Vona Gábor sokadik, Magyar Péter ellenes kirohanásában sokadszorra van igazság, de ez nem segít rajta, és nemcsak azért, mert hamisság is van benne.

A politika jórészt a felejtésről szól. Magyar Péter is szokta gyalulni a rezsimet évtizedek óta kiszolgáló elitet, ami az ő múltját tekintve szintén mókás, mint ahogy Vona memóriazavara is, midőn a régi ellenzék szokásos kesergőjét adja elő, aminek talán a Bezzeg címet adhatnánk.

Vona azt mondja, ő már akkor újellenzéki volt, amikor Magyar Péter még ellenzéki sem. Ez igaz, de tegyük hozzá, amit Vona Gábor. kifelejt, hogy nem éppen liberális, vagy baloldalon volt ellenálló 2006–18 között, amikor a Jobbik elnökeként a náci szó jelentését élesítette lelkesen. Van, aki még jobban emlékszik rá, mint ő magára: cigánybűnözés, a zsidó harácsolás, a „magunkfajták” félreérthetetlensége, Magyar Gárda-vonulások, a kémiai kasztrálás bevezetése, uniós zászló égetése, kilépés az Európai Unióból stb. Mármost az a Vona Gábor nem azonos a mai Vona Gáborral, ami azt jelenti, hogy ő is jött valahonnan. Őszintén szólva: még messzebbről, mint Magyar.

Vona azt is állítja, hogy az óellenzék fogalmát is ő találta ki, csak nem így mondta. Legyen. Mindenesetre a régi ellenzék leváltásába Márki-Zay Péter törte bele először a bicskáját, aki jobboldali konzervatívként saját bevallása szerint 2010-ben még a Fideszre szavazott, tehát nagyon nem balról lett a baloldali ellenzéki miniszterelnök-jelöltje. Csak közbevetőleg: őt ugyanolyan dühvel gyűlölték a DK-ban és környékén, mint most Magyar Pétert. A Bezzeg-nóta már akkor szólt.

Vagyis: hogy jön ez a gyüttment ahhoz, hogy régi, kipróbált veteránok előtt nyerje meg az előválasztást? És: hogy jön az ellenzéki szavazó ahhoz, hogy arra szavazzon, akire akar?

Pedig hát Gyurcsány is jött valahonnan. A Medgyessy-túlígérésektől, a gazdasági válságtól, az őszödi beszédtől, valamint a rossz kormányzástól sújtott korszakból, egyszóval a bukásból emelkedett fel, hogy valóban megcsináljon egy pártot, amibe azonban Gyurcsány Ferenc múltja azonnal be is építette az örök vereség kódját, és így lett akaratlanul is az Orbán-rezsim egyik fenntartója.

És így tovább, sok tenni akaró, önfeláldozó ellenzéki politikusnak kellett, vagy kellett volna megértenie, hogy a Bezzeg-nóta eleve hamis, de nemcsak ezért nem érdemes kornyikálni. Hanem, mert eljárt az idő, és lejárt a türelem. Mert a hitelességhez kevés a szép szó, aminek egyébként Gyurcsány volt a legnagyobb mestere. Mert a politika világában a teljesítmény számít, az erő, a siker, a kormányra kerülés reménye, ami, mint többször kiderült, csak az álmok, a kivetített vágyak világában hagyta el a nulla szintet. Eddig.

Itt már mindenkinek van múltja. Ez csak akkor baj, ha memóriazavarként rátelepszik a jelenre. Ha hazugsággal próbálják elfedni az egyébként érthető csalódásokat, féltékenységet, egzisztenciális félelmeket, és kényelemszeretet. A fotel-ellenzékiséget.

Vona, Gyurcsány, Magyar, meg a többi. Nem jók, és nem rosszak, nincs bennük sem pokol, sem mennyország, esendő földlakók, hogy egy alkalmassági skálán hány pontra jók, azt döntse el mindenki maga. Egy biztos: nem ugyanabban az időben élnek. Akkora esélyről, amekkorát az Orbán-rezsim Magyar Péter számára megteremtett, mások csak álmodhattak. De nem nekik telt be az idő. Ez van.

Vona azt is mondja, hogy hisz Magyar változásában. Ez szép tőle. Már csak a saját emlékein kéne egy kicsit szidoloznia.