Ezzel a címmel végzete munkáját az Európai Újságíró Szövetség (EFJ) idei kongresszusa Zágrábban a múlt hét végén. A „better protect” valóban többértelmű. Egyrészt, mint ahogy azt az egyik határozat is kifejtette, még Európában is halnak meg újságírók, évente nem kevesen, hivatásuk gyakorlása közben. És itt nem csupán az olyan kirívó esetekről van szó, mint a máltai Daphne Caruana Galizia vagy a szlovák Ján Kuciak meggyilkolása, hanem a harctereken, fegyveres konfliktusok környékén életüket vesztőkről, a zavaros viszonyok között eltűnőkről és a többiekről, évente több mint hetven kollégáról. (A nyitó kép forrása: alamy.de)

Az igazi védelem, amire szükség van, és amiről a kongresszus szólt, az ennél sokkal több értelmű. Itt a szólás- és sajtószabadság minél eredményesebb szavatolásáról és védelméről, az újságírók munkakörülményeiről, a javadalmazásuk és életszínvonaluk szinten tartásáról, ha lehet javításáról, a szerzői jogaik biztosításáról, a szabadúszó, önfoglalkoztató, szerződéses és más kiszolgáltatott helyzetben levők, de a hagyományosan foglalkoztatottak munkajogi védelméről is.

Különösen tartalmassá tette a vitát a világjárvány okozta helyzet feltárása. Egyes országokban az az újságíró-szakszervezetek követelése, hogy a talpas újságíró is bejárhasson a munkahelyére dolgozni, hiszen így körvonalazódnak az ötletek, lesznek a javaslatokból döntések, így lehetnek kezdeményezők és sikeresek. Máshol éppen fordított a helyzet, az számít „ajándéknak” a munkaadó részéről, ha valaki otthonról végezheti munkáját, és nem kell bejárnia, idejét pazarolva, egészségét kockáztatva.

Persze a szerkesztőségi demokrácia különböző fokain más és más a helyzet, de a konklúzió az volt, hogy csak a munkaadóval és a médiaeszköz szakmai vezetésével együttműködve, nyitott és tartalmi tárgyalások nyomán szabályozható méltányosan a helyzet. Ez az, amiről a magyar újságírók legfeljebb álmodhatnak. Egyedi döntések vannak, kollektív szabályozás nincs.

A legnagyobb taps akkor tört ki a zágrábi kongresszuson, amikor a beszámoló keretében Mogens Blicher Bjerregård, az EFJ elnöke hivatalosan is bejelentette, hogy két kolléga, a Fülöp-szigeteki Maria Ressa és az orosz Dmitrij Muratov kapta az idei Nobel-békedíjat, és az tulajdonképpen a sajtószabadság eszméje védelméért járt.

A második legnagyobb taps Andrej Basztunyecnek, a belarusz újságíró-szövetség elnökének online-bejelentkezését és tartalmas beszámolóját kísérte. Itt éppen az ellenkezőjére kaptunk példát, mint amiről a Nobel-díj szól. A Litvániában, Lengyelországban, Ukrajnában és Grúziában dolgozó, hazájukból elmenekült bátor belarusz újságírók tevékenysége valóban minden elismerést megérdemel, de még mindig százával vannak, akik otthonról, lényegében illegalitásból tájékoztatják az országuk polgárait és a világot a diktatúra állapotairól.

Feltűnő volt, hogy ezúttal a máskor oly’ aktív francia, brit, olasz, német, skandináv és finn kollégák csak a határozatok magyarázatában, a dokumentumok elfogadtatásában voltak aktívak, a tartalmi vitákban kevésbé. Igen, az igazi gondok eltolódtak Kelet-Közép-Európa és a Dél, elsősorban a Balkán felé.

Viszont érintőlegesen már Ausztria is szóba került, Szlovénia pedig „teljes jogú taggá” vált a klubban. A bölcsek köve itt sem került elő senki zsebéből: ha a politika nem tekinti partnernek a nyilvánosságot fenntartó, a társadalmat elfogulatlanul tájékoztató független médiát, emiatt aligha fognak tömegek kivonulni az utcákra.

A másik, talán még fontosabb panel a társadalom és vele a nyilvánosság végletes megosztottságának a sajtószabadságra gyakorolt hatásáról szólt. Itt a jelen volt Václav Štětka és Sabina Mihelj, a Loughborough Egyetem ezirányú kutatásainak két vezetője adta meg az alaphangot.

A szlovén, a horvát és a szerb kolléga mellett a résztvevők bizalmából és felkérésére magam is odaülhettem az asztalhoz, ahol végül arra jutottunk, hogy a szinte áthatolhatatlan tájékoztatási és tájékozódási buborékok nemcsak a közönség, hanem maguk a hivatásos tájékoztatók körében is megjelentek. Még a kongresszust köszöntő horvát miniszter is felhívta rá a figyelmet, hogy olykor a politika által kinevezettek lesznek az „újságírók”.

Igen, a szakma elvesztette a tartását. Ma az az újságíró, akire a politika vagy a tulajdonos, illetve az azt képviselő szerkesztőségi vezető rámutat. Függésbe kerül, etikai, szakmai normák, követelmények innentől nem érvényesülnek. Nincs hivatásrend. Nincs olyan szakmai szervezet, amelyik képviseli a valódi újságírókat. Ha volna, és ha a hivatásban dolgozók felismernék, hogy oda kell tartozniuk, akkor sem tudna sokat tenni, hiszen sokan kényszerűségből, a megélhetésüket, az addig felépített szakmai és magánéletüket féltve rendelik alá magukat ennek a szólás- és sajtószabadságot teljesen eltorzító új rendnek.

Mindenki megbúvik a maga buborékjában, a vérmesebbje ellenségként tekint a másik buborékban bujkálókra, és a felül levő drukkol, hogy minden maradjon így, a másik meg reménykedik, hogy majd csak jön egy fordulat. És akkor a gazdag buborékból lesz a szegény, a szegényből meg a gazdag, de a szakma egészét tekintve a győztesek azt kapják jutalmul, amit a vesztesek büntetésül: egyik csapattal sem áll szóba továbbra sem a politika. Legfeljebb kifizeti az övéit. Fényes jövőkép! – zárul M. Lengyel László zágrábi beszámolója.