Szombat este szerettem volna korán lefeküdni. Elhatároztam ugyanis, hogy végre rendet teremtek az alvási szokásaimban. Tíz óra körül már készülődtem is, de aztán valahogy éjfél lett belőle. Nem egy izgalmas könyv vagy film tartott ébren, hanem az a különös információs mókuskerék, amelybe az ember szinte észrevétlenül belekerül. Egy hír, egy figyelmeztetés, egy újabb hirdetés. Túlélőcsomagok, elemlámpák, különleges rádiók, víztisztító eszközök, hordozható áramforrások. Háborús fenyegetések, tengeralattjárók, veszélyben lévő tenger alatti kábelek.

Mintha egyik napról a másikra hadiállapotba kerültünk volna. Mi történt? Miről maradtam le?

Örvény a képernyőn, vihar az ablakon túl

A különös az volt, hogy nem egyetlen hír okozta a felfordulást. Egyikből következett a másik, aztán a harmadik, a negyedik. A katonai értesülések közé túlélőfelszerelések hirdetései keveredtek, a hirdetéseket újabb fenyegető üzenetek követték.

Minél többet próbáltam megtudni, annál több minden zúdult rám.

És vajon valóban a világ változott meg ilyen hirtelen, vagy csak az, amit a képernyőmön láttam?

Nagy-Britanniát közben elérte az idény első névvel ellátott szélvihara, az Austen vihar. Az interneten pedig egy másik vihar tombolt.

Mire végre kikapcsoltam a gépet, úgy éreztem magam, mintha betettek volna egy centrifugába, alaposan megpörgettek volna, aztán egyszer csak kitettek volna belőle.

Tegnap még ősz volt, mára hirtelen tél lett. Most akkor mi van? És mit kellene tennem?

Vasárnap reggel fogalmam sem volt, mire ébredek. Az előző esti hírek után már azon sem lepődtem volna meg, ha a szokásos reggeli bevásárlásom során félig kiürült polcokat találok az élelmiszer-áruházban. Ha az emberek megrohamozták volna a boltokat, hogy feltöltsék a készleteiket. De semmi ilyesmi nem történt.

A polcok tele voltak, az emberek a megszokott módon vásároltak, a világ látszólag zavartalanul működött tovább. Mintha az előző esti riadalomnak nyoma sem lett volna.

Közben olyan híradásokkal is találkoztam, amelyek a túlélőfelszerelések iránti megnövekedett keresletről beszéltek. Furcsa kettősség: az interneten mintha már a rendkívüli állapot küszöbén álltunk volna, az élelmiszer-áruházban viszont egyszerűen vasárnap volt.

Babkonzerv és brit humor

A magyarázat végül az újságból érkezett. A The Guardian című napilap szombatról megmaradt példánya a brit lakosság vészhelyzeti felkészülését ösztönző, „Be Ready” elnevezésű kormányzati kampányról és a korábbi „Prepare” tájékoztató oldal megújításáról írt.

Arról is, hogy a túlélésre készülődés korántsem brit sajátosság. A hivatalos tanácsok célja nem az, hogy holnapra katasztrófát jósoljanak, hanem hogy egy háztartás át tudjon vészelni néhány napot akkor is, ha átmenetileg akadozik az áram-, víz- vagy élelmiszer-ellátás.

Miközben az interneten már a harmadik világháborúra készítettek fel, megnyugtató volt azt olvasni, hogy Andy Burnham brit miniszterelnök vészhelyzeti tartaléka babkonzervből, levesből és Twigletsből áll.

Ez utóbbi jellegzetesen brit, Marmite-ízű, ropogós, sós rágcsálnivaló, amely nélkül – mint bevallotta – nemigen bírná sokáig. Angela Rayner miniszterelnök-helyettes még egy üveg bort is javasolt a túlélőcsomagba, bár Burnham szerint az inkább akkor jöhet jól, ha már túl vagyunk a nehezén.

Így aztán a világvége-hangulatba egyszer csak beköltözött a brit hétköznapok jól ismert humora is.

Ahány ház, annyi túlélőcsomag

Amerikától Ausztráliáig, Európa számos országán át arra biztatják az embereket, hogy legyen otthon vészhelyzetre félretett tartalékuk.

Csakhogy az ajánlások meglepően különböznek: nemcsak abban, hogy három napra, egy hétre vagy akár hosszabb időre készüljenek fel a háztartások, hanem abban is, hogy mi kerüljön a túlélőcsomagba.

  • Franciaország: a 72 órára összeállított csomag mellett a kapcsolattartásra, a rászorulók segítésére és az ellenőrizetlen hírek kerülésére is figyelmeztetnek. Vagyis nemcsak az számít, mi kerül a hátizsákba, hanem az is, hogyan viselkedünk egymással.
  • Finnország: ahol a felkészülésnek régi hagyománya van, legalább három napra elegendő háztartási tartalékot ajánlanak. Ugyanakkor óvnak a túlzott felhalmozástól. A cél nem az, hogy mindenki magánraktárat rendezzen be, hanem hogy egy átmeneti fennakadást önállóan is átvészelhessen.
  • Svédország: legalább egy hétre készülnek. Ott az egyéni felkészülés közösségi ügy is: aki egy ideig képes gondoskodni magáról, lehetővé teszi, hogy a hatóságok elsősorban azokkal törődjenek, akik valóban segítségre szorulnak.
  • Dánia: olyan részletességgel foglalkoznak a háromnapos tartalékkal, hogy még az ajánlott élelmiszerek között is válogathatunk: kétszersült, halkonzerv, hüvelyesek és más, hűtés nélkül eltartható ételek kerülhetnek a polcra.

A példák különböznek, az alapgondolat ugyanaz: a váratlan helyzetekre nem akkor kell először gondolni, amikor már bekövetkeztek.

És ami szombat este szinte háborús riadónak tűnt, annak jóval hétköznapibb oldala is van. Egy súlyos vihar, egy hosszabb áramszünet vagy a vízellátás zavara is indokolhat némi előrelátást.

Rendben, most már értjük, miért készülődnek világszerte. De mit tegyen a hétköznapi ember, aki nem szeretne sem katasztrófaturistává, sem túlélőfelszerelések gyűjtőjévé válni?

A brit hivatalos tanácsok között meglepően egyszerű dolgok szerepelnek. Nézzük meg, mi van már otthon. Van-e elemlámpánk, tartós élelmiszerünk, néhány napra elegendő ivóvizünk? Tudjuk-e, hogyan értesítsük a családunkat, ha elmegy az áram vagy leáll az internet?

Nem kell holnap reggel megrohamozni a szaküzleteket: sok mindent fokozatosan, a szokásos bevásárlások során is beszerezhetünk, számos előkészület pedig pénzbe sem kerül.

Akkor hát mire volt jó a szombat esti kereskedelmi össztűz?

Arra mindenesetre emlékeztetett, hogy a bizonytalanság is lehet üzlet. A félelemre alapozva könnyű eladni valamit.

De a biztonság nem kizárólag azon múlik, hány konzervet halmoztunk fel a kamrában. Azon is, hogy tudjuk-e, mi a teendőnk, honnan kapunk hiteles tájékoztatást, és számíthatunk-e egymásra, ha valóban baj történik.

Kollektív emlékezet és a pánik mechanizmusa

Csakhogy ugyanaz a figyelmeztetés nem mindenkiben ugyanazt a reakciót váltja ki. Hogy ki mennyire veszi komolyan, azt a pénztárcája és a vérmérséklete mellett az is alakítja, milyen történelmi tapasztalatokat hordoz magában.

Sokan közülünk úgy nőttek fel, hogy saját otthonukban nem kellett háborút átélniük. De élnek még olyanok közöttünk, akiknek a második világháború személyes emlék.

Másokban a New York-i ikertornyok 2001. szeptember 11-i összeomlásának sokkja él elevenen, amikor a televízió előtt ülve egy pillanatra úgy érezhettük, talán egy újabb világháború kezdetét látjuk.

A Covid-járvány pedig szinte valamennyi felnőtt nemzedék közös tapasztalata: a lezárásoké, a bizonytalanságé, a kiürülő polcoké, a vécépapírért folyó versenyfutásé.

Ezek az emlékek akkor is velünk vannak, amikor újabb veszélyekre figyelmeztetnek bennünket.

Ráadásul a híradások olykor azt is felsorolják, mely termékek tűnhetnek el elsőként az üzletekből. Az ilyen felsorolás egyszerre szolgálhat hasznos tájékoztatásként és ösztönzésként arra, hogy mindenki még időben beszerezze, amit mások esetleg már felvásárolnak.

Ha pedig sokan egyszerre kezdenek tartalékolni, éppen az a hiány alakulhat ki, amelytől eredetileg tartottak.

Ugyanaz a kormányzati tanács az egyik embernek megnyugvást jelent: végre tudja, mit tegyen. Más éppen ettől kezd nyugtalankodni: vajon mit tudnak odafent, amiről nekünk nem szóltak?

Nemcsak az számít, mit mondanak, hanem az is, ki mondja, hogyan mondja, milyen sűrűn ismétlődik az üzenet, és milyen emlékeket mozdít meg bennünk.

A bizonytalanságban az ember nem egyszerűen újabb információt keres. Olyan magyarázatot szeretne, amelynek segítségével ismét eligazodhat a világban.

Nekem ezen a hétvégén ezt adta meg egy újság: nem megijesztett, nem akart semmit eladni, hanem összefüggéseket mutatott.

Szombat este csak egyetlen dolgot szerettem volna: időben lefeküdni és nyugodtan aludni. Ehelyett éjfélig próbáltam megérteni, mi történik körülöttem.

Aztán másnap egy újság segített rendet teremteni abban, amit az internet összekuszált.

Azóta sem tudom, milyen meglepetéseket tartogat számunkra a következő hét, hónap vagy év. De egy valamivel közelebb kerültem a nyugodt alváshoz: már tudom, hogy a felkészülés nem ugyanaz, mint a rettegés. És azt is, hogy a biztonságérzethez néha nem egy újabb túlélőcsomag, hanem egy megbízható magyarázat hiányzik.