![[Fotó: Ambrus László / MÚOSZ]](https://muosz.hu/uploads/blokk/4128.jpg "[Fotó: Ambrus László / MÚOSZ]")
Az, hogy ilyen kevés korlátozás van, jól mutatja, hogy az amerikaiak milyen nagyra tartják a szabadságjogokat, bár Amerikában sem mindenki azonosul az alapítók eszményeivel – mondta az amerikai nagykövet, hozzátéve, hogy az első alkotmánymódosítás védelemben részesíti a tudatlanság és a félelem néhány legrosszabb kifejezését is. Ezek az eszmék az amerikai politikában sem a múlt részei, az ellenük való harc a szabad sajtó felelőssége.
„Mindenütt, ahol hiányzik az egyensúly, ahol csak a történet egyik oldalát mondják el, a szabad sajtó megragadja a lehetőséget, hogy elmondja a történet másik oldalát. Ahol a beszélőkből a gyűlölködő, bárdolatlan tudatlanság fröcsög, és ahol a homályos társadalmi elégedetlenséget és dühöt a legsebezhetőbbek felé terelik el, a szabad sajtó felelőssége az, hogy ne csak tudósítson a jelenségről, hanem a maga lényegében mutassa meg a gonoszt: a hazugságok valótlan káprázataként” – fogalmazott az amerikai nagykövet.
A kitüntetettekről szólva hangsúlyozta, hogy az olyan jó újságírók, mint akiket itt ma kitüntetnek, nemcsak a tudatlan gyűlölködőket leplezik le, hanem az intolerancia veszélyeire is felhívják a figyelmet, és erkölcsi felelősségük tudatában számolnak be a történésekről.
A gyűlöletet, a tudatlanságot és a félelmet soha nem tudjuk eltüntetni az emberi társadalomból – jegyezte meg Colleen Bell, majd beszédét emelkedett fogadalommal zárta: „Továbbra is küzdeni fogunk, lelkesítjük a következő nemzedéket, hogy elvszerűen folytassák e küzdelmet, és szüntelenül azon fogunk igyekezni, hogy az igazság fényét vessük oda, ahol a sötétség honol.” (A beszéd teljes szövege ide kattintva olvasható.)
A sajtónapi ünnepség zenei műsorában közreműködött a Magyar Állami Operaház magánénekese, Sárkány Kázmér bariton, továbbá Hegedűs Valér zongora-, és orgonaművész, zongorakísérő, valamint Őze Dávid, a MÚOSZ Küldöttgyűlésének kiválóan zongorázó tagja, egyiptológus.
A MÚOSZ Elnöksége és Választmánya 1978-ban határozta el, hogy emlékül és elismerésképpen a Magyar Sajtó Napján minden évben Aranytollat adományoz a több évtizedes újságírói pályafutásuk alatt érdemes és kiemelkedő munkát végzett kollégáknak, életművük elismeréseként. A díjakat Bálint György, az Aranytollas Újságírók Társaságának elnöke és Komlósi Gábor, a MÚOSZ elnöké adta át.
ARANYTOLLASOK, 2016
Bolgár György – Szelestey Lajos laudációja:
Tisztelt nagykövet asszony, tisztelt elnök úr és egybegyűltek, kedves Gyuri!
Engedjék meg, hogy egy személyes élménnyel kezdjem: pár hónap híján 40 évvel ezelőtt ifjú gyakornokként ülök a Magyar Rádió Hírszerkesztőségének Kossuth szobájában. Annyira zöldfülű vagyok, hogy ha megmozdulok, repedezik a fenekemen tojáshéj. Előttem telex, ha még vannak, akik emlékeznek arra, mit is jelentett ez a szó. Szóval ülök és azon töprengek, vajon a szépreményű ügyeletes szerkesztő, bizonyos
Úgy hogy, kedves Gyuri, én már csak azt kívánom, és itt már nagyobb pályában gondolkodom, hogy továbbra is püföld tiszta erőből azokat a labdákat, amiket a politika felkínál neked! Mert azok ülnek, még akkor is, ha egyes ellenfelek meccs közben folyamatosan igyekeznek odébb tolni a vonalakat. Persze nem tudják, hogy semmi esélyük, mert te egész életedben a közszolgálatiságon edződtél. Úgy hogy: Hajrá Magyarország, hajrá Bolgár Gyuri!”
Fejes István – Hanti Vilmos laudációja:
„Igazán tisztességes az a szervezet, amely a legmagasabb szakmai elismerését, az Aranytoll életmű díját olyan újságíróknak is adja, akik életük, munkájuk során nem kerültek mindig rivaldafénybe. Tették azt, amit a sajtóban dolgozók oly sokan tesznek: szerkesztett, szerkesztőséget vezetett, írt, végezte az olvasók szolgálatáért a különféle háttérmunkákat.
Aktív éveiben ilyen újságíró kolléga volt a ma már a kilencedik X-ben járó Fejes István is. Gyakornok, munkatárs, felelős szerkesztő az Ózdi Vasas üzemi-városi lapnál, majd a Tolna megyei Népújság főszerkesztőjeként végezte alapos, precíz munkáját. Érdekesség, hogy lapja állt át az országban elsőként az offset utáni fényszedésre. Nyugdíjas éveiben több helyre is tudósított az újságírás minden műfaját művelve, jelenleg egy magyar nyelvű ausztrál újságnak ír. A rendszerváltás után maradt még ereje a MÚOSZ egyik regionális irodáját is működtetni. Két ciklusban a MÚOSZ választmányának tagjaként is dolgozott. Hamarosan a második könyve jelenik meg Vasgyári capricco címen. A harmadikhoz most keres kiadót.
Fejes István szakmai tudásával igyekezett mindig a hétköznapi emberek sokszínű életét bemutatni. Úgy, hogy a részletekben is meglátta a szépet, a jót, s biztatást adott a hétköznapi küzdelmeikhez. Fejes Istvánt harmadik évben javasoltam az életútját megkoronázó díjra. Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy az idén azt megkapta.”
Féner Tamás – Keleti Éva laudációja:
„Kossuth-díjas, Kiváló és Érdemes Művész. Balázs Béla-, SZOT-, Prima Primissima- és Hazám-díjas fotográfus, oktató, a fotózsurnalisztika egyik élő magyar klasszikusa, a valóságelvű fotográfia egyik meghatározó egyénisége.
Huszonöt éven át szerkesztette a Fotóművészet című elméleti-kritikai folyóiratot. Tanított a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémián, az ELTE-n, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, a Kaposvári Egyetemen és a Népszabadság Újságíró Iskolájában. 1978 és 1986 között a Magyar Fotóművészek Szövetségének főtitkári tisztét is betöltötte.
Önálló kiállítása volt többek között Varsóban, Berlinben (háromszor), Havannában, Belgrádban, Amszterdamban, Párizsban, Milánóban, Vilniusban, Heidenheimben, Szófiában, Prágában, Washingtonban, Stuttgartban és Miskolcon, valamint természetesen Budapesten (Fészek Klub, Műcsarnok, Magyar Munkásmozgalmi Múzeum, Néprajzi Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Vigadó Galéria, Legújabbkori Történeti Múzeum, Goethe Intézet, Budapesti Történeti Múzeum, Budapest Galéria, Mai Manó Ház, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Millenáris-park).
Kollégám, sok színházi fényképezésben egymást próbáltuk felül licitálni.
De a színházi fotón kívül már fiatal korában is jobban érdeklődött a fotográfia többi területe után. Kiemelt témája a zsidó élet megfotografálása, a hagyományok tovább élése. Kiemelkedő és az új utak keresésének képben való megformálása az olasz ösztöndíja után elkészült Róma kiállítása, ahol a képein már nem az ember dominált, de mégis mindenütt ott volt. A Mai Manó-beli kiállításának nagy meglepetése a szöveg és a kép viszonyának kiállításon való megjelenítése.
A mellett, hogy korunk meghatározó fotó egyénisége, kiváló vadász. Ismét kiállításra készül. Ezt már mint Aranytollas újságíró készítheti el.”
Kertész Zsuzsa – Komlósi Gábor, a MÚOSZ elnökének laudációja:
„Rádió- és tv-bemondó, műsorvezető, szerkesztő, újságíró, pszichológus, médiatanár.
Negyven év a Magyar Rádióban, 27 év a Televízióban. Nemcsak mindannyiunk „jó ismerőse”, több annál: akarva-akaratlanul is kulturáltságra, viselkedésre, helyes beszédre tanította az egész országot.
1965-ben kapta meg az „újságíró minősítést”, ’83-ban az előadóművészi diplomát, ’94-ben a Kazinczy-díjat. Tanárként (1970) és pszichológusként (1985) is diplomát szerzett az ELTE-n.
139-600. Emlékeznek még erre a számra, erre a telefonszámra, erre a műsorcímre? Automata kívánságműsor. Mekkora szenzáció volt akkor! S milyen mesés, simogatós kedves – de sohasem negédes – stílust adott neki Kertész Zsuzsa, Szepesi György mellett, a másik műsorvezetői székben.
Persze, hogy elcsábította a televízió! S egy tévés korszak jelképévé vált. Ha Vitray a műfajteremtő egyénisége a korszaknak, akkor Kertész Zsuzsa a stílusteremtő. A „karótnyelt” tv-bemondók után ő lett a kedves „nézővezető”, az örömmel látott besurranó valamennyiünk lakásába.
Médiaiskolájában, a Kertész Stúdióban bemondók, majd riporterek sokaságát nevelte. Az elmúlt években főleg személyiségfejlesztő- és közszereplésre felkészítő tréningeket tart.”
Simonffy Katalin – Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) elnökének laudációja:
„Vannak egyéniségek, akikről azt mondják: átjönnek a képernyőn. Akiknek a hangjára, arcára évtizedek múlva is emlékeznek ismeretlen emberek, megszólítják őket, mert családtagként belopták magukat a szívekbe. Istentől való adottság ez, fejleszthető, de nehéz megtanítani, ha hiányzik. Lehet bármilyen szép, okos, tájékozott az ember, ha nem szólítja meg lényével a láthatatlan, megfoghatatlan, kiszámíthatatlan partnert, a képernyő túloldalán ülő nézőt, tévés személyiség nem lesz belőle – írja egy nemrég megjelent könyvben, amely A mi magyar adásunk címmel, a Bukaresti Tévé magyar adásának történetét meséli el.
Ha azt mondom Simonffy Katalinról, hogy több életet élt, először azzal kezdeném, hogy a tordai reál-gimnáziumból, ahol az egzakt tudományok felé irányították, az elsők között jutott be a kolozsvári Konzervatóriumba.
Zenetudományi szakot végzett, az újságírást egyetemistaként, későbbi férje, H. Szabó Gyula biztatására kezdte el, aki már rutinos volt ebben. 1974-től zenei szerkesztőként indult tévés pályafutása az RTV Magyar Adásánál. A népzenei, zenepublicisztikai, a szimfonikus és kamarazene az operett- és operaműsorokat szignálta. Kultúrtörténeti eseményt teremtettek Csáky Zoltánnal a hetvenes évek végén a táncházmozgalmat és hagyományőrzést felkaroló Kaláka ifjúsági műsorsorozattal. 1985-től a romániai forradalomig a bukaresti Rádió Zenei főosztályán dolgozott. 1989 december 23-án este egy harckocsin érkezett a televízió épületébe, hogy másnap ország világ előtt köszönthessék Boros Zoltánnal, öt év kényszerszünet után, magyarul a nézőket. A média akkor nagyhatalom volt. Az 1989-es események után az ország lakói inkább hittek a televíziónak, mint a saját szemüknek. A marosvásárhelyi etnikai konfliktust megelőző hetekben rendszeresen tudósított a diverziókeltésről, majd a március 20-iki összecsapás napjáról. 2008-ig helyettes főszerkesztője, főmunkatársa volt az újraszerveződött Magyar Adásnak.
Rengeteg munkával, vágóban töltött éjszakákkal, egy új tévés generáció kinevelésével teltek a hónapok és évek, iszapbirkózva, araszolgatva az eredeti demokráciának csúfolt változó világban.
Ezekben az években híradózott, oknyomozó riportokat készített, szocioriportokat, stúdióműsorokat és emlékezetes, fesztiválokon díjazott dokumentumfilmeket. A nyelvészdoktori dolgozat csúcs volt a pályán, referenciaértékű elemzések, konklúziók születtek meg benne. A Magyar Tudományos Akadémia Külső Köztestületének tagja, a Román Filmszövetségben a rendezők között jegyzik. A MÚRE Igazgatótanácsában pár évig a tanügyi kérdésekért felelt. 2009 óta audiovizuális kurzust tart a kolozsvári BBTE Média és Újságírás szakán. Az elméleti tanítást gyakorlati tudásátadással párosítva nyaranta médiatáborokat vezet. Társszerzőként könyvet írt az RTV Magyar Adásáról – ezt 2014 novemberében, a 45 éves évfordulón jelentette meg a Kriterion Könyvkiadó.
Az igazi újságíró bárhol is legyen, hivatásnak tekinti a munkáját. Nyugdíjazás után sem tud közömbössé válni a körülötte történő események iránt. A „film” a legbanálisabb hétköznapon is pereg egy tévés szeme előtt, a Magyar Adás ilyen újságírókat nevelt. Egyikünk sem tudott úgy kisétálni a szakmából, hogy a „riporterséget” abbahagyja.
Történelmet írtunk, képben-hanggal? Úttörők voltunk, sors- és ízlésformálóak? Nagyon különbözők és mégis összetartóak, békülékenyek és haragtartók, hangyaszorgalmúak, bohémek, megfontoltak, szálakat összebogozó és kioldó bűvészinasok, közösségi és egyéni érdekek között egyensúlyozgató kötéltáncosok.
A nézők bizalmát és szeretetét élveztük. Hittük is, meg nem, hogy bajba jutott embereken tudunk segíteni. Beleszólhatunk a rázós ügyekbe. Naivság volt mindent készpénznek venni. Hol volt akkor a mai eszem, szívem és lelkem? Ülök a papírjaim között, és tudom, ha nem leszek, minden becses lom a szemétbe kerül. Dobjam ki, ha befejeztem az írást?( Idézet a könyvből)”
Tóth Dénes – Szénási Miklós laudációja:
„Jó íráskészségű újságíró, lelkiismeretes szerkesztő, szigorú kolléga – ebben rejlik a titka, ezt tartották róla kollégái és tanítványai. Precíz, pontos, megbízható – mondták róla.
Tóth Dénes a nyomdák világából indult és több lapnál megfordult pályája során. Nevéhez fűződik a Hajdú-Bihari Napló egykori, kivételesen izgalmas és tartalmas hétvégi mellékletének a szerkesztése – igényes interjúkkal, életszagú riportokkal, jó kézzel adagolt irodalommal. Emellett dolgozott a 70-es és 80-as években értelmiségi műhelynek számító Egyetemi Életben, a kék-sárga Debrecenben, és a későbbi, szintén a város nevét viselő hetilapban is. Kulturális rovatvezetőként, szerkesztőként kiemelt figyelmet fordított a debreceni értékekre, a helyi kultúra folyamataira, újságíró színikritikusként pedig a hazai színjátszásra. Színházzal kapcsolatos elemzései, tanulmányai és esszéi a napi és a heti sajtóban, valamint országos folyóiratokban is megjelentek.
Figyelme mindenre kiterjedt: pontos tükröket rajzolt szerkesztőként, de arra is képes volt, hogy leüljön a számítógép elé és betördeljen egy-egy oldalt, vagy a teljes újságot is akár.
Nem csupán művelte az újságírást, de oktatta is a Kölcsey Ferenc
Református Tanítóképző Főiskola óraadójaként. Nagyon sok tanítványa került pályára, akik újságíróként, kommunikációs szakemberként dolgoznak, és máig jó szívvel emlegetik nevét mentoraik között.
Tóth Dénes nyugdíjas lett pár éve, ám azóta sem tétlenkedik. Megjelent kilenc kis kötete színházról, táncról – és az újságírásról. Maximálisan rászolgált arra, hogy elismerje munkásságát e szakma.”
„A MÚOSZ hagyományosan több médiaszakmai díjat gondoz. A 34. Magyar Sajtófotó Kiállítás március 25-én nyílik a Capa Központban. A film- és tévékritikusok szakosztálya díjait januárban itt adták át, a Sajtóházban – köztük az időközben Oscar-díjjal is elismert Saul fia alkotóinak” – konferálta fel a további szakosztályi, szakújságírói díjak átadását Kertész Zsuzsa műsorvezető, aki a program váratlan, dramaturgiai fordulataként a helyszínen szembesült a meglepetéssel, hogy Aranytollal tünteti ki a MÚOSZ.
VIRÁG F. ÉVA-DÍJ
A Virág F. Éva Díjat a MÚOSZ Kulturális Szakosztálya alapította 1996-ban a kulturális publicisztika terén kimagasló teljesítményt nyújtó kollégák elismerésére. Szimbolikus értéke 1 forint, ami azt fejezi ki, hogy a kulturális kérdésekről író újságírók figyeljék és értékeljék egymás tevékenységét. Az elismerést Vámos Éva, a MÚOSZ Kulturális Szakosztályának elnöke és Bernáth László, a kuratórium tagja adta át. Az idei díjazott: Bartal Csaba– a díjat a Múlt-kor folyóirat külföldön tartózkodó főszerkesztője helyett kollégája, Ács Tibor vette át.
NÉMETH GYULA-DÍJ
Németh Gábor író 1994-ben alapított díjat édesapja emlékére. Németh Gyula hivatásos labdarúgó volt, több klubban is védett, később edzőként, sportújságíróként dolgozott, közel négy évtizeden át a Népsport vezető munkatársa.
SOÓ REZSŐ-DÍJ
A MÚOSZ Környezetvédelmi, Vízügyi és Idegenforgalmi Szakosztályának szakmai elismerését harmadik alkalommal adták át. A díj névadója, Soó Rezső 1903-ban született Székelyudvarhelyen, huszonhat évesen már a debreceni egyetem növénytani tanszékének vezetője és a debreceni botanikus kert alapítója. Kitaibel Pál és Diószegi Sámuel utódjának tekintik, 30 könyv és 660 publikáció szerzője. Munkáját kétszeres Kossuth-díjjal és MTA-tagsággal ismerték el. A díjat Bódi Ágnes, a MÚOSZ elnökségének tagja adta át; az idei díjazott: Tarnóczi László, a Magyar Rádió riportere. Bővebben >>>
AZ ÉV GAZDASÁGI ÚJSÁGÍRÓJA DÍJ
A MÚOSZ Gazdasági Újságírók Szakosztálya 2000-ben alapított díjat az egységesülő európai piacon Magyarországról, a magyar gazdaságról kialakult pozitív képet kiemelkedően erősítő termékek gyártóinak, valamint azoknak a személyeknek, akik a média munkájához példaértékű támogatást, segítséget nyújtanak.
