Abban szerepe volt a véletlennek, hogy a tudományos kutatás kandidátusi lépcsőfokára éppen röviddel azután lépett, amikor az első szovjet „holdbébi” megszületésével megkezdődött az új űrkorszak: már 1957-ben, a Szputnyik-1 fellövésének évében megszervezte a műholdak átvonulásait optikailag figyelő magyar állomáshálózatot, és 1959-ben pedig a kandidátusi címet. Akkor megismerte a nevét és szakmai felkészültségét a kozmosz csupa újdonság világa iránt fogékony magyar közönség. Az a logikus folytatás volt, hogy már a 70–es évek második felében foglalkoztatni kezdte az, amit „ SETI-problémának” nevez manapság nemcsak a világűrrel foglalkozó szűkebb szakma, hanem a kozmosz titkai iránt különösen érdeklődő laikus nemzetközi nagyközönség is.
A SETI (angolul: Search for Extra-Terrestrial Intelligence, azaz a Földön kívüli intelligencia keresése) a Wikipédia meghatározása szerint „interdiszciplináris tudományág, melynek célja a Földön kívüli, intelligens élet felfedezése. Elsősorban a csillagászat, az asztrobiológia, az informatika és a filozófia a határtudománya”. Almár 2008 óta ennek a tudományágnak a csúcsát jelképező, az Amerikai Egyesült Államokban működő SETI Liga Giordano Bruno-díjas kitüntetettje. Korántsem csak azért ítélték oda neki az elismerést, mivel „több mint harminc éve vesz részt aktívan a területen folyó tudományos kutatásokban”. Vitathatatlanul még inkább azért, mert társszerzője a szenzációnak tekintett „Rio-skálának”, amely – éppen Almár megfogalmazásában – a „Földön kívüli intelligencia felfedezésének bejelentésekor annak valóságos jelentőségét jellemezni képes”. S ezen túlmenően az ő nevéhez fűződik a „San Marino-skála” is: ez az utóbbi időben mind fontosabbá váló, a kozmikus üzenetküldéssel foglalkozó kutatásokon belül annak a megítélését hivatott segíteni és mérni, hogy egy idegen civilizáció számára – ha az egyáltalán létezik – mennyire észlelhetőek a Földről kisugárzott jelek. A skálát a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia állandó SETI-kutatócsoportja 2007-ben fogadta el.
A „Kozmikus társkereső” szerzője azzal az ígérettel írta meg ezt a könyvét, hogy az emberiség számára és a Föld jövője szempontjából meghatározó fontosságú alapkérdésekre fogalmazzon meg közérthető válaszokat. Egyrészt részletesen, bizonyosságok sorával ismertet meg arról, mennyire szervezetten vált globálissá annak a meghökkentően magas színvonalú és összetett kutatása, hogy a minket körülvevő „kísérteties csend” ellenére találhatunk-e társakat a világmindenségben? Csak óvatos válasz az, hogy – remélhetőleg, sőt valószínűen igen. Másrészt pedig töpreng és töprengésre késztet másokat is arról, érdeklődik-e egyáltalán bárki a végtelen világűrben az iránt, hogy létezik-e élet az általunk Naprendszernek nevezett térben és annak a Föld nevű bolygóján? Erre a mai felelős válasz még az előbbinél is bizonytalanabb. E tekintetben mintha a 21. században is ugyanott tartanánk, mint az ókor tudósai a kínaiaktól az antik görögökig és latinokig: sokat kell olvasnod ahhoz, hogy megtudd, milyen keveset tudsz. És még többet kutatnod – kitartóan, kudarcokat is elviselő türelemmel!
Ezért is ajánlott irodalom Almár Iván kötetének mind a három nagy témája. Nem kis ügyekről juthatunk ugyanis a legkorszerűbb ismeretek birtokába. 1. Van-e a Földnek párja, vagy urambocsá’ akár számos, sőt számtalan valamilyen módon és mértékben hozzánk hasonlító Földünkhöz hasonlító társ a végtelen kozmosz valamelyik csillagrendszerében, ha közelebb nem is, hát fényévmilliárdokra? 2. Létezik-e valahol a világegyetemben párja a földi életnek, vagy van-e esetleg valahol a földitől alapvetően eltérő, az emberihez hasohlító életforma? 3. A SETI programja, amelynek fő célja nem titkoltan végső soron az, hogy valamilyen módon felvegyük a kapcsolatot a világegyetemben valahol létező intelligens partnerrel; s eközben észrevegyük, ha valahonnan egy ilyen társ keres kapcsolatot velünk. Ennek szerves és elismert része a magyar hozzájárulás olyan – akár furcsán hangzó – de alapvető területeken folyó munkákhoz, mint az exobolygó-kutatás, az asztrobiológia és a SETI kifejezetten elméleti ágazata.
Almár Iván új könyvének utolsó bekezdésében túllép a kozmosz végtelenjén: vagy ha így jobban tetszik, inkább közelebb jön a hétköznapjainkhoz. „Földhöz ragadtan” teszi egyértelművé, mit szeretne – tőlünk. Michael Michaud amerikai társadalomtudóst idézi, aki arra hívta fel az emberiség figyelmét: „Gondolkozz galaktikusan, cselekedj globálisan!” A magyar csillagász ehhez fűzi egész eddigi munkássága remélt hatásának summmázatként a maga gondolatát. „Én ezt valahogy így fordítanám le tanulságképpen a magunk számára: már azzal is beérnénk, ha a közgondolkodás kozmikus környezetünket, a közcselekvés pedig Földünk globális érdekeit figyelembe venné!”
Mert hogy – a jövőnkről szól a történet, egyszerre földi és kozmikus méretekben. Ezt kellene megértenünk, s ehhez igazodva – közösen cselekednünk. Épp ezért: nem kell tudósnak lenned ahhoz, hogy ezt a könyvet forgasd. Elég, ha alaposabban beleolvasol, hogy megértsd, mekkora adománya az emberiségnek a tudomány – a szó legjobb és legrosszabb értelmében egyaránt…
