Szórakoztató és gondolkodtató visszaemlékezés Tuscher Tündétől, aki újságíró, író, rádiós és tréner, hosszú évek óta Angliában él és eljuttatott szerkesztőségünknek egy újabb részletet készülő könyvéből, amely bemutat egy írónőt és egy működő életstratégiát.

Blixen írónő nevét a Távol Afrikától című film tette igazán ismertté. Az 1985-ben készült film hét Oscar-díjat nyert, és a mai napig nagy közönségkedvenc. Természetesen láttam a filmet, de ez nem lett volna elég ahhoz, hogy megpróbáljak írni a bárónőről, a huszadik századi dán irodalom nagyasszonyáról. Ahhoz ennél jóval több kellett.

Gyanús dolgok kezdtek el történni velem. Lépten-nyomon belebotlottam Blixen műveibe, és nem csupán az antikváriumban. Csak pár eseményt említek a sok közül. Eddig kétszer jártam Afrikában. Egyszer hivatalos úton, másodszor esküvői vendégként. Emlékszem, amikor 2010-ben Cape Townban, Fokvárosban ültünk a párommal egy kölcsönlakásban. S amikor bekapcsoljuk a tévét, mi megy ott, na, mi? Természetesen a Távol Afrikától. Mindkettőnknek kedves filmje volt ez, Meryl Streep-pel és Robert Redforddal a főszerepben. Véletlenül találtunk rá az egyik égi csatornán, és elkezdtünk nézni. Mit mondjak, egészen más élmény volt Dél-Afrikában látni a filmet, mint otthon, Angliában. Sokkal reálisabbnak tűnt.

Persze más dolog a film, és más a valóság. A könyv szerzője úgy írta le az eseményeket, ahogy ő megélte, ahogy emlékezett rá. A tények jócskán eltérnek a film cselekményétől. Karen Blixen férje, Bror nem egyszerűen hűtlen férj volt, hanem generációjának egyik legjobban fizetett profi vadásza és nőcsábásza.

Karen Blixen nem járt jobban a szerelmével sem, mint a férjével. Denys Finch Hatton ugyanis szintén legendás nőfaló volt az 1920/30-as években, Kenyában. Mi több, férj és szerető, Bror és Denys partnerek és üzlettársak voltak. Mindketten arisztokrata származású, első generációs profi vadászok, valamint tapasztalt szívrablók.

Majdnem egy évtizeden keresztül Blixen báró és Finch Hatton gróf egy szafaritúrákra szakosodott céget működtetett, és a klienseik között szerepelt például Edward, walesi herceg is. Blix-szel vadászni varázslatos élmény, mondták az ügyfelek. Csendes, nyugodt, majdnem lírai tónusban kommentálta azt, ami a vadászok körül történt. Szinte életre keltette a szabad természetet. Volt felesége, Karen még idős korában is azt kívánta, bárcsak az életben még egyszer együtt vadászhatna a férjével.
Különösen azért volt számomra érdekes újra látni a filmet és megismerkedni néhány életrajzi részlettel, mert mi is éppen szafarira készültünk. Kiderült, hogy a fiatalok, a párom lánya, Jess és a vőlegénye, Jason megszerveztek nekünk és az egész családnak egy pár napos szafarit a Pinda Game Reserve nevű helyen.

Amikor ott voltunk, csak jártuk a parkot lenyűgözve. Napjában többször, órákon át igyekeztünk minél több nagyvadat közelről megpillantani. Ez természetesen ismét a film élményvilágát hozta elő. Azt hittem, ha hazajövök, írok majd valamit a misztikus és veszélyes Afrikáról, a kalandról és a vadászatról. Nem írtam semmi ilyesmit. Próbálkoztam, de nem ment. Ilyen bölcsességeket írtam például: „Alapjában véve a szafari mind a mai napig az életörömről és a szabadságról szól. A szafari életre szóló kaland. Közben azért nem szabad elfelejteni, hogy a fehér ember Afrikában csak vendég. Függetlenül attól, mennyi időt tölt itt, sosem lesz más, csak vendég.” Aztán bosszúsan legyintettem egyet, és továbbmentem, sorsukra hagyva az élményeimet.

Szóval sokat bukdácsoltam Karen Blixen körül eredménytelenül. Hiába kerestem a választ, nem tudtam kideríteni, mi dolgom van nekem a világhírű dán írónővel. Aztán egyszer csak fogást találtam a témán.
Egyik reggel „hirtelen megvilágosodásom” támadt. Mondhatnám viccesen úgy is, hogy homlokon csókolt a múzsa. Mintha megtaláltam volna a kivezető utat az útvesztőből. Azt mondtam magamban: legyen ez egy történet az asszonyról, akinek élete nem is egy, hanem két regény volt. Aki mindent elveszített, de később mindent megnyert. Hírt, dicsőséget, még talán némi pénzt is. Aki volt lent és fent. Nem csak élte, de megélte az életet. Mindent, vagy majdnem mindent megkapott, de megadta az árát is, kamatostul. Az első regény körülbelül ott ér véget, ahol a film. A második ott kezdődik, amikor Karen Blixen vesztesként hazaérkezik Dániába, és ismét berendezi életét az egykori szülői házban.

Igen ám, de én nem a regényírás bizniszben működöm. Rendelkezem viszont egy ritka adománnyal, amit úgy hívnak: lényeglátás. Ennek segítségével igyekeztem kihámozni, mit érdemes közelebbről is megnézni ennek az asszonynak a küzdelmes életútjából. Számomra az igazi regény különben ő maga: az ő küzdelmei, a bukása és a talpra állása, különösen az utóbbi. Ezért életének ezt az aspektusát kezdtem el nagyító alá venni.

Karen Blixen története szerintem nem pusztán arról szól, milyen megragadó, egzotikus kalandokat élt át Afrikában, hanem inkább egy kézikönyv arról, hogyan lehet a semmiből újra felépíteni magunkat. Hogyan lehet a vereséget győzelemmé alakítani. És hogyan lehet a múlt élményanyagából olyan tőkét kovácsolni, amely sikerre vezet. A farm odalett, a szerelem szertefoszlott, a pénz elfogyott, az egészség megromlott – és ő mégis, mindennek ellenére világhírű íróvá vált. Szögezzük le, nem csodával, hanem kemény munkával érte ezt el. A K.B. márka mögött munka van. Olyan munka, amelynek megfejthetőek a szabályai. Bár az ominózus szabályok nincsenek sehol sem leírva, de ezen lehet, és érdemes is változtatni. Átnyújtok belőlük egy csokorra valót.

  1. Találj egy kitörési pontot.
  2. Írj angolul.
  3. Ne ismételd magad.
  4. Építsd fel a saját márkádat.
  5. Keresd a híres emberek társaságát.
  6. Tartsd fenn a látszatot.
  7. Formáld történetté a veszteséget.
  8. Adj magadnak új identitást.

Karen Blixen szerintem nemcsak író volt, hanem következetes tervező és stratégiaalkotó is. Bizonyára sosem nevezte így magát, de minden lépése ezt a tényt bizonyítja. Élettörténete azt üzeni: ha már nem tudod megakadályozni, hogy összeomoljon, amit felépítettél, akkor is marad még egy esélyed. Hiszen csak rajtad múlik, hogyan állsz talpra, és mit építesz a romok helyére. Ő azzal kezdte, hogy felépített magának egy életstratégiát, és olyan szívósan, kitartóan követte ezt, mint egy bulldog. Megpróbáltam felgöngyölíteni, mit csinált az írónő a hazatérése után. Úgy tudnám leírni, hogy fokról fokra átformálta, szinte újra kitalálta magát, míg majdnem teljesen újjászületett. Mi több, ez az újjászületés nem egyszeri csoda, „one hit wonder” volt, hanem tartós alkotó folyamat.

Amikor 1931-ben visszatért Dániába, Karen nemcsak a farmját, hanem egész addigi életét elveszítette. A baráti köre, a szerelme, a földje, a gazdasága mind Afrikában maradt. Egészsége megrendült, anyagilag teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került. A legtöbb ember ilyenkor feladja. Ő azonban úgy döntött, hogy a maradék erejét az írásba fekteti. Az írás lett az ő „kitörési pontja”.

Elhatározta, hogy angol nyelven fog írni. Ez tudatos stratégiai döntés volt nála. A nemzetközi közönséget célozta meg, mert tudta: csak így juthat ki a világ elé. 1934-ben kiadott első kötete, a Seven Gothic Tales az Egyesült Államokban jelent meg, és váratlanul nagy sikert aratott. Két évvel később követte az Out of Africa, amely nem csupán memoár volt, hanem irodalmi újjászületés. Nádas Péter sarkos megfogalmazásában: Blixen műve olyan szerelmi regény, amelyben egy szó sincs a szerelemről.
Szerzőnk nem szeretett volna az Out of Africa árnyékában élni egész életében. Tudatosan kereste az új témákat, és nem ismételte önmagát. A Winter’s Tales (1942) a háborús Európa légkörében született, míg az Anecdotes of Destiny (1958) már egy letisztult, bölcs életszemléletet tükröz. Mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy a történetei többek legyenek puszta elbeszélésnél: az emberi lélek mélyebb megértését közvetítsék.

Változatos életművéből kedvencemet, a Babette lakomája című novelláját hozom fel erre példának, amely szintén filmalapanyagul szolgált. S a film, ugyanúgy, mint a Távol Afrikától, szintén Oscar díjat nyert 1988-ban a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Megpróbálom dióhéjban elmesélni a tartalmát. Karen Blixen híres novellájának főszereplője, Babette, a francia házvezetőnő a forradalmi időkben menekülni kényszerül hazájából. Új otthonra talál. Két protestáns, puritán életet élő nővérnél dolgozik a vidéki Dániában. Egy nap tízezer frankot nyer a lottón. Ahelyett azonban, hogy a pénzből visszafordulna Párizsba, és újrakezdené az életét, másként határoz. Briliáns ötlete támad.

Babette ezúttal nem kását főz tőkehallal, mint korábban 14 hosszú éven át tette, hanem az összegből luxusvacsorát készít, csupa előkelő fogással. Süt-főz egy álló napig, majd tizenkét emberre terít. Könnyen megbirkózik a feladattal, hiszen valaha Párizs egyik legjobb éttermét vitte, mesterszakács minőségben. A vallásos vendégsereg a klasszikus francia ízorgia közepette megtanulja elegánsan élvezni az életet. Az esten aztán „minél többet ettek és ittak az asztaltársaság tagjai, annál könnyebbnek érezték a súlyukat és a szívűket”.

Nagystílűen élni Blilixen is tudott. A pezsgősüveg sohasem hiányzott az asztaláról, de ennek szomorú oka volt. Állandó fájdalmait pezsgővel csillapította. Míg mások azért isznak, hogy jól érezzék magukat, Blixen azért tette, hogy ne érezze rosszul magát. Egészségi állapota sajnos egyre romlott, mert folyamatos fájdalmat okozott nála a gyomorbetegség, és a szifilisz, amit az exférjétől kapott el. Mégis dolgozott. Soha nem panaszkodott, nem engedte, hogy a betegség határozza meg az életét. Jól ismerte azt az aranyszabályt, hogy öregnek, betegnek vagy szegénynek sohasem szabad látszani, A külvilág előtt mindig erős, elegáns, nagyvilági nő maradt. Ez az önfegyelem és tudatosság tette lehetővé, hogy végig aktív maradjon.

Kapcsolatba került és maradt a világirodalom élvonalával. Többször is találkozott Arthur Millerrel, a híres amerikai drámaíróval. Csodás fényképek őrizik ezeknek a találkozásoknak az emlékét. Ezek fényét az is emeli, hogy Miller akkori felesége, a „szőke ciklon”, Marilyn Monroe is szerepel rajtuk. Közeli jóbarátja, Ernest Hemingway pedig, aki szerencsésebb volt nála az elismerések tekintetében, nyilvánosan kijelentette a stockholmi díjátadó után, 1954-ben: „Ő érdemelte volna a Nobel-díjat.” Ez a kijelentés ugyan nem pótolta a díjat, de megerősítette nemzetközi elismertségét. Dániában közben fiatal írók és művészek keresték fel tanácsért, inspirációért. Nem hivatalos mentoruk lett, aki példát mutatott arra, hogyan lehet a veszteségből értéket, és végül győzelmet kovácsolni.

Rungstedlundi háza, ahol élete utolsó évtizedeit töltötte, ma múzeum. Az épület körül óriási park és madárrezervátum található. Kinn a parkban, egy terebélyes fa alatt alussza örök álmát Karen Blixen. Ez a ház a maga idején nem csupán a nyugalmat és a visszavonulást szolgálta, hanem szellemi műhely is volt. Itt fogadta a vendégeit, írta a kései műveit, és alakította ki tudatosan azt a szellemi örökséget, amely ma is elevenen él. 1962-ben, 77 évesen halt meg. Sohasem tért vissza Afrikába.

Karen Blixen története számomra nem pusztán irodalomtörténeti érdekesség. Szerintem ő nem csak író, hanem egy működő életstratégia feltalálója is egyben, amiről külön könyvet lehetne írni. Nyilván jön majd valaki, aki ezt meg is teszi. Nem lesz nehéz dolga, mert sok keresgélés után, úgy érzem, sikerült megtalálni a kulcsot a Blixen-titok megfejtéséhez. Ő maga adta ezt a kulcsot a kezembe. Én csak lekottáztam a sikeres íróvá válás receptjét. Most, amikor újraolvastam ezt a fejezetet, azon kaptam magam, hogy nem is történetet írok, hanem analízist. Sikerkalauzt, amely cseppet sem romantikus műfaj, de hasznos lehet annak, aki tudja alkalmazni. Talán érdemes lenne kipróbálni, működnek-e nálam is a dán írónő életvezetési szabályai. Tuscher Tünde

Fotó: kép a Távol Afrikától című filmből