Ha igaza van Puzsér Róbertnek, és pillanatokra vagyunk egy totális putyini világtól, ami a gyakorlatban a belarusz állapotokat jelentené, vagyis a putyinizmus mellett egy gyarmati státust is, akkor annak eljövetelét a jelenlegi ellenzéki mozgalmak nehezíthetik, akadályozhatják, de nem tehetik lehetetlenné. Ahhoz kell a kádári kisember is.

A kádári világ lakója a hatalommal való kiegyezés szimbóluma, aki némi, bár azért nem elhanyagolható jólétért a maga közéleti identitását, vagy, hogy aktuálisan fogalmazzunk, az identitását adta cserébe, és elfogadta a politikából való kiűzetését. Ez persze durva általánosítás, de utólag nagyon is igaz lett: a rendszerváltás megpróbáltatásai illúziókkal fényesítették ki a pongyola diktatúrás múltat, az orbánizmus hatalomtechnikái pedig megerősítették az 1956 utáni viselkedésmódokat. Nem mindenben természetesen, hiszen a két korszak nem fedi, takarja le pontosan egymást, más az eredetük is, bár ugyanaz a funkciójuk. Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Azonban, ahogy azt már jeleztük, ez nincs ingyen, a hatalom két szép szeme ehhez kevés. A Kádár-rendszernek nem akkor volt vége, amikor 1988 májusában a főtitkárt leváltották, hanem amikor kiderült, hogy az eladósodott rendszer semmilyen ársapkával sem képes megfogni az élelmiszer-drágulást, és Kádár apánkból hirtelen demens vénember lett. A kisember jelezte, hogy autonómiája feladásával ő üzletet kötött, és ha a másik fél becsődöl, az roppant sajnálatos, de a deal-nek vége.

A dolog másik része, amiről kevesebbet beszélünk, az, hogy miközben homo politicusból magánemberré képezte át magát, azért a kádári kisember a szocialista diktatúra egy enyhébb változatát kérte magának Télapóra, és ezt egy idő után a rendszer névadója is így gondolta: tartott ugyanis attól, hogy a fogkiverések és a koncepciós perek megszokott és meghitt légkörében a bikacsök lóbálása 56-ot nem kivétellé, hanem precedenssé teheti. Hogy igaza volt-e, vagy sem, más kérdés, a lényeg, hogy a kisember, bár elfogadta, hogy ő kicsi, de nem szerette, ha durváskodnak vele. Nem zavarta a felsőbb köröket, és azt akarta, őt se zavarják, ha kicsit lop a gyárból, ha farmert csempészik, vagy némiképp elengedi a dumát a kocsmában.

Hol van most ez az örök túlélő, technikáit generációról nemzedékre átörökítő magyar?

Minden bonyolult: ott van, örökségét megtagadva a Puzsér- vagy éppen a Hadházy-tüntetésen, a Tisza-körökben, és persze ott van, nagyon is ott van a Fidesz-szavazók szintén összetett táborában. Hogy ott marad-e és hogy meddig, nem tudjuk, a kérdés az, mennyire érzi, hogy a neki ajánlott orbáni üzletnek vége van, és mikor emlékezteti magát, és a hatalmat arra, hogy ő a diktatúrát nem forrón szereti. Márpedig a félelem, a nem is annyira fortélyos, felé is közelít, nemcsak prominens ellenzékiek, nagydumás színészek veszítik el az állásukat, szerepüket, de kisemberek is. Mert nem az a fontos, hogy Puzsér féljen, hanem az, hogy a kisember kezdjen rettegni a büntetéstől, ha rosszul lép, szavaz, szól, mert annak van tömeghatása.

Rendszerváltás akkor lesz, ha ez a kádári kisember, belátva, hogy a neki fontos két pontot a rezsim sem nem tudja, sem nem akarja betartani, azt mondja majd, némiképp sóhajtva, mert nem szereti a felfordulást, hogy bár roppant sajnálatos, de a dealnek akkor vége. És vége lesz.