Tudom, az ő csapatában mindig fehér bábukkal sakkoznak, a tenisz szervájában csak adogatnak, soha nem fogadnak, játék előtt bedeszkázzák a saját kapujukat, a kosarukat, miközben egyenlő feltételeket emlegetnek. A törvényeket ők írják, a szabályokat ők értelmezik: persze, hogy igazuk van. Ha úgy akarják, mindig, mindenben.

Kezemben a pohár, a csapból is Kiss László ügye folyik, mégis rá kell töltenem. Nem a látszólag érthetetlent akarom megértetni, hanem a kort. A történet eredőjét. Még a szépségét is megidézhetem. A lányok felfedezik a miniszoknyát, divatba jön a farmer, a hosszú haj, a zenekarok bandák lesznek, a gitár már elektromos, és Magyarországon kinyílnak a börtönkapuk. Fél évtized múlt csak el, de a lázadók 56-os őszét már felülírják a kiegyezők május elsejei felvonulásai.

Az apát Kádár Jánosnak hívják, kormánya, pártja újra értelmezi a tervgazdálkodást, a szövetségi politikát, de a sportban megtartani akarja a Rákosi-korszak sikereit. Van mit. A három legutóbbi olimpia 35 aranyérme (Melbourne ide számít), a férfi kosárlabdázók Európa bajnoksága, a focisták aranycsapata nemes örökség, megőrizni is nehéz, nemhogy gyarapítani. Valahogy mégis sikerül.

Az 1958-i budapesti Úszó Európa Bajnokságon a pontversenyben már negyedik Magyarország. Aztán jönnek az olimpiai aranyak. Rómában (1960) hat, 4 évvel később Tokióban tíz. A végső fellélegzés 1965-ben a nyári Unversiade (egyetemisták és főiskolások világversenye) budapesti „rangadója”. Az éremtáblázaton mi vagyunk a legjobbak, mögöttünk a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok. És ez már nem a hadikommunizmus, a személyi kultusz, a diktatúra sikere, ez már a dolgozó nép, a szocialista brigádmozgalom, a „ha nem vagy ellenség, megbocsájtunk” üzenete. Sportnemzet voltunk – és maradtunk. Ismét bajnokokról beszélünk, nem Nagy Imréről.

Ajándék a siker, nem nézzük a fogát. A vérét, a vizeletét, a szívét sem. Az edzőket nem ellenőrzik, a sportorvosok a bajnokok pulzusát mérik, mellkasát röntgenezik. Az úszókét, az atlétákét, a súlyemelőkét is. A dopping gyermekcipőben jár, aki felveszi, nyer, esetleg sántít vagy belehal. Az úszónők hangja még nem mélyül, álluk még nem szőrösödik.

Valami azért bejut az uszodák világába: a búgatópor. A szexuális hajtóerő, a teljesítmény forrása. A dopping őse. Az állatorvosok bikáknak, sertéseknek adják, és azok jobban teljesítenek. Recept nélkül lehet beszerezni, italba keverve érezhetően frissít. Fiukat, lányokat. Ma diszkókban árulnák, akkoriban az ötórai teákon, a lassúzáshoz nem kellett. Sokan fogyasztották, senki sem tiltotta. Elviselhetővé tette az edzést, jobbá az eredményt. Nem volt semmilyen tiltólistán.

Csak a szervezetben. Helyes adagolásnál felszívódott. De ha nem, akkor a nemek jobban kívánták egymást. A kívülálló azt hitte, a feszes dressz, az izmos, arányos test minden vágy mozgatója. Pedig a bajt, a túlfűtöttséget a por is okozhatta, okozta. Az öltözőkben, az intim kabinokban, a legénylakásokban tombolt az edzésre szánt, de felhasználatlan energia. Nem is volt ebből gond, amíg közös akarattal történt mindez. Még magyarázni is lehetett: az ország érdekében. Szerelem is született az együttlétekből: miért ne?

Ebből a karámból tört ki az erőszakoskodó, a magukat fegyelmezni nem tudók csapata. Testük tesztoszteron-bombaként működött, robbant a szexre, az agresszióra. Amikor bűnt követtek el, a rendőrség, a bíróság tettüket minősítette, a mozgató rugókat félretolta.

A válogatott a nemzet sportolója, a nagycsalád tagja. Övé a cím, mienk a siker. Büszkélkedünk, hogy porból fingunk, de szelet kavarunk. A lebukottakat sajnáljuk, ha lehetne, korabeli Sorossal, Gyurcsánnyal magyaráznánk mindent. Pedig tudjuk, nagyon is tudjuk, mitől lettek verhetetlenek az NDK ármádiái, hogyan hajtotta kerekeit az amerikai Amstrong, és miért nem akartak pisilni atlétáink.

A politika szemérmesen félre fordította arcát, amikor a botrányos esetekkel szembesítették. Ezt teszi most is. A siker az propaganda, országimázs. Magyaráz neoliberalizmust, unortodoxiát, skizofréniát. Hát persze, hogy mások a játékszabályok. Én nem csempészhetek, nem csalhatok adót, soha nem kaphatok vissza nem térítendő állami támogatást. A sportoló kaphat. A vő is. Az unokatestvér is. Ne háborodjunk fel a szavain: Kósa Lajos igazat beszél.

Ma már nem csak az élsportolók kokszolnak. A diszkókban marékszám mérik a dizájner-drogokat, a speed és az amfetamin származékok jó hangulatot csinálnak, kitolják a fáradtság határát. A kispénzűek a fürdősóval manipulálnak, az is beszerezhető. A kor kisslacijai már nem erőszakoskodnak, búgatópor helyett a Gina nevű szemetet öntik a csajok italába, azok eldobják magukat: szabad a gazda.

A világban az ember nem változik, de a technika olyan, mint az úszók fordulója, napról-napra javítható. Ezért nincs önmagában sportpolitika, versenyző–edző kapcsolat, tanítvány–nevelő viszony. Nagy egész van: hatalom, erkölcs, életforma, megalkuvás, küzdelem. Ha egy kis ország a stadionépítés, az olimpiai rendezés lázában él, akkor el kell fogadnia bajnokai hőemelkedését: az ittas vezetést, a garázdaságot, a trágárságot.

Értük vagyunk, mert nélkülük üres minden álom.