Sarah Polley nevét a nagyközönség leginkább a Váratlan utazás című tévéfilmsorozat gyermekhőseként ismerte meg, bár akkor már túl volt több szerepen (pl. Terry Gilliam: Münchausen báró kalandjai). Aztán, jöttek a felnőtt filmfeladatok (Az élet nélkülem, A szavak titkos élete stb.), majd az elmúlt másfél évtizedben egyre többször jelent meg a kamera másik oldalán, hogy rendezőként, forgatókönyvíróként és producerként is bizonyítsa tehetségét. Két nagy sikerű rendezése, a kétszeres Oscar-jelölt „Egyre távolabb” és a „Volt egy tánc” után élete legnagyobb kihívása elé nézett, ugyanis az „Apáim története” olyan különleges családi tabló, melyben Polley megkapó érzékenységgel meséli el családja fordulatokban gazdag életét. A kutatómunka saját maga számára is meglepő és az egész életére kiható eredménnyel zárult. Ez a Velencében, Torontóban, Karlovy Varyban és a Sundance-en is vetített film az év egyik leginkább méltatott alkotása, amelynek tetszési indexe – kimutatások szerint – jelenleg 95 százalékos!
A film elején a rendező számos embert ültet le egy bekamerázott, bemikrofonozott lakásba, illetve stúdióba, felszólítva őket, hogy teljes nyíltsággal meséljenek el mindent az elejétől fogva az ő kiskorában elveszített édesanyjáról! Az apa, Michael Polley egy hangstúdióban olvassa fel saját visszaemlékezését, a testvérek és egyéb rokonok, ismerősök pedig különféle helyszíneken, sokszor egymásra is vágva kezdenek el mesélni a rákbetegségben fiatalon elhunyt Diane Polley-ről, milyennek látták, milyen viszonyban voltak vele, miközben a kamera hol régi szuper-8-as filmszalagokról, hol korszerűbb digitális kamerák felvételeiről idézi fel képben is a család múltját.
Diane Polley népszerű, életvidám, harsány, kissé exhibicionista színésznő volt, aki színpadon ismerte meg második férjét, a tehetséges színész Michael Polleyt. Első házasságából született két gyermeke (Suzy és John Buchan) mellé a második házasság is hozott két testvért (Mark és Joanna Polley), és ide született meg utolsóként a filmet készítő Sarah is. A házastársi szerelem vagy 25 éven át tartott, a szenvedély azonban időnként alábbhagyott. A testvérek gyakran ugratták Sarah-t: lehet, hogy az ő vér szerinti apja talán nem is Michael, akire kevéssé hasonlít, hanem valaki más. Erre megvolt az esély, ugyanis a gyermek fogantatása idején a torontói színésznő montreali szerepet kapott, ahol szóba jöttek más színészkollégák, bár volt, hogy a férj is meglátogatta, és olyankor együtt voltak. Sarah Polley tehát nyomozásba kezd, és a többi között a lehetséges apaként szóba jött színészkollégákat is felkeresi emlékekért, melyek mind egyvalakiről szólnak, de mind egy kicsit más szemszögből, más megfogalmazásban. Aztán az emlék-puzzle darabkái kezdenek összeállni, és végül egy apasági teszt is azt bizonyítja, hogy Sarah vér szerinti apja Harry Gulkin színész, akivel ugyancsak nagyon boldog volt az édesanyja.
Így tehát újabb család, újabb rokonok színesítik a képet, miközben a Polley famíliával és Michaellel sem romlik meg a kapcsolat. Michael ráérez a sztorira és elkezdi megírni a maga szemszögéből, miközben ezt teszi Harry is a maga megfogalmazásában, Sarah pedig készíti a maga dokumentumfilmjét, amely a narratívából egyre filozofikusabb irányba fordul, magával sodorva a nézőt.
Miközben a beszélgetések sokszor egészen az intimitásokig őszinték, a néző kezdi felismerni a régi igazságot, hogy teljességgel sohasem ismerheti meg a másikat, még ha évtizedeket töltött is vele. Minden ember individuum, és másként éli meg a dolgokat, mások a mozgatói, de úgy, hogy a más-más igazságok is azonos irányba hatnak, plasztikussá téve a képet.
A filmet különösen rokonszenvessé teszi az a kulturáltság, ahogy ezek az emberek nem vádaskodnak és ítélkeznek, hanem tényeket mondanak és igyekeznek magukban is megtalálni azokat a pontokat, ahol ők hibázhattak, és elfogadni, hogy a másiknak is lehet igazsága. A magyar valóságshow-műsorok egymás fejét leordító primitívségéhez szoktatott néző emberi meleget érez a tragikomikusan átlagos emberi történet humánus megvalósítása láttán.
Ezzel a „mindenki másként éli meg, mondja el az igazságot” filozofikus történetmeséléssel én Akira Kurosawa „A vihar kapujában” című filmklasszikusában találkoztam először, nem csoda, ha most is eszembe jutott. Mint ahogyJózsef Attilais, „az ős-sejtig vagyok minden ős” gondolatával, mikor itt arról van szó, hogy valamelyik felmenőnk egy kromoszómájában ott vagyunk mi magunk is. És az is pőrére vetkőztető önvallomás, mikor az a kérdés vetődik fel, miért kellett ezt a filmet így megcsinálni? Ne felejtsük el, ez egy művész-dinasztia, amelynek tagjai egyszerre élik a belső magánéletüket, de szemérmetlenül, önboncolóan kikívánkozik belőlük a kitárulkozás vágya is!
Amikor beültem a vetítésre, nem gondoltam, hogy ennyire meg tud érinteni ez a film, de percről percre jobban szerettem. Sarah Polley ritka profizmussal adagolja az érzelmi információkat és a bennük rejlő humort, és ritka őszinteségével szögezi a nézőt a székéhez. Ennek a filmnek Kanadában valószínűleg van egy kicsit bulváros rétege is, hiszen sokak által ismert művészemberek „stars intim” pletykavilágába is beleláthatnak. Magyarországon viszont kicsit nehezebb a befogadás, már csak fizikálisan is. A feliratozás olvasása sok figyelmet elvon a különböző minőségű és sokszor kapkodó képi látványtól, nem beszélve arról, hogy a rengeteg ismeretlen emberből mindig rá kell jönni, hogy most éppen kit is lát, és kiről is beszélnek. Érzésem szerint egy picit hosszú is a vetítés 108 perce, amire azért felelnek Michael szavai, hogy te leforgattál vagy hatórányi nyersanyagot, de hogy ebből mennyit hagysz ki te és mennyit én, az biztos, hogy nem lesz azonos!
Kinek ajánlom a filmet? Aki az értelmet és az érzelmet egyszerűségében is gondolkozva szereti befogadni, nyitott a nem megszokottra, és nem idegenkedik a dokumentumfilmek világától sem. Valószínűleg nem lesznek annyian, mint az aktuális sztársereget felvonultató, akciódús művek vetítésén, de biztos, hogy megjegyzik Sarah Polley nevét.