A tündérmesék kora lejárt?

Hamupipőke vagy a Pretty Woman főhőse elég kevéssé hihető figurája a mai felnőtt filmfogyasztó népesség számára. Amilyen meséken sok évtizeddel ezelőtt tömegek andalodtak el és fakadtak könnyekre, az mára kikopott az érdeklődésünk fősodrából.

A legutóbbi Velencei Filmfesztiválon Arany Pálmát nyert Anora című film olyan őrült mese, amit át- meg átsző a kegyetlen valóság. Ezt még akkor is látjuk, ha elrajzolt figurák, karikírozó jelenetek tarkítják, ám a főhős, Anora, a különös fiatal brooklyni szexmunkás annyira igazi, hogy a filmes hullámvasúton száguldva is érezzük története mélységét. Vehetjük úgy, hogy egy Hamupipőke-történet közepébe csöppen Ani, amikor hirtelen felindulásból hozzámegy egy orosz oligarcha fiához. A tündérmese azonban rémtörténetbe fordul, miután a szülők értesülnek a dologról, és New Yorkba érkeznek, hogy bármi áron érvénytelenítsék a házasságot. Addig pedig ülünk a hullámvasúton, ahol röhögünk, borzongunk, álmélkodunk, és kimondhatjuk: kész őrület ez az egész.

Az amerikai álom, a társadalom peremén élők szíve, valódi érzései és gondolatai mindig is izgatták a rendezőt, Sean Bakert, aki eddig is kitűnő filmekkel rázta fel közönségét (Tangerine, Floridai álom, Red Rocket). Mert nem akar elandalítani – az már egyszer fix. Micsoda párost állít ebben a moziban is elénk a nagyvilági, pénzt számolatlanul szóró, gyerekesen édes oligarcha csemete és a sokat megélt, már eléggé felnőtt huszonéves nagyszerű nő, aki jókor van jó helyen, és még oroszul is tud, így övé a munka, hogy Ványa kedvére tegyen. Anora és Ványa tényleg eljut a boldogság néhány feledhetetlen pillanatához, hogy aztán kezdetét vegye a rohanás a végkifejletbe.

A végkifejlet pedig számos, igen jól megrajzolt személyiségű szereplő közreműködésével óhatatlanul eljön, még ha nem is egészen úgy, ahogyan várnánk. Féktelen partizás, szex, pia, anyagok, az első felvonás, aztán jön a romantika, majd vad vígjátékként élvezhető üldözős, rohanós, ezer geggel megtűzdelt rész következik, hogy eljussunk a valódi drámához, ám ahogyan műfajok jönnek mennek a vásznon, úgy ébredünk rá, hogy mindvégig egy karakterdrámát néztünk. Az utolsó jelenet felteszi a filmre koronát. Sean Baker, rendező megérkezett a célhoz. A néző eldöntheti, hogy sír egy picit, vagy dühösen elutasítva kikéri magának, de egy biztos, nem megy ki úgy a moziból, hogy nem történt semmi.

A szereplők igazi telitalálatok. A címszereplő Mikey Madison hihetetlen nagy utat jár be ebben a több mint két órában. Ványa, Mark Eidelshtein megformálásában szerethetően irritáló jelenség, akit egy ponton talán a szívünkbe is zárnánk, ám végül kiderül róla, hogy mennyire nem felnőtt, mennyire szánalmas figura. Talán apja fia lehet, hiszen otthon láthatóan anyuka diktál, mint igazi mátriárka.

A papa megbízottai, a három, fegyver nélküli „gengszter” bénázós ügyködése lopja be a filmbe azt a szálat, amire a nagyközönség jórésze harsányan reagál a vetítőtermek sötétjének mélyén. Magyarul: itt mindenki megkapja a magáét.

Az Anora egy olyan film, amely – miközben Oscar-díjra kacsingat – minden bizonnyal széles nézői réteget tud elszórakoztatni. A hazai mozikban november 7-től látható az UIP forgalmazásában.