A tréfa, amiről szó van, egy állítmányt tartalmaz, O.V.-ét természetesen, aki az MCC Feszten azt mondta: volt idő, amikor Áder Jánosnak felajánlotta a miniszterelnöki posztot, nem is egyszer, de többször is, ám, és ez „jellemző a Fideszre”, Áder ezt elutasította. A volt elnök úgy reagált, hogy ő mindig Orbánt tartotta alkalmasabbnak, és ezt meg is mondta neki. Azt viszont, hogy ez a nemet mondás jellemző lenne a Fidesz-re, nem mondta, nem is tehette, hiszen 2007-ben Schmidt Máriával és Kósa Lajossal hírek szerint épp azon dolgozott, hogy Orbánt az elbukott választás után lecseréljék. Az akkor még létező Népszabadság fideszes forrásai szerint egy új jobboldali párt létrehozása lett volna a cél, amely Csányi Sándor elnökségével készült volna a 2010-i választásokra. De Áder neve is előkerült, aki azonban állítólag több feltételhez kötötte volna a beleegyezését.

Mármost a főnök kukázását aligha épp az érintett javasolhatta, aki sokáig nem is volt jóban a puccsista szándékú társakkal, és – szintén belső hírek szerint – Áder államfői jelölését csak Kövér kérésére fogadta el, nehezen.

Hogy mennyire bízott meg benne, azt talán mutatja, hogy Áder a testőrségén keresztül Pegazus-célponttá lett, márpedig a kémszoftver használatát az igazságügyi miniszternek kellett jóváhagynia, Varga Juditnak tudniillik. Higgyük el, hogy erről O.V. nem értesült, vagy nem éppen ő rendelte el?

Hogy ebben mi lenne a tréfa?

Ebben persze semmi, ez csak a háttér, ami előtt a tréfa kibomlik. Amihez hozzátehetjük még, hogy a 2006-i választás előtt, mivel a koalíciós partnernek felkért MDF nem fogadta el Orbánt kormányfő-jelöltnek, O.V. Bod Péter Ákost, az MNB volt elnökét javasolta. Ha ezt nem teszi, a Fidesz minimális eséllyel marad magára. Hogy aztán a győzelem után miként alakultak volna a dolgok, az más kérdés.

A poén előtt, azt némiképp lelőve, megadjuk a tréfa kódját is.

Ebben az országban már minden megtörtént egyszer.

1972 májusában Kádár János, az MSZMP első titkára bejelentette lemondását azzal, hogy elmúlt hatvanéves, átadná a munkát másnak. Akkor már előrehaladott állapotban volt a pártvezetés reformellenzékének Moszkva jóváhagyásával folyó szervezkedése Kádár menesztésére. Az első titkár lépése ezt hivatott megelőzni, egyben riadóztatni a híveit. Továbbá: kiváló alkalma nyílt megfigyelni, ki és hogyan tör a helyére.

Orbán története, ami minden ízében igaz lehet, itt fordul át analógiába, azaz viccbe. O.V. pontosan annyira gondolta komolyan a lelépését, mint annak idején Kádár, azaz sehogy. A gyanúsnak tartott Ádert egyszerűen szakításpróbának tette ki, és mivel a teszt alá vont politikusnak nem ment el az esze, hogy bármilyen alázattal, és bármennyi vonakodás után is igent mondjon, ezért túlélhetett. Áder ugyanis ismerte Orbánt, vagyis nem hitte el egy szavát sem, viszont emlékezett egy őszinte pillanatára, amikor ezt mondta: „Megtanultam, hogy amikor esélyed van megölni a riválisodat, akkor nem gondolkozol, hanem megteszed.”

Itt a tréfa vége. Hogy ki nevetett a végén, mit tudom én. Áder kaphatott egy kis szívdobogást, O.V. meg, ha magából indult ki, eltűnődhetett, hogy nincs-e átverve. Mi nevetünk, aztán legyintünk az egészre.

Mehetünk tovább, vagy még mulatunk egy kicsit?

A Sutka bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A politika jórészt a felejtésről szól. Magyar Péter is szokta gyalulni a rezsimet évtizedek óta kiszolgáló elitet, ami az ő múltját tekintve szintén mókás, mint ahogy Vona memóriazavara is, midőn a régi ellenzék szokásos kesergőjét adja elő, aminek talán a Bezzeg címet adhatnánk.

Vona azt mondja, ő már akkor újellenzéki volt, amikor Magyar Péter még ellenzéki sem. Ez igaz, de tegyük hozzá, amit Vona Gábor. kifelejt, hogy nem éppen liberális, vagy baloldalon volt ellenálló 2006–18 között, amikor a Jobbik elnökeként a náci szó jelentését élesítette lelkesen. Van, aki még jobban emlékszik rá, mint ő magára: cigánybűnözés, a zsidó harácsolás, a „magunkfajták” félreérthetetlensége, Magyar Gárda-vonulások, a kémiai kasztrálás bevezetése, uniós zászló égetése, kilépés az Európai Unióból stb. Mármost az a Vona Gábor nem azonos a mai Vona Gáborral, ami azt jelenti, hogy ő is jött valahonnan. Őszintén szólva: még messzebbről, mint Magyar.

Vona azt is állítja, hogy az óellenzék fogalmát is ő találta ki, csak nem így mondta. Legyen. Mindenesetre a régi ellenzék leváltásába Márki-Zay Péter törte bele először a bicskáját, aki jobboldali konzervatívként saját bevallása szerint 2010-ben még a Fideszre szavazott, tehát nagyon nem balról lett a baloldali ellenzéki miniszterelnök-jelöltje. Csak közbevetőleg: őt ugyanolyan dühvel gyűlölték a DK-ban és környékén, mint most Magyar Pétert. A Bezzeg-nóta már akkor szólt.

Vagyis: hogy jön ez a gyüttment ahhoz, hogy régi, kipróbált veteránok előtt nyerje meg az előválasztást? És: hogy jön az ellenzéki szavazó ahhoz, hogy arra szavazzon, akire akar?

Pedig hát Gyurcsány is jött valahonnan. A Medgyessy-túlígérésektől, a gazdasági válságtól, az őszödi beszédtől, valamint a rossz kormányzástól sújtott korszakból, egyszóval a bukásból emelkedett fel, hogy valóban megcsináljon egy pártot, amibe azonban Gyurcsány Ferenc múltja azonnal be is építette az örök vereség kódját, és így lett akaratlanul is az Orbán-rezsim egyik fenntartója.

És így tovább, sok tenni akaró, önfeláldozó ellenzéki politikusnak kellett, vagy kellett volna megértenie, hogy a Bezzeg-nóta eleve hamis, de nemcsak ezért nem érdemes kornyikálni. Hanem, mert eljárt az idő, és lejárt a türelem. Mert a hitelességhez kevés a szép szó, aminek egyébként Gyurcsány volt a legnagyobb mestere. Mert a politika világában a teljesítmény számít, az erő, a siker, a kormányra kerülés reménye, ami, mint többször kiderült, csak az álmok, a kivetített vágyak világában hagyta el a nulla szintet. Eddig.

Itt már mindenkinek van múltja. Ez csak akkor baj, ha memóriazavarként rátelepszik a jelenre. Ha hazugsággal próbálják elfedni az egyébként érthető csalódásokat, féltékenységet, egzisztenciális félelmeket, és kényelemszeretet. A fotel-ellenzékiséget.

Vona, Gyurcsány, Magyar, meg a többi. Nem jók, és nem rosszak, nincs bennük sem pokol, sem mennyország, esendő földlakók, hogy egy alkalmassági skálán hány pontra jók, azt döntse el mindenki maga. Egy biztos: nem ugyanabban az időben élnek. Akkora esélyről, amekkorát az Orbán-rezsim Magyar Péter számára megteremtett, mások csak álmodhattak. De nem nekik telt be az idő. Ez van.

Vona azt is mondja, hogy hisz Magyar változásában. Ez szép tőle. Már csak a saját emlékein kéne egy kicsit szidoloznia.

A A Bezzeg-nóta bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A kormányfő egészen pontosan a digitális köd homályáról beszélt, ott lapulnak a téglák, és értelemszerűen a harcosok is, hol másutt. Elvileg tehát nem lehetetlen detektálni, hogy ki a tégla, és ki a harcos, s ha a gyanús személyek észlelése sikerül, csak szólni kell az adminisztrátoroknak. Ez lenne, mondjuk, a hivatalos út, ennél transzcendesebb megoldás, – legalábbis O.V. szerint –, hogy a közösség immunrendszere úgyis hamar kiveti őket, ami a digitális ködben egymástól több száz kilométerre harcoló tagok esetében szép teljesítmény, de hát az ő lelki-szellemi kapcsolódásaikat tekintve, amelyek egy idő után nyilván fizikai, testi formát is öltenek, ez magától értetődő.

Így vagy úgy, de a tégláknak annyi. Egy kupac agyagpor, ha marad belőlük.

Más ügy a téglák motivációja, még porrá válásuk előtt.

Az ellenfél titkait kikémlelni ősi szokás, ez nem kérdés. A kérdés az, hogy miféle titkaik lehetnek a harcosoknak, miközben harci feladataikat a központ adja ki, azok pedig nyilván kvadrálnak a Fidesz médiauniverzumának napi propagandaanyagaival, mármost ezeket egy hülye is üstöllést kitalálja. Más eset, ha a klubtulajdonos a gyanús személyek észlelését olyan posztok leleplezésében érti, amelyek, akárcsak finoman is, alig észrevehetően, de eltérnek az egységes irányvonaltól. Itt most nem arról van szó, hogy – mondjuk – egy mémen brüsszelpeti háborús vércseként jelenik meg, alatta pedig O.V. békegerleként, mely utóbbi időnként, sunyi módon piros szivecskéket ereget b.peti felé, hogy ezzel idézőjelbe tegye az üzenetet. Nem. Ez durva, ezt az éles eszű harcos azonnal kiszűri.

A tégla ennél okosabb. Nem tesz mást, mint hogy a központi utasításokat egy-két ponton megváltoztatva, meggyengíti a fenntarthatóságukat. Példa: „ártópeti brüsszeli utasításra visszatartja a felhőket, hogy szeretett hazánk végleg kiszáradjon”. Itt elég pont helyett kérdőjelet tenni, a kétely magvát elhintendő, máshol kicserélni egy betűt, és peti helyett Peti-t írni. Határeset: „A ballib banda mindig hazudik, semmi érték sincs benne” mondat végén betoldani egy „n” betűt. Egy darabig nem veszik észre, és nem lehet bizonyítani, hogy nem elírás.

A lényeg: a kém sosem mondja fel szó szerint a kötelező szöveget. Ebből nyilvánvaló, hogy áruló.

A klubtulajdonos híreket is mond a tagoknak, nem mintha nem bízna abban, hogy a harcosok a Fidesz-média híreinek hűséges habzsolói, inkább azok eszenciáját teszi közzé a még hatékonyabb emésztés végett. Legutóbb azt közölte velük, hogy le fogják váltani Von der Leyent az Európai Bizottság éléről (azóta kiderült, hogy nagyon nem), hogy ukrán kényszersorozók agyonvertek egy kárpátaljai magyar férfit, és kitért arra is, hogy Kapu Tibor hamarosan hazajön az űrből és elmegy Győrbe, ahol az Audi új modellbe fog, ő meg, vagyis O.V. Lázár Jánossal egyeztet a viharkárokról.

Ennyi a világ és hazánk dolgainak párlata: a klubharcos ezt beszippantja, és utántöltött agya új fénnyel polírozza át a megkopott rogáni mondatokat. 

A Téglák bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A felvételt, ami 2024 májusában készült, most azért vették megint elő, mert Trump egy újabb fordulattal, miközben mélységes csalódottságának adott hangot Vlagyimir barátjával kapcsolatban, bár elismerte, kedves fickónak tartja ma is, éppen fegyvert küldene Ukrajnának. Sőt, mondta hétfőn, „még több fegyvert fogunk küldeni”.

Ez a „még több” most pontosan tíz Patriot rakétát jelent, ami szakértők szerint mintabemutatónak elég, harci mennyiségként viszont értelmezhetetlen: ennek a háromszorosát állította le nemrég Hegseth védelmi miniszter, akiről viszont most azt terjesztik, hogy önhatalmúlag cselekedett, Trumppal sem beszélte meg, hogy Kijiv nem kaphat több fegyvert. Pár napja még az is mondás volt, hogy Amerika perceken belül kifut a készleteiből, takarékoskodnia kell. Tegnap viszont kiderült, hogy van tartaléka bőven.

Rohadt fárasztó lehet Fehér Ház-i sajtósnak lenni, naponta száznyolcvan fokos fordulatokat közvetíteni a média felé, a teljes kognitív disszonancia állapotában kaparni azért, hogy az elnök jól jöhessen ki a maga által előállított zűrzavarokból. Evégett most éppen Hegseth miniszterből kellett engedetlen hülyét csinálni, de hát ezért tartják. Ha jól értelmezzük a dolgot, pillanatnyilag úgy kell Trumpra gondolni, mint egy pártfogói funkciót ellátó rendőr-felügyelőre, aki tudja, hogy Vlagyimir barátja egy bűnöző, mi tagadás, öl is itt-ott, de esélyek neki is járnak, hogy mélykeresztényként, hibáit belátva, a trumpi béke útjára léphessen. Persze egy humánus rendőrtiszt türelme sem lehet végtelen, és miközben Ukrajnát soha, egy percre sem engedte el, most „még több fegyvert fogunk neki küldeni” Vlagyimir némi megrendszabályozása végett.

Ez azt jelentené, hogy hat hónap telt el a Putyin körüli udvarlással, a megtérésében reménykedve, sőt egy kis fehér házi ingyen cirkusszal is kedveskedve az egójának, amikor is Trump az általa sosem kedvelt Zelenszkij megalázásával üzent az orosz elnöknek, akit viszont egyszer majd visszavár a kebelére. Elment hat hónap a semmire, Ukrajna még jobban pusztult és szenvedett, ám most itt a fordulat, most már minden jó lesz, itt a mese vége, kedves gyerekek?

Ezt aligha hinné el bárki. Putyin sem hiszi, Ukrajna, vagy az Európai Unió pedig még kevésbé.

Egyébként a trumpi sajtósnak van itt még egy dolga: 2021 februárjában Trump már és még nem volt elnök, amikor az amerikai hírszerzés biztosra vette, hogy Moszkva megtámadja a szomszédját. Mikor fenyegette meg Putyint azzal, hogy a szart is kiveri belőle, ha ezt megteszi? És mivel? Az amerikai haderő főparancsnoka az elnök, aki az idő tájt Joe Biden volt, vagyis a trumpi irgum-burgum Putyinnak és Hszi Csin-pingnek sem jelenthetett többet egy olcsó bohózatnál. Már ha megtörtént egyáltalán.

Kedves Karoline Leavitt, úgyis mint a Fehér Ház sajtófőnöke: epedve várjuk a válaszát.

A Melyik disszonancia? Hát a kognitív! bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A doktor úr persze az egészségügyi rendszerről beszélt, de hát az áthallások földjén ez a mondat nyugodtan jelentheti a rezsim egészét is, aminek persze része a kizsigerelt egészségügy is, mint ahogy minden a rezsim része. Voltaképpen tulajdonról kell beszélnünk, az orbáni politika ugyanis nem kormányoz, nem vezet, ne adj isten nem is szolgál, hanem birtokol, a lovagi körnek hűbérként szétosztott gazdaságtól egészen a Brüsszeltől sújtott gubacsi hídig, és akkor még a fociról, és az áttelelt poloskákról nem is beszéltünk, mert azoknak is, a civileknek, újságíróknak, bíróknak is mindenható ura, csak ezeket utálja, és balsorsnak tartja.

Magyarán: ha valaki a MÁV-ról ejt keresetlen szavakat, vagy azon ámul, hogy a sokadik NER-feleség flangál olyan Hermès Birkin táskákkal, amelynek az átlagára 30 millió forint körül van, de akad 190 milliós tétel is, az minimum a haza ellensége, sorok között a hatalomnak üzenő, sötétben bujkáló brüsszelita. Árnyát a romlás bűze lengi körül.

Mármost Kincse Csongor azt direkte nem állította, hogy a bajai kórház megijedt volna az ő kritikus szavaitól, csak azt tartotta különösnek, hogy az ezután az igazgatótól kapott levél sok sikert kíván neki a pályán töltendő évek alatt. Kicsit hűvös, és távolságtartó hangnem valakitől, aki amúgy tanulmányi szerződést kötött a fiatal orvossal.

Nem vehetjük rossz néven, hogy Csongor kissé gyanakodni kezdett, mi is ezt tettük volna a helyében, sőt a média egy része még tovább is ment, és felidézte Illyés Gyula hallhatatlan szavait a magánszorgalmú kutyákról, amiknek már szólni sem kell, hogy valakit elugassanak, de azt is feltételezte, hogy az illetékes államtitkár utasította a kórházat, hogy álljon el a rendszerbántalmazó alkalmazásától.

Hiszen bármi lehet egy olyan rezsimben, ahol az autonómiáknak nemcsak az anyagi alapjait verték szét, de a lehetőségét is törvényekkel büntethetik, vagyis ahol minden erővel azt akarják elérni, hogy közösségek, nem kormányzati szervezetek, polgári társulások, egymással összefogó magánvilágok egyáltalán ne létezhessenek, csak atomizált egyének, akik nem társadalmat, csupán lakosságot alkotnak.

Az ilyen létezésben mindenki magányos, mindenki tart a másiktól, és alapból gyanakvó, hiszen bizalomra semmi oka, a hivatalossággal szemben meg főleg nem, hiszen az fosztotta meg minden immunitásától.

Az ilyen világokban az is természetes, hogy a történeteknek nincs se elejük, se végük, sosem záródnak le, mert sosem derül ki, miről is szóltak egyáltalán. Tényleg túlteljesíteni akart a bajai kórház, vagy a doktor félreértett egy levelet? Ha az előbbi az igaz, miért léptek vissza? Mégiscsak van olyan társadalmi nyomás, ami erősebb a félelemnél? Mégiscsak van szava a lelkiismeretnek? Ha pedig a minisztérium presszionálta volna a kórházat, akkor a hivatalos, befogadó nyilatkozat azt erősítené, hogy hosszabb távon ettől a hatalomtól már nem érdemes tartani?

Tegyük ehhez hozzá, hogy a doktor ezután több állásajánlatot is kapott.

Ez reményre adna okot. Ha azonban a második feltevés lenne a helyes, vagyis az, hogy a gyanakvás általános légkörében ez a fiatal, általunk még nem teljesen megrontott ember is eltévedt, akkor a remény mellett is nagy a baj. A bizalom könnyen megy, de nehezen jön vissza.

Így pedig egy új világ, bár nyerhet, de győzni csak sokára fog.

A A gyanú bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az is megszokott, hogy az ellenérzések megfogalmazásában ismét O.V. volt a legdurvább, amikor közölte, hogy nem hajlandó egy asztalhoz ülni az ukrán elnökkel, és nem tette világossá, hogy ez csak szimbolikusan lenne-e értendő.

Ez a durvaság nem mai, nem tegnapi és nem is tegnapelőtti. O.V. mindig is egy erőszaklogika mentén működött, amit 2007-ben úgy tálalt fel külföldi diplomaták előtt, hogy megtanulta: „amikor esélyed van megölni a riválisodat, akkor nem gondolkozol, hanem megteszed”. Ez a világháború utáni nyugati hatalmi logikától nagyrészt idegen „politizálás” valóban áthatja O.V. működését: a választások között változatlan hévvel folytatott kampányrohamoktól a folyamatos ellenségkijelölésig, az autonómiák szőnyegbombázásától az általa még nem okkupált média tönkretételéig, miközben a hadipropaganda a nap huszonöt (!) órájában próbálja önmagával túlfolyásig feltölteni a lakossági agyakat. Mellesleg ott vannak a kicsit sem direkt iskolai lőterek, meg 2015-ben a címlapokra kitett kiskamaszok, kezükben lőfegyverrel, amint a hazát védik a migránsok ellen.

És folyik a simaszájú duma a kurucokról, végvári vitézekről, a brüsszelitáknak kiosztott sallerekről és kokikról, a szügyig harcba állásról, Brüsszel, az új birodalom elfoglalásáról, a háborús uszító Sorosról, aki a kevert etnikumúak társadalmát akarja létrehozni stb.

Igazából egyszer próbálta eljátszani ennek az ellenkezőjét, a Kijivet, Moszkvát, Pekinget körberepülő szánalmas, vagy inkább kínos békemisszióval: de akkor végképp kiderült, hogy egy vércsén nagyon hülyén festenek a felragasztott békegalamb tollak. Vissza is tért a maga fészkébe. Ami még csak nem is egy páváé.

Amikor Amerika orosz békére játszik Ukrajna ellen, egy nagyhatalom ocsmány politikáját látjuk, aminek állítólag Trump Putyinhoz való vonzódásán túl is van értelme, bár ezt még senkinek sem sikerült bizonyítania. Szlovákia és Törökország, egy kis állam és egy középhatalom a maga érdekeinek megfelelően libikókázik Európa és Oroszország között. Ankara például úgy, hogy oroszbarátsága mellett folyamatos szállítója az ukrán hadseregnek. A pávatáncot voltaképpen ők járják, O.V.-nak ez a madár és az ő ritmikus politikai gimnasztikája igazából idegen. Amint azt Tölgyessy Péter egyszer megállapította róla: O.V. nem ismeri az árnyalatokat. Politikusnak már csak ezért is alkalmatlan: aki csak rohamozni tud, és sem időben visszavonulni, sem alkut kötni, sem új narratívákat kitalálni nem képes, az előbb-utóbb beszorul a csatamezőn, és nem lesz neki se előre, se hátra, marad a fulladozás a saját csapdájában.

Ezt látjuk most. A konok kitartást az agresszor oldalán, és a még ebből a szemszögből is értelmetlen gyűlöletet Ukrajna ellen: hogy aztán ez valamiféle pszichológiai dráma lenne a Putyin által rákényszerített szerep miatt, vagy O.V. szokásos túljátszása, túlteljesítése, határt nem ismerő erőszakossága, azon én nem töprengek, mert a válasz egyáltalán nem is érdekel.

Egy a vége ugyanis: amit csinál, szemben a török, amerikai, vagy szlovák machinátorokkal, akiknek a működésében a nemzeti érdek azért nyomokban kimutatható, az az orbáni politikáról molekuláris szinten sem mondható el.

O.V. működése nettó kártétel, értelme, haszna nincs, politikailag dekódolhatatlan, ha jó, csak neki jó. Vagy – végeredményben – neki se. Sokat nem kell találgatni, kinek igen.

A Hajrá, sehova! bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az orosz csizmától taposott ukrán a Rogán által teremtett létállapotában épp emberkereskedő: itt látható megkötözött áldozata egy csomagtartóban. A dolognak persze csak akkor van értelme, ha az illető egyben szervkereskedő is, különben mi a fenének lopna magának magyarokat?

Ez azonban hiábavaló kérdés, az agymosást pörgető rezsim pontosan tudja, hogy egy ideje már végképp szakított a valóság és a propaganda akárcsak lazán direkt kapcsolatával is: O.V. parasztvakító gépezete zs-kategóriás horrorokat állít elő, amelyeknek kitüntetett darabja a magyar zászlókkal díszített teremben fekvő koporsók tömege, bennük ifjú magyarok holttestei, akik hol másutt, mint Ukrajnában estek el, mi másnak, mint a NATO-nak a parancsára.

Ez nem azért van, hogy bármit bármiféle logikai láncon elhitesse velünk: a cél csupán az, hogy a kép beleégjen a retinánkba. Magyarok. Koporsóban. A te fiad is fekhetne itt. Ukrajna. Koporsó. Zelenszkij. Halál. Álmodsz vele.

Nem azt mondtam persze, hogy ez a hatás feltétlenül bekövetkezik, csak azt mondom, erre hajtanak. Ugyanis, mint a drogtúladagolás, a legbelsőbb félelmeidet célzó képi agresszió is mérgez, előbb az agysejtjeidet öli meg, aztán függővé tesz, végül csak egy bot leszel, akinek elég pár hívószó, képi emlék, hogy eszét vesztett lényként cselekedjék.

Tisztára a végstádiumos kábszeresek világa.

Csak hát a drog túladagolásába bele lehet halni, mert ha a zugdokik által felírt szarral teletömted magad, onnantól és onnan belülről már a szer dönt rólad. Vagy kicsinál, vagy még nem. A NER propaganda-drogja azért egy ideig mégis csak testen kívüli jelenség, és feltéve, hogy az eszedet sem savazták szét tizenöt év alatt, semmi ok sincs rá, hogy ne lépjen működésbe az immunrendszer legbiztosabb eleme, a humor. A megkötözős videóból gyártott mémek és paródiák ennek tankönyvi esetei. A koporsókkal más a helyzet, a viccek helyett az undor javasolható azzal szemben, aki a szorongásaiddal szórakozik.

De a legbiztosabb, amire számítani lehet: a túladagolt gyűlölet egy idő után önmaga ellen fordul, kioltja magát, és unalmas lesz, hatástalan, mint minden zs-kategóriás mozi, ugyanazzal az öt sablonnal. Erre az agymosoda persze a tét emelésével reagál, hiszen nem is tehet mást. Egyre több borzalom, egyre ostobább riogatás, egyre durvább és egyre rémültebb próbálkozás jön a társadalom teljes kómába ejtésére, egyre több, alig szórakoztató, de komikus végtermékkel.

A már említett zs-kategória ahhoz képest BAFTA-díjas művészfilm lesz.

A Művészfilm bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A kádári világ lakója a hatalommal való kiegyezés szimbóluma, aki némi, bár azért nem elhanyagolható jólétért a maga közéleti identitását, vagy, hogy aktuálisan fogalmazzunk, az identitását adta cserébe, és elfogadta a politikából való kiűzetését. Ez persze durva általánosítás, de utólag nagyon is igaz lett: a rendszerváltás megpróbáltatásai illúziókkal fényesítették ki a pongyola diktatúrás múltat, az orbánizmus hatalomtechnikái pedig megerősítették az 1956 utáni viselkedésmódokat. Nem mindenben természetesen, hiszen a két korszak nem fedi, takarja le pontosan egymást, más az eredetük is, bár ugyanaz a funkciójuk. Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Azonban, ahogy azt már jeleztük, ez nincs ingyen, a hatalom két szép szeme ehhez kevés. A Kádár-rendszernek nem akkor volt vége, amikor 1988 májusában a főtitkárt leváltották, hanem amikor kiderült, hogy az eladósodott rendszer semmilyen ársapkával sem képes megfogni az élelmiszer-drágulást, és Kádár apánkból hirtelen demens vénember lett. A kisember jelezte, hogy autonómiája feladásával ő üzletet kötött, és ha a másik fél becsődöl, az roppant sajnálatos, de a deal-nek vége.

A dolog másik része, amiről kevesebbet beszélünk, az, hogy miközben homo politicusból magánemberré képezte át magát, azért a kádári kisember a szocialista diktatúra egy enyhébb változatát kérte magának Télapóra, és ezt egy idő után a rendszer névadója is így gondolta: tartott ugyanis attól, hogy a fogkiverések és a koncepciós perek megszokott és meghitt légkörében a bikacsök lóbálása 56-ot nem kivétellé, hanem precedenssé teheti. Hogy igaza volt-e, vagy sem, más kérdés, a lényeg, hogy a kisember, bár elfogadta, hogy ő kicsi, de nem szerette, ha durváskodnak vele. Nem zavarta a felsőbb köröket, és azt akarta, őt se zavarják, ha kicsit lop a gyárból, ha farmert csempészik, vagy némiképp elengedi a dumát a kocsmában.

Hol van most ez az örök túlélő, technikáit generációról nemzedékre átörökítő magyar?

Minden bonyolult: ott van, örökségét megtagadva a Puzsér- vagy éppen a Hadházy-tüntetésen, a Tisza-körökben, és persze ott van, nagyon is ott van a Fidesz-szavazók szintén összetett táborában. Hogy ott marad-e és hogy meddig, nem tudjuk, a kérdés az, mennyire érzi, hogy a neki ajánlott orbáni üzletnek vége van, és mikor emlékezteti magát, és a hatalmat arra, hogy ő a diktatúrát nem forrón szereti. Márpedig a félelem, a nem is annyira fortélyos, felé is közelít, nemcsak prominens ellenzékiek, nagydumás színészek veszítik el az állásukat, szerepüket, de kisemberek is. Mert nem az a fontos, hogy Puzsér féljen, hanem az, hogy a kisember kezdjen rettegni a büntetéstől, ha rosszul lép, szavaz, szól, mert annak van tömeghatása.

Rendszerváltás akkor lesz, ha ez a kádári kisember, belátva, hogy a neki fontos két pontot a rezsim sem nem tudja, sem nem akarja betartani, azt mondja majd, némiképp sóhajtva, mert nem szereti a felfordulást, hogy bár roppant sajnálatos, de a dealnek akkor vége. És vége lesz.

A A kisember hatalma bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A szalmabábhoz csak annyit, hogy ez az eredeti német szó, a Strohman tükörfordítása, de angolul is hasonló: straw man, a kitömött bábu a szántóföldön, ami a gazdát helyettesítve űzi el a madarakat, de az angolban azt is jelenti, hogy próbababa, valamint, hogy ostoba. Mármost amikor M.L. azt írja, hogy ha anno elfogadja M.P. ajánlkozását, és alkalmazza a cégeinél, akkor Magyar „focista feleségként” ma is a rendszer része lenne, és repkedhetne a „sokat emlegetett” helikopteren és magángépen, akkor ehhez a mondathoz tényleg egy szalmával kitömött fej illenék.

Az a tény, hogy Mészáros politikai ügyekben szólal meg, sokak számára egyfajta határátlépés, mert Orbán ezt kifejezetten tiltja az engedélyezetten milliárdossá lett beltagoknak. A rendszerelit épp ezért nem nevezhető oligarchák gyűldéjének. Csak hát az mégsem valószínű, hogy a Mészáros nevű teremtmény hirtelen fellázadt a gazda ellen, hihetőbb, hogy lassan mindent és mindenkit megpróbálnak bevetni Magyar lejáratására, ami ebben az esetben Mészáros nevének a használatát jelenti.

A tévedés kettős. Itt van mindjárt a név. Mészárost egy tavalyelőtti Publicus-felmérés szerint 44% tartja a „Fidesz-kormány lopásai tehetségtelen haszonélvezőjének”, 23% is úgy vélte, hogy politikai hátszéllel gazdagodott meg, de nemzeti nagytőkére szükség van, és csak 10% hitte, hogy M.L. egy zöldmezős, önerős vállalkozás.

Magyarán: a „luxizó” bábunak sok mindene megvan, de közéleti hitele nincs, ezért a nevében eljárni értelmetlenség. Amit azonban a NER végképp nem fog fel: amit ők árulásnak neveznek, az a tiszások számára pont a lényeg: a rendszerből való kilépés tanúsága arról, hogy a bomlás megkezdődött, a kilépőnek a NER-rel kapcsolatos belső tudása pedig olyan hitel, amivel a korábbi ellenzék szükségképpen nem bírhatott. Lehet, hogy ez a tudás nem olyan nagy, végül is Magyar nem a belső körből jött, és igazából a hatalomban levők észjárásáról szól, de a követőknek ez láthatólag elég. Amikor tehát a Mészáros-levél azzal próbálja M.P.-t leleplezni, hogy korábban pusztán egy NER-törtető volt, csak a pedigréjét igazolja vissza, sokadszorra. Másképpen fogalmazva: a szerző saját magát lövi tökön.

Aztán csodálkozik, hogy fáj.

Hogy a fideszes agymosodának mit kellene másképp csinálnia, nem tudom, de a harmadik számú tévedésük épp az, hogy azt hiszik, elég Magyart kilőni, és azzal az a mozgalom, amit nem Magyar teremtett meg, ami – mondhatni – szűznemzéssel jött létre, Magyar csak elfogadta, hogy az élére áll, az egy csapásra megszűnik. De nem fog, és M.P.-re sok minden mondható, de hogy nem ütésálló, és nincsenek politikai képességei, az nem állítható.

A bábu meg repkedjen, amíg teheti.

A Straw man bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mintha hálát nyilvánítanánk valakinek, aki orosz rulettet játszik, de az első, sikertelen főbelövési kísérlet után mégis leteszi a fegyvert.

Ez bizarrnak csakugyan bizarr, de nem példátlan, amikor úgy tűnik föl, hogy egy egész ország játszik a saját önfelszámolására. Vitalij Klicsko, Kijiv polgármestere mondta minap, hogy Magyarország mindig a rossz oldalt választja a történelemben, most éppen az áldozatot támadja, az orosz agresszort viszont, aki eltaposta a magyar forradalmakat, támogatja. A „mindig” persze hülyeség, és az is igaz, hogy az ukrán elit néha hajlandó úgy viselkedni, mintha állama sosem lett volna része a szovjet birodalomnak, tehát ’56 eltiprásának is, de ezen nézzünk most túl: gyilkos háborúban állnak, és ez másként „érezteti át” velük a múltat.

Tény azonban, hogy a hazai elit némi habozás után megnyerhetetlen háborúba vitte az országot a nácik oldalán, és most párialétbe alázza, rombolja a putyini diktatúra pártján. Ez védhetetlen 2.0, fejlesztett verzió, mert a két világháború közötti helyzetet, bár nem menti, de magyarázza a Trianon miatti sokk, illetve a magyar közvélemény sokk előidézte beszámíthatatlansága, torzultsága, és az is, hogy a hitleri birodalom árnyékában csoda kellett volna egy semleges státushoz. Ebből ma semmi sincs, nincs rajtunk birodalmi árnyék, Trianon, ha nem lehetett is vajszínű árnyalat, de nem napi nyomasztás, a hatalom nem árasztja magából az antiszemitizmus mérgét, a magyar társadalmat semmi sem menti fel a saját ostobasága alól, a magyar elitnek pedig végképp nem kötelező muszkavezetőként nem szolgálni a saját hazája ügyét.

Mindegy is, mi ennek az oka: ami talán politikai zsarolásnak indult, ma már az orosz rendszer inspirálta rezsim, annak számtalan haszonélvezőjével, vagyis O.V. a saját bűnét és felelősségét szétterítette az országon, ideértve természetesen putyinistává átnevelt választóit is, akik a párhuzamos valóságok törvényének megfelelően egyszerre büszkék arra, hogy elődeik lőttek a szovjet agresszorokra, és egyszerre nácizzák le Ukrajnát az orosz agresszor birodalmi „igazságának” pártján.

De a lényeg: ha Magyarország 2:0-ra áll az önsorsrontásban, Romániának abban sikerült dupláznia, hogy az önpusztítás utolsó előtti pillanatában képes volt elrántani a volánt, avagy másképpen: az orosz rulett végjátéka előtt le tudta tenni a fegyvert. A világháború végén is, és most is, egy szélsőjobboldali hatalomátvétel előtti pillanatban, amely hatalom kivezette volna az Európai Unióból, a semmibe, az orosz világba. És ezt valamiképpen mégis meg kell köszönnünk neki. A példát.

A mi elitünk, úgy tűnik föl, nem képes tanulni. Vak a valóságra, józan eszét rég elhagyta, az ország, amit úgyis csak zsákmányként, felvonulási terepként kezelt, nem érdekli. Retteg a végjátéktól, de a rettegésből csak a pusztításra futja.

Az idő fogy.

A Idő van bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.