Egy nagykövet emlékei: Oradour mártírjai a náci embertelenség tanúi

Oradour-sur-Glane Franciaország délnyugati részében, Limogestól nem messze található kis település. A második világháború idején, az ország német megszállásakor széles körű ellenállás bontakozott ki a náci csapatokkal szemben. (A nyitó kép forrása: FTV/Koox Productions.)

Megtorlásul 1944. június 10-én ezt a kisvárost egy Waffen SS-egység porig rombolta, az ott tartózkodó 642 személyt – 190 férfit, 245 nőt és 207 gyermeket – lemészárolta, ekként bosszulván meg a néhány nappal azelőtti normandiai partraszállás hatására megerősödött partizánakciókat.

A templom, ahová bezsúfolták a településen élő nőket, gyerekeket, majd rájuk gyújtották az épületet.

A templom belseje.

Kiégett gyerekkocsi a templomban.

A templom falán látható felirat: „Csend. Itt asszonyok és gyermekek százait mészárolták le a nácik. Aki erre jár, szálljon magába, aki hívő, mondjon egy imát az áldozatokért és családjaikért. Nyugodjanak békében, mert ők élnek az örökkévalóságban.”

A kisváros utcáin sétálók elé ilyen képek tárulnak:

Furcsa érzés kerített hatalmába, amikor mellettem egy német nyelven beszélő házaspárt vettem észre, gyermekük a romokat szemlélte.

Magamban megáldottam őket, hogy eljöttek ide, és úgy éreztem, a gyermeküket megörökítő képem a francia–német kapcsolatok jelenét és jövőjét testesíti meg.

A háború után a francia kormány úgy döntött, hogy a romvárost a mészárlás és pusztítás utáni állapotában őrzi meg. Később emlékmúzeumot is létrehoztak a helységben talált különféle személyes tárgyak megőrzésére.

Az emlékhely felirata: „Őrizzük meg a náci csapatok által 1944. június 10-én lemészárolt és elégetett 642 mártír, férfiak, nők, gyermekek hű emlékét”.

Kép az emlékhelyről: Oradour-sur-Glane így a második világháború barbarizmusának egyik kiemelkedő emlékhelyévé vált, s a romváros bejáratánál látható felírás is ezt a szándékot hirdeti.

Emlékezz! Amíg ez a hely a történelmi emlékezés kiemelkedő színhelyévé és a nemzetközi turizmus egyik célpontjává vált, addig a világháborús pusztítást követően a romváros mellett felépült az ugyanezt a nevet viselő új kisváros.

Az 1944 júniusában itt történt események nem maradtak következmények nélkül Franciaországban. Tudvalévő, hogy történelme századai során Elzász gyakran cserélt gazdát Franciaország és Németország között. Az 1871-ben a francia–porosz háború végén a franciák elvesztették Elzász-Lotaringiát, az első világháború után visszaszerezték, majd a második világháború idején a Német Birodalom nemcsak elfoglalta e területet, hanem 1940-ben magához is csatolta. Ennek jogi következményeként a német hadkötelezettség minden elzászi lakosra is vonatkozott. Ebből a helyzetből fakadt a „malgré nous”, azaz szabad fordításban: az „ellenemre” vagy „szándékom ellenére” kifejezés, amely az addig francia állampolgárságú mintegy 100 ezer elzászi férfira vonatkozott, akit a Németországhoz csatolt Elzászban a háború idején akarata ellenére besoroztak a német fegyveres erők soraiba. E német lépés egyik oka az is volt, hogy igen kevés, csupán kétezer elzászi jelentkezett önkéntesként a német csapatokhoz.

Franciaország felszabadulását követően, 1953-ban bírósági perek kezdődtek az Oradour-sur-Glane-ban történt mészárlások még élő résztvevőivel szemben. A megjelent 21 személyből 14-en elzásziak voltak, akik – egy magát önkéntesnek valló személy kivételével – valamennyien „malgré nous”-nak nevezték magukat. Az a tény, hogy a perbe fogott elkövetők többsége „anyaországi” volt, nyilvánvalóan még tovább növelte Oradour térsége lakóinak bántottságát és érzékenységét. Az ott történteket nemcsak francia–német, hanem francia–francia konfliktusnak tekintették. A bíróság az önkéntest halálra, az erővel behívottakat több éves börtönbüntetésre vagy munkavégzésre ítélte. Egy héttel (!) a per után – ezúttal az elzászi tiltakozások hatására – az elítéltek amnesztiában részesültek, ami viszont óriási felháborodást keltett Limousin tartományban, melyhez Oradour-sur-Glane is tartozik. Ezt követően a tartomány elzárkózott attól, hogy az 1944-i eseményekkel kapcsolatos évenkénti megemlékezésekre állami és elzászi képviselőket hívjon meg. (Kivétel volt egy 1962-i francia köztársasági elnöki látogatás.)

Csak 1998 júniusában (!) jelent meg első ízben a helyi oradouri megemlékezéseken Elzász képviselője, Strasbourg polgármestere; 2004-ben a francia és a német államfő közösen látogatott Oradourba. Párizsi nagyköveti tevékenységem idején, a 2000-es évek elején tapasztaltam, hogy ez a traumatikus történet valamilyen formában még mindig „ott lóg a levegőben”, s jellemző, hogy 2009-ben „pozitív” szóbeszéd tárgya volt az, hogy ha egy elzászi rendszámú gépkocsi tűnik fel Oradour-sur-Glane-ban, és „már” nem karcolják össze…

Ezzel együtt, a háborút követő évtizedekben a hivatalos francia történelmi emlékezet – egy kis hezitálás után – pozitívra fordult, amit nem csupán nyilatkozatok, kijelentések jeleztek, hanem köztéri szobrok is tanúsítottak. Az egyik legfontosabb, 1994-ben felavatott ilyen emlékhely Párizsban, a Szajnához közel található; talapzatán olvasható: „A Francia Köztársaság fejet hajt a rasszista és antiszemita üldözések és az emberiesség elleni bűncselekmények áldozatai előtt, melyeket az ún. „Francia Állam kormánya” tényszerű illetékessége idején követtek el 1940 és 1944 között. Soha ne feledjünk!”

A felirat egyértelműen utal arra, hogy a hitleri Németország megszállása idején Franciaország déli részében a Pétain marsall által vezetett bábkormány uralkodott, amely az ország hagyományos nevét, a Francia Köztársaságot megszüntette és helyette a „Francia Állam” elnevezést vezette be. De ezzel sem érte be, mert a világszerte ismert, az országot jelképező ikonikus hármast, a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavát is eltörölte, s helyette bevezette a „Munka, család, haza” hármast…

Nem csak az ország déli részében történtek ilyen drámai események. A németek által megszállt északi körzetbe tartozó Párizsban 1942-ben náci utasításra a francia közigazgatás és rendőrség bonyolította le a „Vélodrome d’Hiver” néven ismertté vált tragikus akciót, amikor 13 ezer párizsi zsidó származású személyt – döntő többségében asszonyokat és gyermekeket – egy kerékpár-stadionba zsúfoltak, majd onnan Auschwitzba hurcoltak. Az érintettekből 400-an tértek vissza. A háború után egy ideig a hivatalos megközelítés az volt, hogy ezekért a kegyetlenségekért és emberirtásokért a felelősség a német megszállók parancsait végrehajtókat és az ún. Francia Államot terheli, de – jóval később – francia államfők egyértelműen kijelentették, hogy ezt a bűntényt franciák követték el Franciaországban, s ezért egyértelműen vállalni kell a felelősséget.

Természetesen a Németország és Franciaország közötti évszázados ellenségeskedés és háborúzás időszakának lezárása nem történhetett meg egyik napról a másikra. De a nemzetközi viszonyok változásai a Rajna mindkét partján ebbe az irányba mozgatták a politikát. A változás fő sodrában a német–francia kapcsolatok teljesen új vágányra állítása állt. A két ország „hivatalos” kibékülését ünnepélyesen De Gaulle elnök és Adenauer kancellár hirdette meg, amikor a kelet-franciaországi Reims városának gyönyörű katedrálisánál

kéz a kézben álltak meg egy emléktábla előtt, amelyen az alábbi felirat olvasható:

„Adenauer kancellár és én az Ön (értsd: az érsek) katedrálisába jövünk, hogy megpecsételjük Franciaország és Németország megbékélését. Charles de Gaulle, 1962. július 8-án, vasárnap, 11,02.”

Azóta sok minden történt a két ország kétoldalú kapcsolataiban, ami nem csupán a hivatalos állami intézkedéseket foglalta magában, hanem – és ez rendkívül fontos mozzanat – például az ifjúsági szervezetek és a testvérvárosi kapcsolatok dinamikus fejlesztését is. Jómagam a La Manche partján fekvő Fécamp városában 2003 júniusában tett látogatásomkor is megtapasztaltam, mekkora haladás történt az elmúlt évtizedekben a német–francia kapcsolatokban. A város külföldi partnerekkel kialakított együttműködését ünneplő testvérvárosi esemény alkalmából a főtéren felsorakozott zenekar a magyar, a wales-i és a német küldöttség jelenlétében eljátszotta a magyar, a brit, a német és a francia himnuszt, majd a téren magasló, egy katonát és tengerészt ábrázoló szoborcsoport elé a Rheinfeldenből érkezett német vendégek is koszorút helyeztek el. Az elé az emlékhely elé, amelyen ez a felirat volt látható: „Dicsőséges halottainknak, az 1914–1918-i és 1939–1945-i háború hőseinek.” És a szobrok mellett álló tartóoszlopokon ott lobogtak egymás mellett a francia és a német nemzeti zászlók:

Az eseményen a polgármesterrel együtt magam is koszorút helyeztem el. Az erről készült kép szélén látható egy német zászlót tartó személy is:

Egy ilyen esemény pár évtizeddel ezelőtt aligha lett volna magától értetődő. És véleményem szerint ezen az irányon már nem fognak változtatni a mai világban a két ország széles körű kapcsolat-rendszerében felvetődő esetleges kisebb-nagyobb problémák és nézeteltérések sem. Meggyőződésem, hogy ez minden európai érdekét szolgálja.

Egy 1950-ben készült dokumentumfilm Oradour-ról; tessék kattintani!

A témához kapcsolódó írásunk: Az újságíró archívumából: Lidice mégis él