Az osztrák államfő ismét az eddigi szövetségi kancellárt bízta meg kormányalakítással. Nem lesz könnyű dolga… (A nyitó képen a köztársasági elnök és a régi/talán új kormányfő. Fotó: Georg Hochmuth / APA / AFP)
Alexander Van der Bellen még egyszer magához kérette az őszi parlamenti választásokon a Nemzeti Tanácsba jutott pártok vezetőit, hogy a hetek óta folyó – és mindeddig eredménytelen – kormányalakítási tárgyalásaikat egy huszárvágással befejezze. Mint arról már beszámoltunk, a legtöbb – de az abszolút többséghez kevés – mandátumot szerzett szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) elnöke, Herbert Kickl kosarat kapott a mérsékelten jobboldali Néppárt (ÖVP) és az – ugyancsak mérsékelten – baloldali szocialisták (SPÖ) vezetőjétől, Kurt Nehammertől, illetve Andreas Bablertől.
A két utóbbi, számos történelmi koalíciót alkotó erő az jó ideje eltávolodott ugyan egymástól, de talán nem annyira, hogy kettőjük újabb közös kormányzását önmaguk megtorpedózzák.
Ebben látszik bizakodni a Hofburg lakója is, midőn államfői tekintélyét mozgósítva, ismét Nehammernek adta a koalíciós megegyezés feladatát. Mivel azonban ő és szociáldemokrata partnere csak abban ért egyet – de abban aztán nagyon –, hogy „Kicklékkel soha!”, várhatóan összeáll az újabb szövetségi kormány Bécsben. A mai utódokat lelkesíthetné az olyan elődök példája, mint Julius Raab vagy Bruno Kreisky, akiknek politikusi tehetsége és annak eredményei nemzetközi tényezővé tették a semleges Ausztriát. Neves előddel a Szabadságpárt is „büszkélkedhet”, ám Jörg Haider nevét még utódai sem szívesen tűzik vadászkalapjukra.
Van der Bellen, aki zöldpárti ‘előélettel’ foglalta el köztársasági elnöki hivatalát, lehet, hogy ezekben a kisebb erőkben is bízik, amikor a 183 fős törvényhozásban a 92 mandátummal bíró ÖVP–SPÖ együtt kormányzását az egyfős többségnél azért erősebbnek szeretné tudni. Az sem lehetett elsöprő erejű érv a számára, hogy Kickl – Orbánnal és Salvinivel karöltve – az Európai Parlament markáns szélsőjobboldali frakcióját, a ‘Patriótákat’ nyomatékosítja a nemzetközi porondon. Döntését a hazai szempontok határozzák meg. Mint indokolásában mondta:
„Az alkotmányban idézett NÉP minden egyes párt szavazóit magában foglalja. A nép – mi vagyunk! És mi különbözőek vagyunk, különböző ügyek fontosak a számunkra, ezért választunk aztán különböző pártokat, és senki sem követelheti magának azt a jogot, hogy az egész népet képviselje. Senki!”
Bízzunk tehát a történelminek mondható osztrák józanságban, ami már sok ország számára kínált követendő példát!