(Lengyel Lajos barátom emlékére) Filmklasszikus ismételt megnézését sokan azzal hárítják el, hogy már látták, ismerős a történet; valóban felemelő a befejezés; ám újból mindez már nem lenne érdekes. Másként vagyok ezzel. Nem(csak) a történet; sokkal inkább a dráma ereje, időszerűsége és a színészi játék lehet rendkívüli.
Erre példa a 12 dühös ember. Itthon színházban is bemutatták ezt a jogi-lélektani drámát; dvd-n megvásárolható az 1997. évi feldolgozás. A film online – kiváló magyar szinkronhangokkal – megnézhető. Érdemes!
Az 1957. évi fekete-fehér mozi nyitó képe
Lebilincselő és lesújtó volt újra néznem mind az 1957. évi, mind a 20 évvel későbbi, sok elemében félelmetesen friss moziremeket. Azért nem csupán magánügy ez, mert – mint a legtöbb zseniális alkotás esetében – korszakos üzenete van e filmeknek, méghozzá elsősorban a dialógusok révén.
Szájbarágó egyéni értelmezés helyett ebben a jegyzetben közreadom mindkét alkotás pár kulcsmondatát. Döbbenetes, hogy az Egyesült Államokban a jogegyenlőség, a fair igazságszolgáltatás dilemmái s a hatalmi megbélyegzés, ártó handabandázás mostani divatja idején miféle állítások (áthallások) kapnak súlyt?! Milyen kirekesztések és előítéletek nyomorítják meg a közgondolkodást, a politikát. (Hofi mondá egykor: az igazságból kiveszett az „i”.)
A vádlott „srác” az 1957. évi moziképen
Jack Lemmon és társai az 1997. évi mű plakátján
Bárcsak Amerika bajairól beszélhetnénk?! A társadalom megosztása, a „bennszülettek” és az idegenek szembeállítása, az igazságszolgáltatás manipulálása honunkban sem csupán „tiszta Amerika”. Dermesztően visszhangos egyre több minden, ami a joguralom ethoszától itthon is idegen. Vörös vonal jelezte határ, elvek szakítószilárdsága, intézmények autonómiája és védelme mállik szét nálunk is; akár egyedi jogesetről, akár rendszerszintű anomáliákról van szó. Ezek figyelmeztető zanzája az alábbi néhány mozis kiemelés.
Közülük kettő különösen agresszíven, s előítéletesen beszélt a vádlottról.
Megjegyzések:
1. A 12 dühös ember, mint cím túlzó. Valójában két végletesen megátalkodott, elvakult és a saját baját minden(ki) másra kivetítő esküdt mérgezi a döntés légkörét. Egyikük gyűlölt viszonyban van a saját fiával; voltaképpen őt büntetné meg. Végül megtörik. Másikuk a ’97-i filmben radikális nacionalista, rasszista; (önmeg)vallása szerint muzulmán hitű fajvédő, a gyűlölet arrogáns szónoka. Nem győzhető meg, de kelletlenül behódol a 11 esküdt akaratának.
A többség – két bölcs öreg ember megfontoltságára építve – előbb sodródik, majd kezd a józan eszére hallgatni. Ugyanakkor: van, aki meccsre sietne; más unja az egészet, megint más amőbáznék; akad, aki a 15 dolláros térítést kevesellve végig viccelődik vagy az üzletével hozakodik elő csupán.
2. Az első filmnél Henry Fonda, a későbbinél Jack Lemmon, mint tapasztalt, megfontolt esküdt halk érvelése indít el áttörést. Csatlakozik hozzá egy másik bölcs vénség (színészként 9. számú esküdti szerepben Joseph Sweeney, illetőleg Hume Cronyn), aki érzi és tovább adja verdiktjük súlyát, felelősségét. Vajon hányszor, s mennyire van így ez a kinti életben is?! Kettő megszállott, nyolc kiváró, s két értelmes döntnök a tucatból?!
3. A zsűri, mármint az esküdtszék tárgyalása lélektani és interperszonális bravúr; a szellemi-morális vívódás, a kétely és a megbizonyosodás ellentmondásának csodája. Jogilag a dilemma: vagy van ítéleti bizonyosság a bűnösség mellett, vagy megalapozott a kétely: a „nem bűnös” nyer a bizonyítékok fair mérlegelése útján.
Kivégzés, avagy felmentés: ezek közül kell választani. Ehhez tizenkét esküdt egyetértő tiszta feje és polgári felelősségérzete elengedhetetlen. Őrületes libikóka látszik a vásznakon. A mozi tűpontosan mutatja be az esküdtbíráskodás színét és fonákját. A konszenzuális döntésük a rendszer lényegét, erejét is jelképezi. Már csak a kinti rendszerben kéne valamennyi hajlandóság az egyetértésre!?
Két bölcs, higgadt idős ember: Jack Lemmon és Hume Cronyn
4. Rangos rendezők és színészek fémjelzik mindkét alkotást. Fontos, ésszerű döntés volt e filmeknél ugyanazt az írót, szövegkönyv-alkotót felkérni. Az írói mestermunka Reginald Rose-t dicséri. Így a dialógusok egy srófra járnak; ahol pedig eltérés van, annak tartalma rendkívüli. ’57-ben Sidney Lumet, ’97-ben William Friedkin volt a rendező. Mindkét mozi szakmai és közönségsikert aratott: az IMDb-én a korábbi 8,9, a későbbi 7,9 pontot kapott. Számomra egyenértékűek; a korábbinál a cselekmény minőségi építkezése, a későbbinél pedig a frissesség, s a színészi kitörések ereje fogott meg.
Itthon egyetemisták is lenyűgözve nézték meg és kommentálták a mozit. (A rugós késes bizonyítási kísérlet jeleneténél a feszültség az egekbe szökött.) A morális kiállás bátorsága, s a jog mélysége és pozitív példázata volt számukra a legfelemelőbb. Egyébként, sokadjára nekem is.
Drámai, szimbolikus csúcspont, a rugós kés próbája.
Kivonatok a párbeszédekből, verbális kitörésekből:
- Az ’57-i moziban az önmagát felhergelő esküdt kifakad: „Ez a fajta mind hazug, a leheletük sem igaz. De nem tehetnek róla, ilyen a természetük, ilyennek születtek; söpredék. Persze, akadnak kivételek, rendes fickók, de a legtöbbje érzéketlen állat, aki mindenre képes. Ezek nem emberek, ilyen ez a rohadt kölyök és az egész fajtája. Ezek ellen védekezni kell, ezek veszélyes emberek.”
A teremben lévők megütközve, sőt háttal a beszélőnek hallgatják. A H. Fonda által alakított esküdt megelégeli, s így szól: De most üljön le, és ki ne nyissa a száját!” Fonda a szerepe szerint folytatja: „Belátom, nehéz függetleníteni magunkat az előítéleteinktől. Mindenféle előítélet csak bemocskolja az igazságot.”
2. A ’97-i mozi az előbbieket elmélyíti; mintha előre látna még bő húsz évet. A Mykelti Williamson által hátborzongatóan alakított esküdt mondja: „Ezek született hazudozók, ezek ilyenek; mások, mint mi; máshogy’ viselkednek; erőszakosak, férgek; úgy párzanak, mint az állatok. Egyetlen egy sem ér fabatkát sem. Veszély leselkedik ránk. Bejönnek ide illegálisan, s ötször gyorsabban szaporodnak, mint az én vérem. Vadállatok, gyűlölnek, elpusztítanak minket; ide jönnek és beleülnek a készbe, amit mi építettünk fel. Így van; ez járvány; veszélyes időket élünk testvér. Ha nem tapossuk el őket, akkor ők győznek. Én mondom, ezt a srácot elkaptuk; legalább ezt az egyet nyírjuk ki, mielőtt az ő fajtája végez velünk. Engem nem hat meg a törvény, miért hatna meg, őket sem teszi. Nekem elhihetik. Végre megmutathatjuk.”
Megjegyzésem: ez a jelenet megvilágosított pár kivárót az esküdtek közül. Ők belátták: nem „fajtáról”, hanem egy vádlott sorsáról kell dönteniük. Az elvakult szóáradat nem követhető. Máskor, másutt – hogy is van ez?!
Adatok: 12 dühös ember 1957-ben, továbbá 1997-ben készült, megrázó erejű jogi dráma; magyar szinkronhanggal. Írta: Reginald Rose. Rendező: Sidney Lumet, illetve William Friedkin. Kiemelkedő, ismert sztárok a 24-ből: Henry Fonda, Martin Balsam, Lee J. Cobb, Ed Begly, Jack Warden; illetőleg Jack Lemmon, George C. Scott, Mikelty Williams, James Gandolfini, Hume Cronyn, Edward James Olmos.
A képek a filmek hivatalos, IMDb-oldaláról valók, köszönet értük.