…és abban, hogy azt mutassam meg a munkáimban, amit szeretnék, és azt kérdezzem a színház segítségével, ami valóban érdekel, mégis: a szabadság érzése, a belső felszabadulás még inkább arra sarkallt, hogy figyeljek, hogy lássak, hogy kérdezzek, hogy felelős értelmiségiként éljek és dolgozzak. Szabadon. Ami számomra egész életemben természetes állapot volt. Eddig.”

Azért csak eddig, mert hogy „manapság Magyarországon a független értelmiségiként való létezés lassan egyet jelent a hazaárulással, más szemszögből, ami talán még rosszabb, az elkárhozással. A kritikai gondolkodás, a kérdezés, a figyelem a társadalom állapotára, a történelmünkkel való elkerülhetetlen szembenézés, vállalása önmagunknak – mindez keresztényietlen, gyáva, perverz, dekadens, provokáló művészi és értelmiségi, sőt állampolgári viselkedésnek minősül, és ezért inkább csak eltűrhető, de nem elfogadott.”

Keményen kegyetlen az Alföldi által (is) kimondott igazság: „Gondolkodás- és ízlésigazodást vár el a hatalom a színházi alkotóktól.”

És – nem csak tőlük.

Valójában az, ami ennek az Alföldi számára személyes következménye, már közösen magyar: „Belekerültem a játszmába. És a lelkem a nagy szabadságban elkezdett rohadni. Nem tudok a szerelemről előadást csinálni, mert csak és kizárólag, szinte már hisztérikusan csak és kizárólag arról tudok beszélni, hogy mi történik az országomban. Ugyanolyan harcossá váltam, mint a kultúrharcosok. Nem vagyok szabad. Elvesztettem a szabadságomat. Pörgök magam körül, már nem is látok rendesen, mert nem a világot nézem, hanem az ügyet, ami elveszni látszik. De ha bármilyen ideológia veszi át – akár kimondva, akár kimondatlanul – a valódi emberi közlés helyét a színházban, ott nagy baj van.”

Bár akkor is baj van – persze –, amikor a magyar futball elszenvedi történetének legnagyobb vereségét Amszterdamban. Nyüszít is mindenik, hisz’ a foci nálunk inkább, mindenki ügye, mint a színház, a művészet akár értelmiség fejfájása. Ezért vallják sokan mindmáig – olykor magam is – hogy 1956 nemzettragédiája igazában 1954-ben kezdődött, labdarúgásunk örök legenda „aranycsapatának” berni 3:2-es vereségével.

Csak éppen – és ebben teljes mértékben osztom Révész Sándor véleményét a Népszabadságban – bármennyire az tűnik is föl ma nemzeti tragédiaként, amit Orbán is saját agyrázkódásként próbál megélni a nyilvánosság számára, az igazság az, hogy „a magyar válogatott nincs máshol, mint ahol volt. Hollandia alatt, Észtország és Andorra fölött, Románia és Törökország sávjában. A hollandok minket vernek, Észtországot meg Andorrát mi verjük, a saját súlycsoportunkban meg egy győzelem, egy vereség, két döntetlen. Ötven százalék. Ez legyen a legnagyobb bajunk!”

Legyen, bár ez lenne! De az sem az, hogy „élsportból nem kell eminens közügyet csinálni. Mert nem ezen múlnak a közállapotaink.”

Ennél sokkal de, sokkal súlyosabb és szomorúbb Alföldi Róbert bécsi beszédzáró jajkiáltása: „Mert elveszett a szabadság.”

S írom ezt éppen a nyilas hatalomátvétel 69. évfordulóján…