A BBC reggeli hírei között olykor olyan mondat is elhangzik, amely mellett az ember egyszerűen nem tud elmenni. November harmadikán például megtudhattuk, hogy a Collins angol értelmező szótár szerkesztői megválasztották 2026 szavát. A győztes: mogging. Tessék?

Az ember először arra gondol, hogy bizonyára félrehallott valamit. Aztán kiderül, hogy a szó nemcsak létezik, hanem egyre népszerűbb is.

De hogyan választják ki egyáltalán év szavát? A Collins szerkesztői egy mintegy 27 milliárd szóból álló nyelvi adatbázisban figyelik, milyen új kifejezések terjednek, melyek használata ugrik meg, és melyek ragadják meg különösen az adott év hangulatát. Nem pusztán a leggyakoribb szót keresik: a növekedés, az újdonság és a kulturális jelentőség is számít. A mogging használata a Collins adatai szerint egy év alatt 210 százalékkal nőtt. Ez nem az előfordulások darabszáma, hanem a növekedés mértéke.

De mit jelent?

Nagyjából annyit, hogy valaki látványosan felülmúl, túlszárnyal egy másik embert. Lehet szebb, sikeresebb, magabiztosabb, népszerűbb. A lényeg nem egyszerűen az, hogy jól teljesít, hanem hogy a másik hozzá képest kevésbé mutatósnak, kevésbé sikeresnek látszik.

És ezzel máris megérkeztünk egy érdekes kérdéshez. Miért nem elég egyszerűen jónak lenni? Miért olyan fontos, hogy jobbak legyünk valaki másnál?

De ne szaladjunk ennyire előre. Előbb ismerkedjünk meg az új divatszóval.

Napóleont is le lehet mogolni

A mogging történetének egyik legszórakoztatóbb példáját a Guardian című napilap közölte. Egy fiatal nő lefényképeztette magát Napóleon szobra mellett, majd elégedetten közölte: „I mogged Napoleon!” Vagyis: még Napóleont is túlszárnyaltam!

Szegény császár. Annyi hadjárat, annyi győzelem és vereség után aligha számított arra, hogy kétszáz évvel később egy fiatal nő egyetlen fényképpel fölébe kerekedik.

Persze senki sem gondolja komolyan, hogy a történelmi teljesítmények mérlegelésében új eredmény született. Éppen ez benne a tréfa. Az internetes nyelv szeret túlzásba esni, váratlan kapcsolatokat teremteni, kifordítani a megszokott jelentéseket.

A Napóleon-eset pedig arra is jó, hogy észrevegyünk valamit: a mogging ma már korántsem csak a valódi versengésről szól. Lehet játék, önirónia, szellemes hencegés, közösségi nyelvi kikacsintás.

És hogy a történet még mulatságosabb legyen, a mogging nincs egyedül. A Dictionary.com ugyanis ugyanebben az évben egy másik kifejezést választott az év szavának: a maxxing szót. Ez valaminek a lehető legnagyobb mértékű fokozását, tökéletesítését jelenti. Lehet szó külső megjelenésről, teljesítményről, életmódról, de akár a kényelem maximalizálásáról is.

A két szó között finom, de fontos különbség van. A maxxing azt kérdezi: hogyan hozhatom ki valamiből a legtöbbet? A mogging pedig azt: hogyan múlhatok felül valaki mást?

Most már csak azt kellene eldönteni, melyikük múlja felül a másikat. Vajon a mogging mogolja le a maxxinget, vagy a maxxing maxxolja ki jobban az esélyeit? Úgy látszik, még az év szavai sem tudnak meglenni versengés nélkül.

Egy szó, amely hosszú utat tett meg

A történet azonban nem a szótárak szerkesztőségében kezdődött. A mogging eredetileg a testépítés és az internetes férfiközösségek világából indult. A kifejezés hátterében az AMOG rövidítés áll: alpha male of the group, vagyis a csoport domináns hímje.

Ebben a közegben a külső megjelenés, a testalkat, a magasság, az erő és a vonzerő könnyen rangsorolás tárgyává válik. Ki a legizmosabb? Ki a legvonzóbb? Ki uralja puszta megjelenésével a társaságot? A szó eredeti jelentésében tehát nem sok hely jutott az egyenlőségnek. Valaki felülkerekedett, másvalaki alulmaradt.

Aztán az internet megtette a magáét. A kifejezés kiszabadult eredeti környezetéből, és önálló életre kelt. Ma már nemcsak emberek, hanem ételek, ruhák, állatok, sőt teljesen hétköznapi tárgyak is „mogolhatják” egymást.

Ez a nyelv egyik legizgalmasabb tulajdonsága. A szavak utaznak. Közösségeket váltanak, jelentéseket gyűjtenek, elveszítenek valamit eredeti komolyságukból, máskor éppen új tartalommal gazdagodnak.

De vajon a jelentésükkel együtt a mögöttük rejlő gondolkodásmód is változik?

Ha egy eredetileg a dominanciáról és a másik ember fölé kerekedéséről szóló kifejezés mindennapos tréfává válik, akkor megszelídítettük a gondolatot? Vagy ellenkezőleg: annyira megszoktuk, hogy már észre sem vettük, milyen természetesen beszélünk győztesekről és vesztesekről?

Akár a nyelv önvédelmének is nevezhetnénk ezt: a közösségi humor kiforgatja és megszelídíti a korábban nyomasztó szavakat. De attól, hogy valami nevetségessé válik, még nem biztos, hogy minden korábbi jelentését elveszíti.

A kérdésre nincs egyetlen egyszerű válasz. A fiatalok gyakran éppen azért használnak ilyen szavakat, mert nevetségesnek találják a mögöttük álló túlzó versengést. Csakhogy a humor különös jószág. Egyszerre képes leleplezni és népszerűsíteni azt, amiből tréfát csinál.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…

A versengést természetesen nem az internet találta fel. Az ember már jóval a közösségi média megjelenése előtt is figyelte, hogyan élnek mások, mit értek el, miben különbek vagy szerencsésebbek nála.

Leon Festinger amerikai szociálpszichológus 1954-ben fogalmazta meg társas összehasonlítási elméletét. Ennek lényege, hogy saját képességeinket, véleményünket és teljesítményünket gyakran más emberekhez viszonyítva értékeljük. Ez önmagában nem baj. Sőt, az összehasonlítás nélkülözhetetlen segítség is lehet. A kezdő zenész tanul a mestertől, a fiatal sportolót ösztönzi a bajnok teljesítménye, a pályakezdő újságíró példaképet találhat egy tapasztalt kollégában.

A gond akkor kezdődik, amikor az összehasonlításból állandó méricskélés lesz.

Régebben az ember elsősorban a szomszédjához, a munkatársaihoz, a barátaihoz mérhette magát. Ma viszont egyetlen telefon képernyőjén egész világnyi összehasonlítási lehetőség sorakozik. Valaki csodálatos helyen nyaral. Másvalaki előléptetést kapott. A harmadik lefogyott, a negyedik maratont futott, az ötödik megmutatja a gyönyörű új otthonát.

Így aztán miközben mi egy átlagos keddi délutánon a mosogatnivaló fölött állunk, könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy rajtunk kívül mindenki másnak nagyszerűen alakul az élete. Pedig többnyire nem a teljes életüket látjuk. Csak a gondosan kiválasztott pillanatokat.

Van ennek egy másik oldala is: nemcsak mi nézzük a többieket, hanem magunkat is folyton megmutatjuk nekik. A lájkok, megtekintések és hozzászólások néha mintha pontszámok volnának. A társadalomelméletből ismert panoptikum – a megfigyeltség érzésére épülő építészeti elképzelés – itt inkább találó hasonlat, mint pontos leírás. Hiszen a közösségi médiában sokszor önként lépünk a reflektorfénybe. De a kérdés ettől még nyugtalanító: ha állandóan közönség előtt érezzük magunkat, vajon mennyire a saját mércénk szerint élünk?

A közösségi média és az önértékelés kapcsolatát vizsgáló kutatások arra utalnak, hogy a nálunk sikeresebbnek látszó emberekkel való gyakori összehasonlítás összefügghet a szorongással és az elégedetlenséggel. Más vizsgálatok ugyanakkor azt mutatják, hogy a megfelelő példák ösztönzően is hathatnak.

Nem maga az összehasonlítás tehát az ellenség. Sokkal inkább az a kérdés, mire használjuk: tanulni akarunk másoktól, vagy mindenáron le akarjuk győzni őket? A mogging ebben az értelemben nem új emberi tulajdonságot nevezett meg. Inkább új, harsány és játékos címkét ragasztott valamire, ami régóta velünk él.

Amikor a gyerek túlszárnyalja a szüleit

A reggeli rádióhírben volt még egy félmondat, amely különösen elgondolkodtatott: itt a szülők felülmúlásáról esett szó. Első hallásra ebben semmi meglepő nincs. Hiszen melyik szerető szülő ne szeretné, hogy a gyermeke messzebbre jusson, mint ő maga?

Több lehetőséget, jobb iskolát, biztosabb megélhetést, szabadabb életet szeretnénk adni a következő nemzedéknek. A szülői gondoskodás egyik legszebb megnyilvánulása éppen az, hogy olyan ajtókat próbálunk kinyitni a gyermekeink előtt, amelyek előttünk még zárva maradtak.

Csakhogy van itt egy apró, olykor fájdalmas ellentmondás. A szülő azt szeretné, hogy a gyereke többre vigye. De nem feltétlenül azt, hogy többnek tartsa magát nála. A két dolog között pedig óriási a különbség.

A fiatalabb nemzedék számára ráadásul nem mindig ugyanaz jelenti a sikert, mint a szüleinek. Az egyik nemzedék a saját lakást, a biztos állást, az előmenetelt tekinti az eredményes élet bizonyítékának. A másik számára fontosabb lehet a szabadidő, az önállóság, a lelki egyensúly vagy az, hogy ne kelljen mindenáron egyetlen munkahelyhez ragaszkodnia.

Ráadásul a mércék nem pusztán ízlésből változhatnak. Ha a lakásárak és a megélhetési költségek miatt a korábbi nemzedékek anyagi céljai nehezebben elérhetők, felértékelődhetnek a siker más formái: az idővel való rendelkezés, a személyes határok, az önismeret. Nem biztos, hogy ez tudatos nemzedéki verseny; lehet egyszerű alkalmazkodás is a megváltozott lehetőségekhez.

Melyikük él jobban?

Erre nincs általánosan érvényes válasz. Mert az élet nem olyan sportverseny, amelynek végén a bíró eredményt hirdet.

Mégis előfordul, hogy a szülő büszkesége csalódássá változik. Mindent megadott, mindent megtett, aztán egyszer csak egy magabiztos, követelőző, olykor fölényeskedő fiatalemberrel találja szemben magát, aki az ő életének eredményeit már nem sokra becsüli. De a történetnek van másik oldala is. A szülő is nehezen fogadhatja el, hogy gyermeke másként gondolkodik, más életet választ, és esetleg olyan dolgokban ér el sikert, amelyek számára idegenek.

Az internetes szlengben megjelent a lifemogging kifejezés is: valaki nem egyszerűen egy tulajdonságával, hanem egész életmódjával múl felül másokat. Érdemes azonban óvatosnak lennünk. Nincs megbízható bizonyíték arra, hogy a fiatalok tömegesen a szüleik „lemogolására” törekednének. A kifejezés inkább lehetőséget ad arra, hogy egy régi nemzedéki kérdést új szempontból tegyünk fel.

Vajon mit örökítünk tovább a gyermekeinknek? A lehetőségeinket? Az értékeinket? A becsvágyunkat? Vagy azt a meggyőződésünket is, hogy az életben mindig valaki más előtt kell célba érnünk?

Ügyelj a szavaidra…

És itt érkezünk el a téma legbelső rétegéhez. Van egy régi, sokféle változatban ismert mondás, amely arra figyelmeztet: ügyelj a gondolataidra, mert szavakká válnak; ügyelj a szavaidra, mert tettekké lesznek; ügyelj a tetteidre, mert szokásokká alakulnak; és ügyelj a szokásaidra, mert végül ezek alakítják a sorsodat.

Szép gondolat. Nem tudományos képlet, és nem is jelenti azt, hogy egy-egy könnyelműen kimondott szó megpecsételné a jövőnket. Arra azonban emlékeztet, hogy a nyelvünk és a gondolkodásunk nem él egymástól független életet.

A szavainkkal nemcsak elmeséljük, hogyan látjuk a világot. Sokszor azt is eláruljuk, mire vágyunk, mitől félünk, mit csodálunk, mit tartunk nevetségesnek, és milyen közösséghez szeretnénk tartozni.

A mogging népszerűsége nem bizonyítja, hogy önzőbbek vagy kegyetlenebbek lettünk. Azt viszont jelzi, hogy a látható siker, az összehasonlítás és a mások fölé kerekedés nyelve ma különösen könnyen talál utat az emberekhez. A maxxing pedig arra emlékeztet, hogy szinte mindent fokozni, tökéletesíteni, maximalizálni szeretnénk. Még a pihenést is.

Lehet ezen nevetni. Sőt, érdemes is. Hiszen van valami ellenállhatatlanul mulatságos abban, hogy Napóleont kétszáz évvel a halála után egy szelfivel is le lehet győzni.

De talán érdemes néha a nevetés mögé pillantani. Mert ha már mindenképpen szeretnénk jobbak lenni, nem volna egyszerűbb önmagunk tegnapi teljesítményét felülmúlni? Ahhoz legalább nem kell senkit kisebbnek látnunk. És lehet, hogy éppen ez volna az igazi győzelem.

A Tünde T. Guildford: Mit árulnak el rólunk a szavaink? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Csütörtök reggel Nagy-Britanniában alighanem a szokásosnál is többen nyitották ki az újságjukat miközben a reggeli kávéjukat kevergették.  Az előző nap bejelentett költségvetés mindenkit érint, és mindenkit érdekel. A kérdés csak az, ki mit olvas ki belőle.

A brit napilapok a maguk módján igyekeztek eligazítani olvasóikat. A The Sun címlapján a „Shirkin’, workin’, gherkin” szójáték szerepelt: a kormány a lap szerint halogatja a nehéz döntéseket, miközben a savanyú uborka vámjának eltörlésével is büszkélkedhet. A Daily Mail egyenesen „snoozernek”, altatónak nevezte a pénzügyminisztert, és az elhalasztott nagy döntéseket kérte számon. A Daily Telegraph a megtakarítókra és az ingatlantulajdonosokra nehezedő adóterheket emelte címlapra. A másik oldalon a Daily Mirror a „For the many, not the few” – „A sokakért, nem a kevesekért” – jelszóval a dolgozó családoknak ígért könnyítéseket hangsúlyozta. A Financial Times jóval hűvösebben, „visszafogott költségvetésként” jellemezte a csomagot. Ugyanazok a számok, egészen különböző hangsúlyok.

A The Guardian ennél tovább ment. A költségvetési összefoglaló és a gazdasági elemzések mellett egy teljes oldalt szentelt annak, amit az olvasók alighanem a leginkább tudni szeretnének: What it means for you – Mit jelent mindez neked?

Mert a költségvetés végső soron nem a Westminsterben kezdődik és végződik. Hanem ott, ahol az ember kifizeti a villanyszámláját, megkapja a fizetését vagy a nyugdíját, bevásárol, lakást keres, vagy azon töpreng, hogyan tartsa életben a vállalkozását.

Száz font lélegzetvétel

John Healey pénzügyminiszter első költségvetése nem ígér gazdasági csodát. A kormány a „lélegzetvételnyi mozgástér” megteremtését állítja középpontba. Ennek leglátványosabb intézkedése az egyszeri, százfontos téli energiatámogatás, amelyet Angliában legfeljebb húszmillió, az A–D önkormányzati adósávba tartozó háztartás kaphat meg 2027 januárjától.

Az áramot terhelő áfa átmeneti csökkentését meghosszabbítják, az üzemanyag-adó korábbi mérséklését egyelőre fenntartják, és tervbe vették a gázszámlák napi alapdíjának megszüntetését is.

Csakhogy a száz font nem ugyanazt jelenti mindenkinek. Egy alacsony jövedelmű családnak érzékelhető segítség lehet, egy tehetősebb háztartás költségvetésében alig látható tétel. Ráadásul a támogatás nem közvetlenül a jövedelemhez, hanem az ingatlan helyi adóbesorolásához kapcsolódik. Így nem feltétlenül azok kapják a legtöbb segítséget, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá.

És miközben az egyik kezével ad a kormány, a másikkal új bevételeket keres. A bankok nyereségét terhelő pótlólagos adót átmenetileg megemelik, és magasabb adó vár bizonyos ingatlan- és megtakarítási jövedelmekre. A személyi jövedelemadó sávhatárainak befagyasztása pedig azt jelenti, hogy a bérek emelkedésével egyre több jövedelem kerülhet magasabb adózás alá.

A költségvetés legfontosabb pontjai

A Guardian összefoglalója alapján a bejelentések főbb elemei röviden a következők:

• Energia és üzemanyag. A húszmillió jogosult háztartásnak járó egyszeri 100 font mellett júliusig meghosszabbítják az áram áfakedvezményét (éves szinten mintegy 50 fontos hatással), megszüntetik a gázszámlák alapdíját mintegy 23 millió otthonnál, és ismét befagyasztják az üzemanyag-adót.
• Bérek és mindennapi árak. Áprilisban 3,9 százalékkal emelkedik a törvényes minimálbér és a 21 év felettiek megélhetési bére. Több mint száz termék – köztük egyes élelmiszerek – importvámját eltörlik; az autójukat munkára használók egyes kilométerköltség-elszámolása is kedvezőbb lesz.
• Adók és megtakarítások. A munkabérre és az osztalékra kivetett adókulcsok nem változnak, de a befagyasztott adóhatárok továbbra is növelhetik a tényleges terheket. A bankok pótlólagos adója 15 hónapra 3 százalékponttal nő. A készpénzes ISA-megtakarítások évi 20 ezer fontos adómentes befizetési keretét megtartják.
• Kisüzletek és vállalkozások. A boltok, vendéglátóhelyek és szabadidős vállalkozások helyi üzleti ingatlanadója (business rates) utáni kedvezmény értékhatára 12 ezerről 18 ezer fontra nő: mintegy 70 ezer további cég részesülhet könnyítésben. Az érintett ágazatok többi vállalkozásánál két évig nem lehet infláció feletti emelés.
• Beruházások és ipar. A nemzeti vagyonalap és a British Business Bank további 20,4 milliárd fontot kap a vállalkozások finanszírozására. Az ipari energiaárak mérséklésére külön program indul; a mesterséges intelligencia biztonságára 500 millió font jut.
• Lakhatás. Új támogatott konstrukció segítheti az első lakásukat megvásárlókat, összesen 4,7 milliárd fontos hitelkerettel. Az utcán élők elhelyezésére 430 millió fontot különítenek el, az önkormányzatok pedig kedvezőbb feltételekkel vehetnek fel lakásépítési hiteleket.
• Családok és gondozók. Az önfoglalkoztató apák előtt is megnyílik az apasági ellátás lehetősége. Változtatnak a gondozói támogatás szabályán, hogy egy kereseti határ csekély túllépése ne okozhasson aránytalan visszafizetési kötelezettséget.
• Növekedés és államháztartás. A független költségvetési hivatal 2027-re már csak 1 százalékos gazdasági növekedést vár a korábbi 1,6 helyett. A kormány a hiány és az adósság fokozatos mérséklését ígéri; a nagyobb védelmi és szociális döntések egy részét későbbi felülvizsgálatokra hagyja.

Kilenc élethelyzet, kilenc különböző mérleg

A Guardian szerkesztői nem elégedtek meg a számok felsorolásával. Kilenc különböző élethelyzeten keresztül mutatták be, hogyan hat a költségvetés az emberek pénztárcájára. Az összeállításból néhány példa különösen tanulságos.

• A pályakezdő diplomás évi 28 500 fontot keres. Diákhitelének törlesztési küszöbét három évre befagyasztják, így egy kisebb fizetésemelés után már törlesztenie kellhet. A többletkeresetből tehát kevesebb marad a zsebében, mint első pillantásra gondolná.
• Az ápolónő évi 41 ezer fontot keres, ami nagyjából megfelel a brit mediánbérnek. Jogosult lehet a százfontos energiatámogatásra, és részesülhet az energiaszámlákat érintő könnyítésekből. Az adósávok befagyasztása azonban hosszabb távon csökkenti a fizetésemelések értékét.
• Az első lakásukat kereső fiatal pár Londonban összesen 95 ezer fontot keres évente, mégis nehezen jut saját otthonhoz. Számukra új lehetőség nyílhat: meghatározott feltételekkel akár 2,5 százalékos önerővel is vásárolhatnak új építésű lakást. Ez azonban nem jelenti azt, hogy maga az ingatlan olcsóbb lett.
• A háromgyermekes, alacsony jövedelmű család esetében az egyik szülő minimálbéren dolgozik, a másik nem keres. A minimálbér 2027-es emelése és a százfontos energiatámogatás némi könnyebbséget hozhat, de a lakbér és a mindennapi kiadások továbbra is meghatározzák a családi kasszát.
• Az egyedül élő nyugdíjas, akinek kizárólag állami nyugdíja van, jövő áprilistól évi 13 036 fontot kap. Ez már meghaladja a 12 570 fontos általános adómentes jövedelemhatárt. A kormány ezért külön intézkedéssel gondoskodik arról, hogy pusztán az állami nyugdíj emelkedése miatt ne kelljen jövedelemadót fizetnie.

Ezek a példák többet mondanak a költségvetésről, mint a milliárdos összegek. Megmutatják, hogy ugyanaz a döntés másként hat egy pályakezdőre, egy gyermekes családra vagy egy nyugdíjasra.

És mit szól mindehhez a gazdaság?

A kormány azzal érvel, hogy a támogatások mellett meg kell őriznie a költségvetési fegyelmet is. A pénzpiacok első reakciója viszonylag nyugodt volt, ami kétségtelenül kedvező jelzés. A gazdasági kilátások azonban továbbra sem különösebben biztatóak: a jövő évre várt növekedést 1 százalékra mérsékelték, az infláció és az energiaárak pedig változatlanul nyomást gyakorolnak a háztartásokra és a vállalkozásokra.

A kisvállalkozások egy része könnyítést kap a helyi üzleti ingatlanadó terén. Ez különösen az üzleteknek, vendéglátóhelyeknek és szabadidős szolgáltatóknak jelenthet segítséget. Csakhogy a munkabérek, az energia és a beszerzés költségei nem tűnnek el egyetlen költségvetési bejelentéstől.

A kormány tehát időt próbál nyerni. A nagy kérdés az, hogy a mostani átmeneti könnyítésekből később tartós javulás lesz-e, vagy csupán egy újabb nehéz tél átvészelését segítik.

Találkozás Valóság nevű nagybátyánkkal

Ma reggel a szupermarketben és a guildfordi otthonom lakói között is szóba került a költségvetés. Lelkesedéssel nemigen találkoztam. Inkább kétkedéssel. Az emberek tudják, hogy az államnak nincs feneketlen pénzeszsákja, mégis mindig abban reménykednek, hogy a következő költségvetés valamivel könnyebbé teszi az életüket.

És aztán elérkezik a pillanat, amikor – Cseh Tamás dalát idézve – találkozunk Valóság nevű nagybátyánkkal.

Mert hiába a százfontos támogatás, ha közben az energia, az élelmiszer és a lakhatás költsége tovább emelkedik. A költségvetés sikerét végül nem a parlamenti taps, nem a másnapi újságcímek, hanem a háztartások havi elszámolása méri meg.

Alighanem az előttünk álló téli időszakban az élelmiszerbankok előtt is hosszabbak lesznek majd sorok. A mostani intézkedések ugyanis enyhíthetnek a mindennapi gondokon, de a nélkülözés alapvető okait nem szüntetik meg. A Guardian éppen ezért tett jó szolgálatot az olvasóinak. Nemcsak elmondta, mit határozott el a kormány, hanem segített megérteni, hogyan változhat ettől az életük. Mert a költségvetésből végül mindenki azt a részt szeretné a legpontosabban megérteni, amelyik róla szól.

Fotó: John Healey pénzügyminiszter

A Tünde T. Guildford: Száz font és a Valóság nevű nagybácsi bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az eddig ismert adatok alapján úgy tűnik, hogy egyik blokknak sem lesz többsége a 120 tagú Knesszetben, ahol a szokatlanul jól szereplő arab pártok akár királycsináló pozícióba is kerülhetnek.

Ezt azonban láthatóan mindkét blokk el szeretné kerülni. Ismerve az izraeli belpolitikát, itt még az oldalváltások sem zárhatók ki, tehát mindkét blokk pártjainak és a blokkon kívüliek mozgása is befolyásolhatja a várhatóan elhúzódó kormányalakítást.

Jelenlegi ismereteink szerint Netanyahu pártja, a Likud maradt a legerősebb párt, bár veszített képviselőket és még mindig lehet, hogy Netanyahu lesz a következő miniszterelnök. Ha mégsem, akkor sem lehet leírni őt és pártját. Ebben persze beleszólhatnak az ellene tervezett bűnvádi eljárások is.

Ha végül az ellenzéki blokk alakít kormányt, az sem lesz egy diadalmenet, mert egy nagyon erős ellenzék és egy törékeny koalíció, esetleg külső arab támogatás mellett kell majd egyensúlyozniuk. Úgy tűnik, hogy ez a választás sem oldotta meg azokat a problémákat, amelyekkel Izrael hosszú ideje küzd, olvasható Szent-Iványi István bejegyzésében.

A Patthelyzet Izraelben bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mintha egyik napról a másikra hadiállapotba kerültünk volna. Mi történt? Miről maradtam le?

Örvény a képernyőn, vihar az ablakon túl

A különös az volt, hogy nem egyetlen hír okozta a felfordulást. Egyikből következett a másik, aztán a harmadik, a negyedik. A katonai értesülések közé túlélőfelszerelések hirdetései keveredtek, a hirdetéseket újabb fenyegető üzenetek követték.

Minél többet próbáltam megtudni, annál több minden zúdult rám.

És vajon valóban a világ változott meg ilyen hirtelen, vagy csak az, amit a képernyőmön láttam?

Nagy-Britanniát közben elérte az idény első névvel ellátott szélvihara, az Austen vihar. Az interneten pedig egy másik vihar tombolt.

Mire végre kikapcsoltam a gépet, úgy éreztem magam, mintha betettek volna egy centrifugába, alaposan megpörgettek volna, aztán egyszer csak kitettek volna belőle.

Tegnap még ősz volt, mára hirtelen tél lett. Most akkor mi van? És mit kellene tennem?

Vasárnap reggel fogalmam sem volt, mire ébredek. Az előző esti hírek után már azon sem lepődtem volna meg, ha a szokásos reggeli bevásárlásom során félig kiürült polcokat találok az élelmiszer-áruházban. Ha az emberek megrohamozták volna a boltokat, hogy feltöltsék a készleteiket. De semmi ilyesmi nem történt.

A polcok tele voltak, az emberek a megszokott módon vásároltak, a világ látszólag zavartalanul működött tovább. Mintha az előző esti riadalomnak nyoma sem lett volna.

Közben olyan híradásokkal is találkoztam, amelyek a túlélőfelszerelések iránti megnövekedett keresletről beszéltek. Furcsa kettősség: az interneten mintha már a rendkívüli állapot küszöbén álltunk volna, az élelmiszer-áruházban viszont egyszerűen vasárnap volt.

Babkonzerv és brit humor

A magyarázat végül az újságból érkezett. A The Guardian című napilap szombatról megmaradt példánya a brit lakosság vészhelyzeti felkészülését ösztönző, „Be Ready” elnevezésű kormányzati kampányról és a korábbi „Prepare” tájékoztató oldal megújításáról írt.

Arról is, hogy a túlélésre készülődés korántsem brit sajátosság. A hivatalos tanácsok célja nem az, hogy holnapra katasztrófát jósoljanak, hanem hogy egy háztartás át tudjon vészelni néhány napot akkor is, ha átmenetileg akadozik az áram-, víz- vagy élelmiszer-ellátás.

Miközben az interneten már a harmadik világháborúra készítettek fel, megnyugtató volt azt olvasni, hogy Andy Burnham brit miniszterelnök vészhelyzeti tartaléka babkonzervből, levesből és Twigletsből áll.

Ez utóbbi jellegzetesen brit, Marmite-ízű, ropogós, sós rágcsálnivaló, amely nélkül – mint bevallotta – nemigen bírná sokáig. Angela Rayner miniszterelnök-helyettes még egy üveg bort is javasolt a túlélőcsomagba, bár Burnham szerint az inkább akkor jöhet jól, ha már túl vagyunk a nehezén.

Így aztán a világvége-hangulatba egyszer csak beköltözött a brit hétköznapok jól ismert humora is.

Ahány ház, annyi túlélőcsomag

Amerikától Ausztráliáig, Európa számos országán át arra biztatják az embereket, hogy legyen otthon vészhelyzetre félretett tartalékuk.

Csakhogy az ajánlások meglepően különböznek: nemcsak abban, hogy három napra, egy hétre vagy akár hosszabb időre készüljenek fel a háztartások, hanem abban is, hogy mi kerüljön a túlélőcsomagba.

• Franciaország: a 72 órára összeállított csomag mellett a kapcsolattartásra, a rászorulók segítésére és az ellenőrizetlen hírek kerülésére is figyelmeztetnek. Vagyis nemcsak az számít, mi kerül a hátizsákba, hanem az is, hogyan viselkedünk egymással.
• Finnország: ahol a felkészülésnek régi hagyománya van, legalább három napra elegendő háztartási tartalékot ajánlanak. Ugyanakkor óvnak a túlzott felhalmozástól. A cél nem az, hogy mindenki magánraktárat rendezzen be, hanem hogy egy átmeneti fennakadást önállóan is átvészelhessen.
• Svédország: legalább egy hétre készülnek. Ott az egyéni felkészülés közösségi ügy is: aki egy ideig képes gondoskodni magáról, lehetővé teszi, hogy a hatóságok elsősorban azokkal törődjenek, akik valóban segítségre szorulnak.
• Dánia: olyan részletességgel foglalkoznak a háromnapos tartalékkal, hogy még az ajánlott élelmiszerek között is válogathatunk: kétszersült, halkonzerv, hüvelyesek és más, hűtés nélkül eltartható ételek kerülhetnek a polcra.

A példák különböznek, az alapgondolat ugyanaz: a váratlan helyzetekre nem akkor kell először gondolni, amikor már bekövetkeztek.

És ami szombat este szinte háborús riadónak tűnt, annak jóval hétköznapibb oldala is van. Egy súlyos vihar, egy hosszabb áramszünet vagy a vízellátás zavara is indokolhat némi előrelátást.

Rendben, most már értjük, miért készülődnek világszerte. De mit tegyen a hétköznapi ember, aki nem szeretne sem katasztrófaturistává, sem túlélőfelszerelések gyűjtőjévé válni?

A brit hivatalos tanácsok között meglepően egyszerű dolgok szerepelnek. Nézzük meg, mi van már otthon. Van-e elemlámpánk, tartós élelmiszerünk, néhány napra elegendő ivóvizünk? Tudjuk-e, hogyan értesítsük a családunkat, ha elmegy az áram vagy leáll az internet?

Nem kell holnap reggel megrohamozni a szaküzleteket: sok mindent fokozatosan, a szokásos bevásárlások során is beszerezhetünk, számos előkészület pedig pénzbe sem kerül.

Akkor hát mire volt jó a szombat esti kereskedelmi össztűz?

Arra mindenesetre emlékeztetett, hogy a bizonytalanság is lehet üzlet. A félelemre alapozva könnyű eladni valamit.

De a biztonság nem kizárólag azon múlik, hány konzervet halmoztunk fel a kamrában. Azon is, hogy tudjuk-e, mi a teendőnk, honnan kapunk hiteles tájékoztatást, és számíthatunk-e egymásra, ha valóban baj történik.

Kollektív emlékezet és a pánik mechanizmusa

Csakhogy ugyanaz a figyelmeztetés nem mindenkiben ugyanazt a reakciót váltja ki. Hogy ki mennyire veszi komolyan, azt a pénztárcája és a vérmérséklete mellett az is alakítja, milyen történelmi tapasztalatokat hordoz magában.

Sokan közülünk úgy nőttek fel, hogy saját otthonukban nem kellett háborút átélniük. De élnek még olyanok közöttünk, akiknek a második világháború személyes emlék.

Másokban a New York-i ikertornyok 2001. szeptember 11-i összeomlásának sokkja él elevenen, amikor a televízió előtt ülve egy pillanatra úgy érezhettük, talán egy újabb világháború kezdetét látjuk.

A Covid-járvány pedig szinte valamennyi felnőtt nemzedék közös tapasztalata: a lezárásoké, a bizonytalanságé, a kiürülő polcoké, a vécépapírért folyó versenyfutásé.

Ezek az emlékek akkor is velünk vannak, amikor újabb veszélyekre figyelmeztetnek bennünket.

Ráadásul a híradások olykor azt is felsorolják, mely termékek tűnhetnek el elsőként az üzletekből. Az ilyen felsorolás egyszerre szolgálhat hasznos tájékoztatásként és ösztönzésként arra, hogy mindenki még időben beszerezze, amit mások esetleg már felvásárolnak.

Ha pedig sokan egyszerre kezdenek tartalékolni, éppen az a hiány alakulhat ki, amelytől eredetileg tartottak.

Ugyanaz a kormányzati tanács az egyik embernek megnyugvást jelent: végre tudja, mit tegyen. Más éppen ettől kezd nyugtalankodni: vajon mit tudnak odafent, amiről nekünk nem szóltak?

Nemcsak az számít, mit mondanak, hanem az is, ki mondja, hogyan mondja, milyen sűrűn ismétlődik az üzenet, és milyen emlékeket mozdít meg bennünk.

A bizonytalanságban az ember nem egyszerűen újabb információt keres. Olyan magyarázatot szeretne, amelynek segítségével ismét eligazodhat a világban.

Nekem ezen a hétvégén ezt adta meg egy újság: nem megijesztett, nem akart semmit eladni, hanem összefüggéseket mutatott.

Szombat este csak egyetlen dolgot szerettem volna: időben lefeküdni és nyugodtan aludni. Ehelyett éjfélig próbáltam megérteni, mi történik körülöttem.

Aztán másnap egy újság segített rendet teremteni abban, amit az internet összekuszált.

Azóta sem tudom, milyen meglepetéseket tartogat számunkra a következő hét, hónap vagy év. De egy valamivel közelebb kerültem a nyugodt alváshoz: már tudom, hogy a felkészülés nem ugyanaz, mint a rettegés. És azt is, hogy a biztonságérzethez néha nem egy újabb túlélőcsomag, hanem egy megbízható magyarázat hiányzik.

A Tünde T. Guildford: Kereskedelmi össztűz bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Van egy jól bevált módszer arra, hogyan lehet egy lakást vonzóbbá tenni az érdeklődők számára. Home stagingnek nevezik. A szakemberek átrendezik a bútorokat, új fényeket állítanak be, és úgy rendezik el a teret, hogy a látogató azonnal meglássa benne a lehetőséget. A lakás szebb és eladhatóbb lesz, csak éppen valami nyilvánvalóan eltűnik belőle: az előző lakók személyes története.

Valami hasonlóra készül Liverpool is. A város 2028-ra minden eddiginél nagyobb Beatles-élményközpontot tervez. A jelenlegi múzeum több mint négyszeresére nő, új helyre költözik, a város egyik legmagasabb tornya pedig a Sárga Tengeralattjáró világát idéző látványossággá alakulhat. A tervek mögött ott áll az örökséget gondozó Apple Corps vállalat, és Paul McCartney is lelkesedéssel reagált. A cél egy olyan nemzetközi látogatóközpont létrehozása, amely újabb nemzedékek számára teszi átélhetővé a zenekar történetét.

Mégis, a hír hallatán egészen más gondolat jutott eszembe. Évek óta készülök Liverpoolba, a tervem türelmesen várakozott. Most először érzem úgy, hogy sietnem kellene. Nem azért, mert két év múlva kevesebb látnivaló várna rám, hanem mert amit ma szeretnék látni, abból valami addigra megváltozhat. És amit egy város elveszít az átalakulás során, azt nem mindig lehet visszaépíteni.

Százezer négyzetlábnyi Beatlemánia

A Guardian című brit napilap beszámolója szerint a Royal Albert Dock történelmi raktárépületeiben működő The Beatles Story múzeum a belváros szívébe, a Lime Street vasútállomással szemközti St Johns bevásárlóközpont területére költözne. Az új létesítmény körülbelül 100 ezer négyzetláb, azaz 9300 négyzetméter alapterületű lenne – ez nagyjából másfél futballpálya területe.

A tervek szerint a központ eredeti emléktárgyakkal, újraalkotott történelmi helyszínekkel és interaktív audiovizuális megoldásokkal vezetné végig a látogatót a négy fiú történetén. A közeli St Johns Beacon toronykilátója is a Yellow Submarine világát idéző új arculatot kaphatna. Aki vonattal jön a városba, a Lime Streeten szinte azonnal a Beatles új világába lépne.

Bár a beruházás egyes elemei még tervezési szakaszban vannak, a projekt nagysága önmagában is jelzi, mennyire megváltozott a Beatles helye a brit kultúrában. Az egykor botrányt és rajongói hisztériát kiváltó négy fiatalember története mára olyan nemzeti örökséggé vált, amelybe jelentős gazdasági erőforrásokat érdemes befektetni. De hogyan jutottunk el a pincében játszó, hosszú hajú fiúktól a gigantikus élményközpontig?

A város, ahol a falak is emlékeznek

A mai Liverpoolban a Beatles története nem egyetlen múzeumban lakik, hanem szétszóródott az utcák, lakóházak és klubok között. A Mathew Streeten ma is működik a Cavern Club, ahol a zenekar közel háromszáz alkalommal lépett fel. A mai Cavern azonban nem azonos azzal a pincével: az eredeti helyszínt 1973-ban bezárták és betemették, a klubot 1984-ben, az eredeti építőanyag egy részének felhasználásával építették újjá a közelben.

Mitől hiteles egy történelmi helyszín? Attól, hogy ugyanazok a falak állnak, vagy attól, hogy ma is ugyanaz történik benne? A Cavernben a zene ma sem kizárólag felvételről szól: élő koncerthelyszín maradt, ahol az örökség mindennapi gyakorlat. Néhány lépéssel odébb a Liverpool Beatles Museum kínál bepillantást a múltba, míg a vízparton, a Pier Headnél álló monumentális Beatles-szobor a város legismertebb fényképezkedőhelyévé vált.

Penny Lane, Strawberry Field és a hétköznapi csodák

A valódi utazás akkor kezdődik, amikor elhagyjuk a belvárost. A Penny Lane ma is közönséges liverpooli utca, csakhogy egyetlen dal elég volt ahhoz, hogy az utcanév világszerte ismerőssé váljon. A Strawberry Field egykori gyermekotthona szintén jóval több lett eredeti rendeltetésénél: ma kiállítás és kert működik a helyszínen, miközben hátrányos helyzetű fiatalok képzését segítő programot is működtetnek. A múlt tehát itt nemcsak bevételt termel, hanem jelen idejű társadalmi feladatot is vállal.

John Lennon és Paul McCartney gyermekkori otthonait a National Trust gondozza. Ezekben a szerény házakban nincs szükség óriáskivetítőkre. A szobák mérete, a bútorok önmagukban mesélnek arról, hogy a világtörténelmet megváltoztató kulturális teljesítmények néha egészen jelentéktelennek látszó körülmények között születnek.

Még különösebb a Casbah Coffee Club története, amelyet Mona Best nyitott meg 1959-ben a család pincéjében. A fiatal zenészek maguk vettek részt a helyiség kifestésében, és az eredeti díszítések ma is láthatóak. Itt valóban megmaradt valami abból a világból, amelyben a történet elkezdődött. Az ember szinte látja a festékes kezű fiúkat, akik még nem világsztárok, csak zenélni akarnak. És talán ezt a véletlenszerűséget a legnehezebb digitálisan újrateremteni: azt az időt, amikor még senki sem tudta, mi lesz a történet vége.

Mit ér ma a Beatles Liverpoolnak – és mennyit érhet holnap?

A Beatles több mint hatvan éve nem működik együtt zenekarként, Liverpoolban mégis ma is munkát ad emberek ezreinek. A Liverpool John Moores University és a Liverpooli Egyetem közös kutatása évi 81,9 millió fontra becsülte a Beatles-örökség gazdasági hozzájárulását, és 2335 munkahelyet kapcsolt hozzá. Ez nem egyetlen múzeum bevétele, hanem egy egész iparágé: belépőjegyek, idegenvezetések, szállodák, éttermek, ajándékboltok és a városba érkező látogatók költései adják össze.

De mit kap ezért a pénzéért az, aki ma Liverpoolba érkezik? Ha mindössze fél napja van, a Royal Albert Docknál működő Beatles Story múzeumban kezdheti a látogatást. A felnőtt belépő ára jelenleg körülbelül 20 font; ezért audioguide-dal járhatja végig a zenekar történetét, eredeti emléktárgyak és rekonstruált helyszínek között. A látogatásra másfél-két órát érdemes számítani, de aki alaposabban nézelődik, akár három órát is eltölthet ott. Utána még beleférhet egy séta a Mathew Streetre, a Cavern Clubhoz, ahol ma is élő zene szól.

Csakhogy aki ennyivel beéri, éppen azt nem ismeri meg igazán, ami a Beatles történetét különlegessé teszi: Liverpoolt. A Penny Lane, a Strawberry Field, Lennon és McCartney gyermekkori otthonai már távolabb vannak a belvárostól. Ezekhez több idő kell, esetleg szervezett buszos városnézés. A Beatles tehát ma nemcsak látogatókat vonz, hanem mozgásban is tartja őket: a turista múzeumból klubba, a belvárosból a külvárosba utazik, és közben költ.

A 2028-ra tervezett új központ más léptékben gondolkodik. A Lime Street pályaudvarral szemközt, a St Johns területén mintegy 9300 négyzetméteres Beatles-világ épülhet, a jelenlegi múzeum alapterületének több mint négyszeresén. A tervek szerint a látogatók többórás élmény során járhatják végig a zenekar történetét, Liverpooltól Hamburgon és a Cavernen át az Abbey Roadig és a Shea Stadionig. A közelben álló St Johns Beacon torony a Sárga Tengeralattjáró világát idéző kilátóvá alakulhat, és a Sam Mendes rendezésében készülő Beatles-filmek díszletei is helyet kaphatnak az új kiállításon. Ezek egyelőre tervek, nem kész látnivalók.

A gazdasági számítás egyszerű: ha egy néhány órás kirándulásból egész napos program lesz, a látogató többet költ étkezésre, közlekedésre és vásárlásra. Ha pedig még egy éjszakára is marad, abból a szállodák is részesednek. Az új központ a belváros megújításának is része lehet. Az Apple Corps Liverpool Trust terve szerint a belépőjegyek bevételéből helyi fiatal zenészeket és kulturális kezdeményezéseket támogatnának. Négy egykori liverpooli fiú világsikere így újabb liverpooli fiataloknak nyithat ajtót.

Azt ma még senki sem tudja biztosan, hány új vendéget hoz a beruházás, és mennyi többletbevétel marad a városban. A döntő kérdés az, hogy az új központból a látogatók továbbindulnak-e a valódi Beatles-helyszínek felé, vagy úgy érzik majd, mindent láttak már, amiért Liverpoolba jöttek.

Amikor a lázadásból örökség lesz

A Beatles történetében van egy különös ellentmondás. A zenekar a hatvanas években a változás, a lázadás jelképe volt. Ma ugyanez a zenekar a brit kulturális örökség egyik legféltettebb kincse. A négy fiúból intézmény lett: a dalokból tananyag, a fellépések helyszíneiből műemlék.

Az új múzeum látványos, magával ragadó technológiája sokat segíthet abban, hogy a mai fiatalok is megértsék a Beatlemánia jelentőségét, akik számára az 1960-as évek már távoli történelem. Megelevenedhet a Shea Stadion koncertje, a hamburgi klubok vagy az Abbey Road stúdió, kiegészülve a Sam Mendes rendezésében készülő négy új Beatles-játékfilm eredeti díszleteivel.

Mindez izgalmasnak ígérkezik. De van egy kérdés, amelyre a technológia önmagában nem ad választ: lehet-e ugyanazt érezni egy tökéletesen rekonstruált szobában, mint abban, ahol valami valóban megtörtént?

A hitelességnek több arca van

Könnyű volna azt mondani, hogy a régi Liverpool az igazi, az új pedig csupán üzlet. Csakhogy a mai Beatles-turizmus is tele van rekonstrukciókkal: a Cavern Clubot újjáépítették, a Beatles Story évtizedek óta professzionális múzeum. A város már ma is folyamatosan újraértelmezi a múltját.

A kihívás az, hogy megtalálják az egyensúlyt. Az új látogatóközpont lehet a történet nagyszabású bevezetése, amely arra ösztönzi az embereket, hogy felkeressék a valódi helyszíneket is: végigsétáljanak az igazi Penny Lane-en, és lássák a szerény házakat, ahol a történet elkezdődött.

A veszély akkor jelentkezne, ha a gondosan felépített élmény annyira teljesnek bizonyulna, hogy fölöslegessé tenné a valódi Liverpool felfedezését, és a város saját történetének díszletévé válna.

Még a felújítás előtt

Liverpool a 2028-as fejlesztés kapujában különös átmeneti állapotban van. Meg kell őriznie azt a nyers, analóg valóságot, amely miatt ez a történet egykor megszülethetett: a munkásnegyedeket, az élő zenét, a hétköznapi helyszíneket, amelyek nem a történelem számára készültek. Egyszerűen csak ott történt meg bennük valami.

A Guardian híre után először gondoltam arra, hogy nem szabad tovább halogatnom az utazást. Szeretném még látni Liverpoolt ebben az átmeneti fázisában, amikor a régi és az új arculat határán áll, és szeretném látni, honnan indul a változás.

Egy felújított lakásban is hiába tesszük vissza a régi fényképet a falra: a szoba már más lett. Lehet, hogy szebb, lehet, hogy többet ér, de az előző életét már csak az emlékezet őrzi.Liverpool 2028-ban talán minden eddiginél látványosabban meséli majd el a Beatles történetét. Én mégis szeretném látni azt a várost is, amelynek nem kell külön elmesélnie ezt a históriát – mert ott történt meg.

A Tünde T. Guildford: Liverpool, mielőtt újra feltalálják a Beatlest bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Egy barátom fényképeket küldött Budapestről. A Papp László Sportarénában vendégszerepel a Molière. L’Opéra Urbain című francia zenés produkció. A képeken barokk pompát idéző jelmezek, látványos színpadi jelenetek, fiatal előadók. Molière nevét természetesen ismertem, de bevallom, arról fogalmam sem volt, hogy a francia drámairodalom nagy alakja időközben a hiphop világában is karriert csinált. Kíváncsi lettem.

Utánanéztem, miféle előadás érkezett Budapestre, és hamarosan egy jóval nagyobb történet közepén találtam magam, amelyben az angolok és a franciák ismét egymás mellett – és olykor egymással versengve – mutatják meg, mit tudnak. Aki hosszabb ideje él Angliában, annak nem kell külön bemutatni a két nemzet sajátos viszonyát. Az évszázados vetélkedés ma már szerencsére többnyire békésebb területeken zajlik.

Lehet vitatkozni a konyhaművészetről, a borokról, a divatról, a nyelvről, sőt arról is, ki ért jobban a jó élethez. Miért éppen a musical maradna ki?

A West End birodalma
London színházi negyede, a West End külön világ. Az ember végigsétál a Shaftesbury Avenuen, elhalad a fényes színházi homlokzatok és a turistákat csalogató plakátok előtt, és könnyen támadhat az az érzése, hogy a musical természetes otthonában jár. Van is alapja ennek az érzésnek. Andrew Lloyd Webber az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb hatású zenés színházi alkotója. A Jézus Krisztus szupersztár, az Evita, a Macskák és Az operaház fantomja nem egyszerűen sikeres előadások voltak.

Megváltoztatták a musicalről alkotott elképzeléseinket, és hozzájárultak ahhoz, hogy a műfajból világméretű kulturális vállalkozás legyen. Webber zenéjében van valami különös kettősség. Dallamai gyakran azonnal megjegyezhetők, ugyanakkor színpadi művei jelentős részében ott munkál az opera iránti vonzalom, a nagy érzelmek és a drámai helyzetek szeretete. A sikerhez persze nem elég a jó zene.

Kell hozzá színházi érzék, üzleti tudás, kiváló előadók sora, és nem árt egy olyan producer sem, mint Cameron Mackintosh, aki pontosan értette, hogyan lehet egy londoni előadásból nemzetközi produkciót építeni. A brit musicalipar nemcsak előadásokat hozott létre, hanem működőképes exportmodellt is. Csakhogy a kontinensen sem ültek ölbe tett kézzel.

A nyomorultak különös útja
A történet egyik legérdekesebb fordulata éppen egy francia regénnyel kezdődik. Victor Hugo A nyomorultak című művéből Alain Boublil és Claude-Michel Schönberg készített musicalt, amelyet 1980-ban Párizsban mutattak be. A produkció jelentős közönségsikert aratott, ám három hónap után lekerült a műsorról. Öt évvel később Londonban új életet kezdett.

Cameron Mackintosh producer a francia szerzőkkel és brit alkotótársakkal együttműködve olyan színpadi változatot hozott létre, amelyből a musicaltörténet egyik legnagyobb nemzetközi sikere lett. Van ebben némi irónia. A franciák színpadra írták Hugo történetét, a britek pedig megmutatták, hogyan lehet belőle évtizedeken át működő világsikert teremteni. Persze a dicsőségből mindkét félnek jutott. A szerzők franciák maradtak, a produkció londoni diadala pedig a brit színházi vállalkozók rátermettségét igazolta.

A nyomorultak története azonban arra is rámutatott, hogy a francia alkotóknak van mondanivalójuk ebben a hagyományosan angolszász erősségnek tekintett műfajban. És idővel kialakult egy sajátos francia válasz. 1998-ban bemutatták a Notre-Dame de Paris című musicalt. A Victor Hugo regényéből készült produkció zenéjét Richard Cocciante, dalszövegeit Luc Plamondon írta. A Belle című dal önálló slágerré vált, a musical pedig Franciaországon kívül is sikeresnek bizonyult.

Rómeó és Júlia – amikor a franciák Shakespeare-rel hódították meg a világot
Ha egyetlen produkcióval kellene bizonyítani, hogy a francia musical önálló, nemzetközi sikerekre képes műfajjá nőtte ki magát, Gérard Presgurvic Rómeó és Júliája alighanem az elsők között jutna eszünkbe. A darabot 2001 januárjában mutatták be Párizsban, a Palais des Congrès színpadán. A rendező és koreográfus, Redha olyan különleges látványvilágot teremtett, amelyben a zene, a mozgás, a színek és a jelmezek szinte elválaszthatatlan egységet alkottak.

A tánc itt már nem a történet díszítőeleme volt, hanem a drámai kifejezés egyik legfontosabb eszköze. Az eredeti francia előadásnak volt valami nehezen meghatározható, varázslatos szépsége. A fiatal Damien Sargue és Cécilia Cara alakította a szerelmespárt, a Les Rois du Monde című dal pedig már a bemutató előtt slágerré vált. A produkció egyszerre volt modern és romantikus, látványos és érzelmes, anélkül, hogy Shakespeare története elveszítette volna tragikus erejét. A párizsi siker azonban csak a kezdet volt.

A Rómeó és Júlia elindult világ körüli útjára. Londontól Budapestig, Moszkvától Szöulig, Tokiótól Tajpejig újabb és újabb színpadokon jelent meg, különböző nyelveken és rendezésekben. Nem egyszerűen egy sikeres francia előadást exportáltak: a mű olyan nemzetközi életre kelt, amelyben az egyes országok társulatai saját színházi hagyományaikhoz is igazíthatták. A produkció hivatalos összesítése szerint az elmúlt negyedszázadban 46 társulat vitte színre, és világszerte mintegy 11 millió néző látta.

Ezek már nem egy múló divat számai. A darab eredeti párizsi előadássorozata közel két évig tartott, nemzetközi pályafutása pedig új bemutatókkal és felújításokkal folytatódott. Magyarország külön fejezetet érdemel ebben a történetben. A Budapesti Operettszínház 2004-es bemutatója valóságos kultuszt teremtett. A szereplők és a dalok egy egész nézőgeneráció számára váltak meghatározó élménnyé, a későbbi felújítások pedig újabb közönségrétegeket szólítottak meg.

A magyar előadások nézőszáma a produkció adatai szerint meghaladta az 1,3 milliót. De a számok önmagukban még nem magyarázzák meg a jelenséget. A Rómeó és Júlia sikere azt mutatta meg, hogy a francia zenés színház képes saját, könnyen felismerhető színpadi nyelvet teremteni. Olyat, amelyben a popzene, a kortárs tánc és a nagyszabású vizuális megoldások nem pusztán a látványosságot szolgálják, hanem magát a történetet viszik előre. Van ebben a sikerben egy különösen szép kulturális csavar.

Shakespeare angol volt, a szerelmesek története Veronában játszódik, a franciák pedig olyan musicalt készítettek belőle, amely a világ számos országában talált lelkes közönségre. A brit–francia kulturális versengésnek aligha lehetne ennél elegánsabb példáját találni. Shakespeare műve természetesen nem lett kevésbé angol. Csupán bebizonyosodott, hogy egy nagy történet többféle, egyformán érvényes színpadi életet is élhet.

A francia musical pedig ezzel a produkcióval újabb bizonyítékát adta nemzetközi életképességének.

A Napkirálytól Mozartig
A következő években újabb nagyszabású francia produkciók születtek. XIV. Lajos udvarába a Le Roi Soleil, vagyis A Napkirály kalauzolta el a közönséget 2005-ben. Négy évvel később Mozart következett, méghozzá rockoperai feldolgozásban. Mindkét produkció mögött ott találjuk Dove Attiát, a francia zenés színház egyik meghatározó producerét és alkotóját. Érdemes megfigyelni a választott témákat. Victor Hugo, Shakespeare, XIV. Lajos, Mozart.

Nem éppen azok a nevek, amelyekről elsőként a popzenei slágerlisták jutnak eszünkbe. A francia alkotók azonban felismerték, hogy a közismert történetek és történelmi alakok újraértelmezésében komoly lehetőség rejlik. A klasszikus műveknek már van múltjuk, ismertségük, tekintélyük. A modern zene, a tánc és a látvány pedig új közönséget szerezhet nekik. Egy ilyen vállalkozás persze kockázatos. Könnyű átlépni azt a határt, amelyen túl a klasszikus műből már csak a név és néhány látványos kosztüm marad.

De ha sikerül megtalálni az egyensúlyt, a régi történet valóban új életre kelhet.

Molière, a legújabb szereplő
Ebben a sorban érkezünk el a most Budapesten bemutatkozó Molière. L’Opéra Urbain című produkcióhoz. A darabot 2023 őszén mutatták be Párizsban. Molière életét és színházi pályájának fontos állomásait dolgozza fel, a 17. század világát kortárs zenei és színpadi eszközökkel idézve meg. A produkció alkotói között ismét ott van Dove Attia. A rendező Ladislas Chollat, a koreográfus Romain Rachline Borgeaud. A darab 2024-ben elnyerte a francia Trophées de la Comédie Musicale fődíját, és több más elismerést is kapott.

A zenei világban a pop mellett a rap és a mai városi kultúra hatásai is megjelennek. Innen a címben szereplő opéra urbain, vagyis városi opera megjelölés. Molière és a rap első hallásra furcsa párosításnak tűnhet. De ha belegondolunk, a választás nem is olyan különös. Molière színházi ember volt, nem csupán író. Társulatot vezetett, színpadra lépett, közönséget akart szerezni, és gyakran kellett megküzdenie a hatalommal, a társadalmi előítéletekkel vagy éppen a szakmai féltékenységgel.

Darabjai tele vannak eleven konfliktusokkal, képmutatással, hiúsággal és emberi gyarlósággal. Ezek pedig, bármilyen sajnálatos, négyszáz év alatt sem mentek ki a divatból. Talán éppen ezért lehet alkalmas arra, hogy a mai fiatalok nyelvén is megszólaljon. Hogy a budapesti előadás mennyire váltja be ezt az ígéretet, azt a nézők tudják megítélni. Én egyelőre a fényképek, videófelvételek és a produkció története alapján ismerkedtem meg vele. De már ez is elegendő volt ahhoz, hogy kíváncsi legyek a jelenségre.

Kétféle siker, kétféle hagyomány?
Vajon valóban kihívást jelentenek a francia musicalek a brit színházi világnak? Bizonyos értelemben igen. A franciák az elmúlt évtizedekben bebizonyították, hogy képesek saját hangon megszólaló, nemzetközileg is sikeres zenés produkciókat létrehozni. De nem gondolom, hogy egyszerűen két egymással szemben álló iskola versenyéről lenne szó. A brit musicalek között is akadnak látványra, mozgásra és korszerű popzenei megoldásokra épülő előadások.

A francia produkciók pedig nem nélkülözik a történetmesélést és a drámai szerkezetet. A különbség inkább abban mutatkozik meg, hogy milyen hagyományokból építkeznek, milyen közönséget keresnek, és milyen eszközökkel kívánják meghódítani. A francia modell egyik erőssége, hogy a dalok gyakran a színházi előadástól függetlenül is sikeresek. A közönség sokszor már ismeri a zenét, amikor jegyet vált. A nagyszabású koreográfiák, a modern fénytechnika és a koncertszerű előadásmód tovább erősítik az élményt.

A brit musicalvilág ezzel szemben hosszú idő alatt rendkívül erős, állandó színházi infrastruktúrát és nemzetközi terjesztési rendszert alakított ki. Egyik sem kizárólagos recept, és egyik sem garantálja önmagában a művészi minőséget. Andrew Lloyd Webbert mindenesetre korai volna nyugdíjba küldeni. Klasszikus darabjait új rendezésekben mutatják be, miközben új művön, The Illusionist című musicalen is dolgozik. A brit színházi világ tehát éppen úgy keresi a megújulás lehetőségeit, mint a francia.

A versengés haszna
A brit–francia rivalizálásban van valami különösen szórakoztató. Mindkét nemzet büszke a kulturális örökségére, és mindkettőnek jó oka van rá. A franciák most azt mutatják meg, hogy a saját klasszikusaikból képesek korszerű, nemzetközileg is érdekes zenés színházat teremteni. A britek pedig továbbra is rendelkeznek azzal a színházi hagyománnyal, alkotói tudással és üzleti tapasztalattal, amely évtizedek óta a West End egyik legnagyobb erőssége. Nem szükséges győztest hirdetni.

A versengés legnagyobb nyertese ugyanis a közönség lehet. Minél többféle művészi elképzelés talál utat a színpadra, annál nagyobb az esély arra, hogy valami valóban újat és emlékezeteset látunk. A budapesti Molière-vendégjáték ezért többről szólhat, mint egy sikeres francia produkció magyarországi bemutatkozásáról. Arra is emlékeztet, hogy Európa nagy kulturális hagyományai nem feltétlenül egymás rovására élnek tovább.

Időnként kölcsönösen inspirálják, máskor versenyre késztetik egymást, és közben olyan találkozások születnek, amelyekre néhány évtizeddel ezelőtt aligha gondoltunk volna. Molière például most hiphopritmusra érkezett Budapestre. Londonban talán felvonják rá a szemöldöküket. De azért én nem lennék meglepve, ha előbb-utóbb ott is kíváncsiak lennének

A Tünde T. Guildford: Molière a musical színpadán – francia kihívás brit felségterületen bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ismét rakétatámadás érte a szaúd-arábiai főváros, Rijád nemzetközi repülőterét. A jemeni húszi fegyveres mozgalomnak tulajdonított csapásban tizenkét ember meghalt, 309-en megsebesültek – közölte a szaúdi polgári légiközlekedési hatóság. A sebesültek közül többen súlyos állapotban voltak, és akadtak, akiknek az életéért az éjszakai órákban is küzdöttek az orvosok.

A halálos áldozatok között négy szaúdi állampolgár és két bangladesi volt. Egy-egy amerikai, egyiptomi, jordániai, szíriai, szudáni, illetve palesztin ember is életét vesztette, nincs hír magyar áldozatokról.

Diplomáciai források szerint a rakétát helyi idő szerint délután három óra körül indították a repülőtér ellen. Szemtanúk robbanásról és közvetlen találatokról számoltak be. Egy utas az AFP hírügynökségnek elmondta: a 403-as kapunál tartózkodott, amikor látta, hogy a 401-es kaput találat éri. Sebesülteket látott maga előtt, az emberek pedig pánikszerűen menekülni kezdtek.

A repülőteret kiürítették, a légiforgalmat ideiglenesen felfüggesztették. A támadás nem elszigetelt incidens: a rijádi légikikötő és más szaúdi célpontok ellen a hét folyamán több rakéta- és dróntámadást is végrehajtottak.

Washington kemény választ helyez kilátásba

Marco Rubio amerikai külügyminiszter élesen elítélte a Szaúd-Arábia elleni támadásokat, külön kiemelve, hogy amerikai állampolgár is meghalt. Az X közösségi platformon azt írta: a csapások az ártatlan civilek életének nyilvánvaló semmibevételét jelentik, és azonnal véget kell vetni nekik.

Donald Trump elnök közben jelezte, hogy Washington mérlegeli a részvételt a húszik ellen tervezett szaúdi katonai műveletekben. Egyelőre nem közölték, hogy ez milyen formában történhetne meg, és milyen konkrét katonai lépéseket fontolgat az amerikai vezetés.

A támadások azzal fenyegetnek, hogy a jemeni polgárháború fellángol, és a konfliktus közvetlenül is bevonja a térség további szereplőit. A húszik Irán támogatását élvezik, miközben Szaúd-Arábia a jemeni kormányerők egyik legfontosabb külső támogatója.

A támadások előzményei

A rijádi repülőtér elleni csapás a jemeni konfliktus újabb, súlyos eszkalációjának része. A húszik és Szaúd-Arábia között 2022-ben kialakult tűzszünet hosszabb időre mérsékelte a közvetlen összecsapásokat, ám 2026 nyarán ismét kiéleződött a helyzet. Júliusban a jemeni kormányerők – szaúdi támogatással – támadást intéztek a húszik ellenőrzése alatt álló szanaa-i repülőtér ellen. A kormányerők azzal indokolták a csapást, hogy meg akarták akadályozni egy iráni repülőgép leszállását.

A húszik válaszul szaúdi repülőtereket támadtak, és a konfliktus azóta fokozatosan kiterjedt. Az október elején megindított kormányzati offenzíva célja a húszik által ellenőrzött területek visszaszerzése, különösen a Vörös-tenger déli kijáratánál fekvő Báb el-Mandeb-szoros térségében. A stratégiai fontosságú tengeri útvonal ellenőrzése nemcsak Jemen, hanem a nemzetközi kereskedelem és az energiaszállítás szempontjából is kulcsfontosságú.

A húszik az elmúlt napokban nemcsak Rijádot vették célba: a jemeni Áden repülőterét is támadás érte, miközben a szaúdi légierő csapásokat mért a húszik állásaira. Az október 8-i rijádi támadásokban három szaúdi állampolgár, köztük a Saudia légitársaság egyik pilótája vesztette életét, és egy utasszállító repülőgép is megrongálódott. A szombati, tizenkét halálos áldozattal járó csapás így már a harmadik támadás volt a főváros repülőtere ellen egyetlen héten belül.

A konfliktus kimenetele a nemzetközi hajózásra is hatással lehet. A Báb el-Mandeb-szoros a Vörös-tengert köti össze az Ádeni-öböllel, és a Szuezi-csatorna felé vezető kereskedelmi útvonal egyik legfontosabb átjárója. A térségben zajló harcok és a hajóforgalom fenyegetése ezért messze túlmutat Jemen határain. A szaúdi katonai fellépés fokozódása, valamint az iráni támogatású húszik támadásai növelik annak veszélyét, hogy a jemeni háború a közel-keleti konfliktusok szélesebb rendszerének egyik újabb frontjává válik.

A rijádi repülőtér elleni támadás után Washington esetleges katonai szerepvállalása újabb fordulatot hozhat. Ha az Egyesült Államok valóban csatlakozik a húszik elleni szaúdi műveletekhez, az nemcsak a jemeni harcok intenzitását növelheti, hanem az Iránhoz fűződő konfliktus további kiszélesedésének kockázatát is emelheti.

Forrás: Der Spiegel, Reuters, The Guardian.AP

A Tizenkét halálos áldozat, több mint háromszáz sebesült a rijádi repülőtér elleni támadásban bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Für Anikóval, a film női főszereplőjével a sajtóvetítés után beszélgettünk.

A Mommy Blue jól kidolgozott, képi megvalósításában is megérintő jelenetek sorával, a színészi játékra építve hozza létre a történet ívét. Mentes a modern, digitális technika egyre terjedő megoldásaitól, és ebben az értelemben klasszikus alkotás, ami a maga természetességével hat a nézőre.

• A választott formanyelv nem egyenlő a minőséggel. Egy film vagy jó, vagy nem jó, ez nem az alkalmazott technikától függ. Mi szerencsés helyzetben voltunk, mert a színészek és a stáb jól tudott együttműködni. Az első visszajelzések és a díjak alapján úgy tűnik, hogy a nézőkhöz eljut az alkotók szándéka szerinti üzenet. A történet hat, és fogalmazhatunk úgy, hogy „mélyre megy”. A Pekingi Nemzetközi Filmfesztiválon tarolt az alkotás, a Legjobb film, a Legjobb színésznő és a Legjobb színész díját is elnyerte. Jeruzsálemben pedig szinte zavarba ejtő volt az a figyelem és szeretet, ami körülvette a filmet. Felemelő élmény volt megtapasztalni, hogy a világ másik felén is értették, érezték a történet mélységét. Reméljük, hogy a nézők itthon is szeretni fogják, és sokan nézik meg. Értékes visszajelzés, hogy a Mommy Blue a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon Közönségdíjas lett.

Krisztina szerepébe szívvel-lélekkel való belemerülése a nézői székből átélve olyan természetességgel történik, ami nagyon közel hozza az emberhez a történet főszereplőjét, miközben egy család legnagyobb kihívásaiba látunk bele.

• Én semmit sem tudok rutinból csinálni. Számomra csak úgy van értelme, ha a legapróbb részletekig, a legutolsó mozdulatig belemegyek egy szerepbe. Ez ad örömet a munkámban akkor is, ha közben mindig vannak kihívások. Ennél a filmnél nagyon gazdagító volt ez a folyamat, élveztem a forgatást, a közös alkotómunka minden fázisát.

Amikor megnézünk egy filmet, az a maga teljességében hat ránk. Ilyenkor leköt bennünket a történet és ritkán gondolkodunk el azon, hogy valójában hány ember megfeszített munkájának az eredményét látjuk. Az még ennél is ritkább pillanat, amikor egy produkció vágójával beszélgethetünk arról, hogyan születik meg az a változat, ami a nézők elé kerül. Pedig nagyon sok múlik azon, hogy a vágóasztalon hogyan áll össze egy történet. Balla Gábor, a Mommy Blue vágója avatott be bennünket néhány kulisszatitokba.

Mikor érdemes belépni az alkotás folyamatába annak a szakembernek, aki a nézők elé kerülő változatot alakítja ki?

• Megoszlanak a vélemények erről a kérdésről. Van olyan, amikor a vágó csak a vágószobában látja először a felvételeket, és úgynevezett „szűz szemmel” nézi a sok órányi nyersanyagot. De olyan is van, amikor már a forgatókönyvírás fázisában elkezdenek együtt dolgozni a rendezővel. Ennél a filmnél én a forgatás megkezdése előtt csatlakoztam a produkcióhoz, így az aktuális forgatókönyvről már tudtunk beszélgetni Bettivel. A vágó munkája több annál, mint a jelenetek egymás mellé illesztése. A külön-külön felvett képekből kell megtalálni azt a szerkezetet, ritmust, arány- és viszonyrendszert, amelyben a történet működni kezd. Nemcsak technikailag illesztjük egymáshoz a felvételeket, hanem a rendezővel együtt gondolkodunk azon is, mi kerüljön a filmbe, minek hol van a helye, meddig időzzünk el egy-egy pillanatnál, mennyi ideig nézzük a szereplőt, és mitől kezd igazán működni egy jelenet. Fontos volt az is, hogy a filmet nézve a nézők úgy érezzék magukat, mintha egy érzelmi hullámvasútra ültek volna fel. A vágást gyakran nevezik a “harmadik forgatókönyvnek”, mivel egy film háromszor születik meg. Először papíron a forgatókönyv formájában, majd a forgatáson, végül pedig a vágószobában, ahol a film elnyeri a végső ritmusát és szerkezetét. Képes felerősíteni egy érzelmi hatást, megváltoztatni egy jelenet ritmusát, és ezáltal azt is, ahogyan a néző megéli az adott pillanatot.

Öröm számomra, hogy egy ilyen fantasztikus csapattal dolgozhattam együtt. Mindenki belerakta a lelkének egy kis darabját, hisz a célunk közös volt: hogy a film olyan legyen, amire mindannyian büszkék vagyunk. Az eredmény pedig reményeink szerint megérinti majd a nézőket.

Csaba Beatrix

Köszönjük a fotókat és a sajtókommunikációt Tamás Dorkának

Kiemelt kép: Mommy Blue plakát

A A Mommy Blue érzelmi hullámvasút és „mélyre megy” bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Anne Carson kanadai költő, kritikus, esszéista, műfordító, a klasszika-filológia professzora kritikusai és az olvasók egyaránt a legnagyobb hatású angol nyelvű kortárs költők között tartják számon. 

Eddig egyetlen verseskötete, A vörös önéletrajza olvasható magyarul, Fenyvesi Orsolya fordításában.

1950-ben született Torontóban. Hosszú ideig élt Montréalban és az Egyesült Államok több városában is, többek között New Yorkban és Princetonban, ahol ókori görög irodalmat tanít. „Carson, aki középosztálybeli hivatalnokcsaládban nőtt föl (apja banktisztviselő volt, anyja egy biztosítótársaság titkárnője), és gyerekkorát Ontario állam kisvárosaiban töltötte (apja munkája miatt gyakran költöztek), szinte véletlenül találkozott az antikvitás költészetével.

1965-ben egy hamiltoni bevásárlóközpont könyvesboltjában akadt a kezébe egy kétnyelvű Szapphó-kötet, melyet végiglapozva azonnal az ókori költőnő bűvkörébe került. Egy évvel később pedig végképp megpecsételődött a sorsa, amikor új lakóhelye, Port Hope középiskolájának latintanáráról kiderült, hogy ógörögül is tud, és hajlandó diákjának különórákat adni az ebédszünetben (…)

A komoly tudományos karriert (Torontótól kezdve Montrealon és Michiganen át a Princetonig számos egyetemen tanított és tanít a mai napig) maga mögött tudó Carson nem azt a megszokottabb utat választotta, mint sokan, hogy a szakmai szövegek mellett vagy után kezdett szépirodalmi műveket írni, hanem a szakmai munkákat (illetve ami nála kiemelten fontos, a klasszikus művek fordításait) továbbgondolva és kibontva egymásba írta a különböző rétegeket” – írja Krusovszky Dénes Anne Carson 1998-ban megjelent, Vörös önéletrajza című kötetének utószavában.

A Anne Carson kanadai költő és esszéíró kapta az idei irodalmi Nobel-díjat bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Amíg hatalmon marad a populista orosz vezér, nem veszíti el aktualitását Anna Politkovszkaja könyve. A világ „legbátrabb újságírójának” Orosz naplója az Athenaeum kiadónak köszönhetően jelent meg nemrég magyarul, az eredeti mű pedig 2007-ben angolul látott napvilágot. Az olvasó a posztszovjet Oroszország néhány viharos esztendejét, a 2003-tól terjedő évek krónikáját ismerheti meg a kötet lapjain.

Karácsony után félretettem a meggyilkolt orosz újságírónő művét, mert hézagos történelmi ismereteim miatt (mint kiderült, tévesen) érdektelennek tartottam számomra az egykori nagyhatalom másfél évtizeddel ezelőtti eseményeit. A csecsenföldi háborúkat, a sorozatos merényleteket, a Kreml szövevényes reagálásait az ukrán és grúz színes (narancsos és rózsás) forradalmakra, az orosz elnökválasztást.

A napi hírek hallatán emeltem le ismét Politkovszkaja kötetét a polcról, mert úgy szólt az egyik a tudósítás, hogy a most előkotort, régebbi törtvénynek „köszönhetően” Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin akár élete végéig hatalomban maradhat. Ennek pedig nyilván lehetnek káros mellékhatásai – akár más országokra is…

Mint ismeretes, Politkovszkaját 2006 őszén, éppen Putyin születésnapján egy lépcsőházi liftben lőtték agyon, de nem ő volt az egyetlen, akivel akkoriban (és a rá következő években) máig tisztázatlan körülmények között végeztek.

Miért kellett meghalnia, és miről szól a napló, amelyet tudomásom szerint nem adtak ki oroszul. Pedig nem ártana, ha – mint az angol nyelvű verzió szerkesztője, Jon Snow írja – repülőről dobálnák le a „levegőből Oroszország Anyácska széltében-hosszában, hadd olvassa el az egész nép”. Szerintem azonban sokan kelletlenül tennék félre az olvasmányt, hiszen tükröt tart az alacsony politikai kultúrájú tömegek elé.

Diplomata szülei jóvoltából Politkovszkaja húsz évet élt az Egyesült Államokban, és visszatérése után azt remélte, hogy újságíróként segítheti a demokratikus átalakulást. Keserűen kellett csalódnia, és tényfeltáró cikkeiért az életével lakolt. Újságokban és e naplójában is megörökítette azokat a rendszerszintű politikai és emberjogi visszaéléseket, amelyeknek tanúja volt. Ezt megelőzően, a gorbacsovi érában, majd az azt követő jelcini években még nem veszítette el illúzióit, sőt tevőlegesen közreműködött az első csecsen háború idején a békeszerződés létrejöttében.

Ám a Putyin-féle „politikai kultúra” új fejezetet nyitott Oroszország életében. Megszaporodtak a tárgyalás nélküli kivégzések, az ellenfelek, ellenjelöltek rejtélyes elrablásai, eltüntetései. A második csecsen háborút Putyin arra használta föl – írja Politkovszkaja –, hogy megszilárdítsa hatalmát. Mintha a Kreml első számú vezetője maga „állítaná elő az ellenséget”, hogy legyőzhesse őket. Közben az egyre jobban manipulált közvélemény tapsol a bátor, erős kezű vezető „sikereinek”, aki az egykori KGB, illetve a titkosszolgálati utódszervezet (FSZB) módszereit sem veti meg. (Maga Putyin is KGB-tisztként kezdte karrierjét, rezidens volt az NDK-ban.)

Az Orosz napló szerzője ámulva és felháborodva adatolja az „orosz parlamentarizmus halálát”: azt a folyamatot, ahogyan az ellenzéket leszalámizva, megvásárolva Putyint 2004 márciusában újraválasztották. S ettől kezdve nincs megállás: a nép behódol, megtapsolja, mint valaha Sztálint és Brezsnyevet, még ha átlát is rajta, ahogyan átveri az embereket. „Ügyes!” – ujjonganak az agymosottak.

„Hogy félek-e?” – kérdezi az utószóban Politkovszkaja. Nem az életét félti, hanem Oroszországot. Ha minden marad a régiben, a jövő nem sok jóval kecsegtet – töpreng. Félti hazáját a demográfiai apálytól, az alkoholizmustól, a drogfüggőségtől, de főként attól, hogy a politikai-gazdasági kurzus nem fejlődik a szerinte jobbik irányba. A jelenlegi rezsim ugyanis a totalitárius korszakhoz hasonlóan szétzúzza az ellenzékét és elpusztítja a demokrácia intézményeit. „Aki megpróbál ellenállni, azt egyszerűen lecserélik, aki pedig nem akarja, hogy lecseréljék, az…. jobb, ha vigyáz.” Politkovszkaja nem vigyázott, utolérte a bosszú. De mintha 2006 óta sem történt volna változás: „az államhatalom éli a maga külön életét. Képviselőinek arcát eltorzítja a kapzsiság, no meg a bosszúság, ha valaki arcátlanul gátolni próbálja a további gazdagodásukat. Mivel ennek a lehetőségét is ki akarják küszöbölni, prioritásuk a civil társadalom megnyomorítása. Napi szinten győzködik az orosz népet arról, hogy a civil társadalmat és az ellenzéket a CIA meg a brit, az izraeli, sőt talán még a marsbéli titkosszolgálat is pénzeli…”

Mintha ismerős lenne a jelenség, nem 2006-ból, hanem a jelenből. És nemcsak Oroszországot sújtja a putyinizmus, terjed mint a járvány.

A Mellbevágó napló a putyinizmusról bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.