A populizmus még nem bukott meg, de már nem verhetetlen

Brazíliában a baloldal maradt hatalmon, Szerbiában a diákmozgalom tört át a hatalmi falon. Izraelben Netanjahu, Amerikában Donald Trump személyes népszavazása következik. Európa utcáin pedig egyelőre nem új világrend születik, hanem egyre hangosabban kérdezik: miért kerül mind többe a régi rend? A1994-ben a lengyel választások után beszéltünk arról, hogy a magyar választásokra megérkezett a varsói gyors, most pedig többen írták, hogy a budapesti gyors Belgrádba ment. A kérdés, hogy a világpolitika követi-e ezt a szerelvémyt?

Két választás, két figyelmeztetés

A politikai elemzők kedvenc műfaja a trendek felismerése. Különösen akkor, ha két egymást követő esemény már alkalmat ad arra, hogy a világ történetét egyetlen, szépen ívelő mondattal elintézzék. A valóság azonban rendszerint kevésbé engedelmes, mint a prezentáció.

A vasárnapi brazil és szerbiai választás mindenesetre figyelemre méltó. Brazíliában Luiz Inácio Lula da Silva a szavazatok 51,79 százalékával legyőzte Flávio Bolsonarót, és megszerezte negyedik, nem egymást követő elnöki mandátumát. Szerbiában a diákmozgalom által életre hívott választási lista a hivatalos részeredmények szerint 52,65 százalékot szerzett, Aleksandar Vučić politikai tábora pedig 39,22 százalékra szorult vissza. A szerbiai választás megfigyelői ugyanakkor súlyos egyenlőtlenségekről, a közforrások pártpolitikai felhasználásáról és a választókra nehezedő nyomásról is beszámoltak.

A két történet nem azonos. Brazíliában egy hivatalban lévő baloldali elnök győzte le a jobboldali populista dinasztia következő képviselőjét. Szerbiában viszont egy, a korrupcióellenes tiltakozásokból kinövő, diákok vezette politikai erő tört át egy hosszú ideje fennálló hatalmi rendszeren.

A közös nevező mégis fontos: a választók egyik országban sem fogadták el, hogy a politikai hatalom tartós birtoklása valamiféle történelmi szükségszerűség lenne.

A hatalom birtokosai szeretik magukat a nemzet, a stabilitás, a rend vagy éppen a józan ész kizárólagos képviselőjeként feltüntetni. A választópolgár azonban időnként arra a kellemetlen következtetésre jut, hogy a nemzetnek más képviselője is akadna. Sőt, esetleg ő maga is elboldogulna nélkülük.

Brazíliában Lula győzelme nem jelenti a bolsonarizmus végét. A jobboldali tábor csaknem 60 millió szavazót mozgósított, a Bolsonaro család politikai befolyása pedig aligha tűnik el egyetlen vereségtől. A brazil elnöknek ráadásul egy erős jobboldali parlamenti ellenzékkel is számolnia kell.

Szerbiában pedig a Vučić-rendszer választási veresége még nem egyenlő a teljes intézményrendszer átalakulásával. A diákmozgalom legfontosabb politikai teljesítménye egyelőre az, hogy bebizonyította: a hatalom leváltható. Az már a következő fejezet, hogy az új többség képes lesz-e független intézményeket, átlátható államot és működőképes politikai alternatívát teremteni.

Közhely, de attól még igaz, hogy a választási győzelem ugyanis belépőjegy a kormányzáshoz, nem pedig maga a kormányzás.

A populista-autokrata modell: visszaszorulás vagy alkalmazkodás?

A 2010-es évek politikai történetét sokan a populizmus diadalmeneteként írták le. Donald Trump, a Brexit, Jair Bolsonaro, a közép-európai illiberális rendszerek és több nyugat-európai radikális jobboldali párt erősödése azt sugallta, hogy a liberális demokrácia elveszíti korábbi vonzerejét.

A recept meglehetősen egyszerűnek bizonyult. A társadalmi elégedetlenségből politikai felhatalmazást kell teremteni, a politikai ellenfelet pedig nem egyszerűen más véleményen lévő polgárként, hanem a nemzet ellenségeként kell bemutatni.

A független sajtó gyanús. A bíróság akadékoskodik. A civil szervezetek idegen érdekeket szolgálnak. A nemzetközi intézmények korlátozzák a szuverenitást. A politikai vezető pedig – aki történetesen éppen a hatalom birtokosa – azt állítja, hogy egyedül ő tudja, mit akar valójában a nép.

Ez a rendszer a választási legitimációra hivatkozik, miközben fokozatosan gyengítheti a következő választás tisztaságát biztosító intézményeket. A választás megmarad, csak a versenyfeltételek válnak egyre egyenlőtlenebbé.

A konstrukció legnagyobb előnye, hogy nem kell mindenkit meggyőznie. Elég, ha a támogatók tábora kitart, az ellenzék megosztott marad, a gazdasági erőforrások és a nyilvánosság jelentős része pedig a hatalom rendelkezésére áll.

A legnagyobb gyengesége ugyanebből következik: a rendszer hajlamos összetéveszteni a politikai ellenőrzést a társadalmi támogatottsággal.

Amíg működik a gazdaság, viszonylag könnyű eladni a stabilitás ígéretét. Ha azonban emelkednek az árak, romlik a közszolgáltatások színvonala, terjed a korrupció, és a biztonság ígérete sem teljesül, a politikai kommunikáció egyre nehezebben pótolja a mindennapi tapasztalatokat.

A brazil és a szerbiai eredmény erre figyelmeztet.

A populizmus nem azért kerülhet bajba, mert az emberek hirtelen liberális demokratákká válnak. Azért kerülhet bajba, mert a választók egy idő után a populista kormánytól is eredményeket követelnek.

A politikai varázslatnak is van lejárati ideje. Különösen akkor, ha a pénztárnál nem fogadják el fizetőeszközként.

A liberális demokrácia azonban ne ünnepeljen idő előtt. A két választás nem bizonyítja, hogy a világ egyértelműen a demokratikus visszarendeződés irányába halad. Inkább azt mutatja, hogy az autoriter tendenciák és az ellenük szerveződő társadalmi erők közötti küzdelem még korántsem dőlt el.

A populizmus alkalmazkodóképes. Ha egy vezető elveszíti a választást, a mozgalom tovább élhet. Ha a korrupció vádja hiteltelenné teszi a kormányzást, a politikai tábor új ellenséget találhat. Ha a gazdasági ígéretek nem teljesülnek, előkerülhet a nemzeti szuverenitás, a bevándorlás vagy a kulturális fenyegetettség témája.

A populista politika egyik legfontosabb sajátossága éppen az, hogy a kudarcot is képes a saját történetének részévé tenni.

A liberális demokrácia ezzel szemben nem pusztán azt ígéri, hogy a megfelelő emberek kerülnek hatalomra. Azt ígéri, hogy a rossz döntésekért felelni kell, a hatalom ellenőrizhető, és a politikai váltógazdaság békésen működhet. Ez kevésbé látványos program. Viszont hosszabb távon megbízhatóbb konstrukció lehet.

A budapesti gyors: Magyarország már előrébb jár?

A magyarországi politikai fordulat nem légüres térben történt. A 2026. április 12-i választás után kialakult új helyzet azt mutatta, hogy egy hosszú ideje fennálló, erősen központosított politikai rendszerrel szemben is létrejöhet olyan választói többség, amely a változást fontosabbnak tartja a megszokott stabilitásnál.

A budapesti politikai gyors tehát elindult. A nemzetközi kérdés az, hogy a szerelvényhez hány másik ország csatlakozik.

A magyar tapasztalatból három következtetés adódik.

Az első, hogy a politikai túlhatalom nem feltétlenül önmagától omlik össze. A hosszú ideje kormányzó pártok jelentős intézményi, kommunikációs és gazdasági előnyökkel rendelkezhetnek. A választási fordulathoz rendszerint nem elegendő az elégedetlenség: olyan politikai alternatívára is szükség van, amely képes összegyűjteni a különböző okokból elégedetlen választókat.

A második, hogy a változás igénye nem azonos egy részletesen kidolgozott új társadalmi modellel.

A választók egy része korrupcióellenes fordulatot akar, mások jobb közszolgáltatásokat, kiszámíthatóbb gazdaságpolitikát, tisztességesebb közéletet vagy egyszerűen új politikai szereplőket. Ezek a várakozások a választás napján még elférnek ugyanabban a szavazófülkében. A kormányzás során azonban könnyen egymásnak feszülhetnek.

A harmadik következtetés a legfontosabb: a hatalom leváltása és a hatalom működésének megváltoztatása két külön politikai feladat.

Aki új kormányként pusztán a korábbi rendszer személyzetét cseréli le, miközben érintetlenül hagyja a túlzott központosítást, a politikai függőségeket és az ellenőrzés gyengeségeit, az könnyen ugyanazon a pályán találja magát, amelyről az elődje éppen most távozott.

A demokrácia minőségét nem az dönti el, hogy ki ül a miniszterelnöki székben, hanem az is, hogy milyen korlátok között gyakorolja a hatalmát.

Ebben az értelemben Magyarország nem egyszerűen egy nemzetközi politikai trend résztvevője. Sajátos próbája is annak, hogy egy választási fordulat után mennyire lehet gyorsan és tartósan helyreállítani a demokratikus intézményeket.

A következő hónapokban ezért nem pusztán az lesz érdekes, hogy mit tesz az új politikai vezetés, hanem az is, hogy mit kezd a parlament, a bíróságok, az államigazgatás, a média és a civil társadalom megerősítésével.

A budapesti gyors már elindult. De a demokratikus intézményépítés nem expresszjárat. Néha még a menetrendet is újra kell írni.

Izrael: Netanyahu politikai túlélőképességének újabb próbája

Az izraeli választás más természetű lesz, mint a brazil és a szerbiai fordulat. Itt nem egyszerűen egy autoriter tendenciákkal vádolt politikai vezetés és egy demokratikus ellenzék küzdelméről van szó. A biztonságpolitika, a háborúk, a társadalmi megosztottság, a vallási pártok befolyása és a 2023. október 7-i támadásért viselt politikai felelősség egyszerre alakítja a választók döntéseit.

Benjamin Netanjahu hosszú politikai pályafutása során többször bizonyította, hogy képes túlélni olyan válságokat, amelyek más országokban egy kormány bukásához vezettek volna.

A mostani választás előtt azonban nehéz helyzetbe került. A Hamász támadását megelőző biztonsági kudarcok, a háborúk következményei, a kormány igazságügyi reformjai körüli konfliktusok és a szélsőjobboldali, illetve ultraortodox koalíciós partnerek szerepe jelentős társadalmi ellenállást váltott ki.

Az ellenzék előtt így valódi lehetőség nyílt, de a győzelem még nem garantálja a kormányalakítást.

A választási előrejelzések szerint egyik politikai tömbnek sincs biztos útja a 120 fős knesszetben szükséges 61 mandátumhoz. Az ellenzék pártjai között jelentős ideológiai különbségek vannak, miközben Netanjahu lehetséges szövetségesei között olyan vallási és radikális jobboldali erők is találhatók, amelyek nélkül nehéz lehet többséget teremtenie.

A legfontosabb kérdés az, hogy létrejöhet-e olyan kormány, amely képes kezelni az izraeli társadalom belső konfliktusait, elszámoltatni a politikai vezetést a biztonsági kudarcokért, és újragondolni az ország nemzetközi kapcsolatait.

A külpolitikai fordulat azonban jóval bizonytalanabb, mint a belpolitikai.

Az izraeli politikai táborok között komoly különbségek vannak az igazságügy, a vallás és az állam viszonyában, valamint a kormányzás módjában. A biztonságpolitika és a palesztin államiság kérdésében viszont az ellenzék jelentős része sem képvisel gyökeresen eltérő álláspontot a jelenlegi kormánytól.

Netanjahu esetleges veresége tehát nem feltétlenül jelentene békepolitikai fordulatot.

Az izraeli választás igazi tétje az, hogy a biztonság fogalma továbbra is elsősorban katonai erővel és a fenyegetések elhárításával azonosul-e, vagy a politikai vezetés felelőssége, az intézményi ellenőrzés és a hosszabb távú regionális rendezés is nagyobb szerepet kaphat.

A választók személyi változást akarhatnak. A térség konfliktusai azonban nem igazodnak a választási naptárhoz.

Amerika: november 3-án Trump kapja a bizonyítványt

Az amerikai félidős választás a következő hetek egyik legfontosabb politikai eseménye lesz. November 3-án a választók a képviselőház és a szenátus összetételéről döntenek, miközben Donald Trump elnöki teljesítményéről is közvetett ítéletet mondanak.

A helyzet a republikánusok számára kedvezőtlenebbnek látszik, mint korábban. A Reuters/Ipsos október 19-én ismertetett felmérésében Trump támogatottsága 31 százalékra süllyedt, a kongresszusi választásra vonatkozó általános pártpreferencia pedig 47–35 arányban a demokratáknak kedvezett.

Ezek a számok komoly figyelmeztetést jelentenek a republikánusoknak, de nem tekinthetők a választás előrejelzett végeredményének. Az egyes körzetek sajátosságai, a jelöltek személye és a választási részvétel egyaránt módosíthatják az országos erőviszonyokat.

A republikánusok jelenleg mindkét házban szűk többséggel rendelkeznek. A demokratáknak négy-négy mandátumot kellene nettó módon nyerniük ahhoz, hogy átvegyék az irányítást a képviselőházban, illetve a szenátusban.

A gazdasági helyzet különösen kellemetlen Trump számára. A megélhetési költségek, az üzemanyagárak és az iráni háború következményei egyaránt rontják a kormányzat megítélését. A bevándorlás kérdése továbbra is mozgósíthatja a republikánus választókat, de a gazdasági elégedetlenség most komoly ellensúlyt jelenthet.

Ha a demokraták megszerzik a képviselőházi többséget, Trumpnak lényegesen nehezebb lesz keresztülvinnie a programját. A kongresszusi vizsgálatok, a költségvetési viták és a kormányzati döntések ellenőrzései is új lendületet kaphatnak. Ha mindkét házat elveszíti, az még súlyosabb politikai vereség lenne.

A félidős választás azonban nem elnökválasztás. A demokraták győzelme nem jelentené automatikusan Trump politikájának végét, és még kevésbé a trumpizmus eltűnését. A republikánus párt jelentős társadalmi támogatottsággal rendelkezik, az elnök pedig továbbra is meghatározhatja saját pártjának politikai napirendjét.

A legvalószínűbb demokratikus nyereség tehát elsősorban intézményi féket jelenthet.

Ez önmagában is fontos. A liberális demokrácia nem attól működik, hogy mindig a liberálisok nyernek. Hanem attól, hogy a veszteseknek is marad lehetőségük a politikai küzdelem folytatására, és a győztesek sem tehetnek meg mindent, amihez éppen elegendő szavazatuk van.

Trump számára a novemberi választás így egyszerre lesz népszerűségi próba és figyelmeztetés arra, hogy az elnöki felhatalmazás nem korlátlan politikai hitelkártya. A demokraták számára pedig annak tesztje, hogy képesek-e a Trump-ellenességen túl saját, meggyőző politikai ajánlatot tenni.

Nyugat-Európa: az utca nem párt, de lehet belőle hatalom

A nyugat-európai tüntetések első pillantásra más történetet mesélnek, mint a választások. Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban és Portugáliában az októberi demonstrációk középpontjában a megélhetési költségek, a lakhatás, az alacsony bérek és a közszolgáltatások állapota állt.

Franciaországban az október 17-i tiltakozásokat súlyos zavargások kísérték, majd október 24-én újabb nagy megmozdulásokat tartottak. A francia belügyminisztérium becslése szerint az utóbbi alkalommal mintegy 410 ezren vonultak utcára. A sárgamellényes mozgalom szervezői október 31-re újabb tiltakozásokat jeleztek, a szakszervezetek pedig november 5-re mozgósítanak.

A tüntetések politikai jelentősége azonban nem egyszerűsíthető le arra, hogy az emberek elégedetlenek a kormánnyal. A megélhetési válság ugyanis nem feltétlenül a hagyományos baloldalnak kedvez. A drágulás, a lakhatási nehézségek és a közszolgáltatások romlása egyaránt táplálhat baloldali szociális követeléseket és jobboldali rendszerellenes indulatokat.

A szakszervezetek magasabb béreket, jobb közszolgáltatásokat és nagyobb társadalmi igazságosságot követelnek. A radikális jobboldal viszont ugyanezt a társadalmi elégedetlenséget a bevándorlás, a nemzeti szuverenitás és a rend helyreállításának kérdései felé terelheti.

A politikai verseny tehát nem pusztán arról szól, hogy ki tudja jobban megmagyarázni a válságot. Arról is, hogy ki képes meghatározni, kit kell felelőssé tenni érte.

A francia kormány számára különösen nehéz helyzetet teremt, hogy a társadalmi elégedetlenséghez költségvetési korlátok társulnak. A kormány nem ígérhet korlátlan kiadásokat úgy, hogy közben a közpénzügyek állapotával is foglalkoznia kell.

Az utca viszont nem feltétlenül fogadja el a pénzügyi tárca érvelését. A háztartások költségvetése ugyanis nem távoli makrogazdasági mutatókból áll, hanem lakbérből, élelmiszerből, energiából és a hónap végéig kitartó fizetésből.

Ez a konfliktus az egész kontinensen politikai következményekkel járhat.

A tüntetések önmagukban nem jelentik a liberális demokrácia válságát. Ellenkezőleg: a békés tiltakozás a demokratikus rendszer egyik alapvető eszköze. A probléma akkor kezdődik, amikor a kormányzat a társadalmi elégedetlenséget kizárólag rendészeti kérdésként kezeli, vagy amikor a tiltakozások erőszakba fordulnak, és a politikai szereplők ezt saját hatalmi céljaikra használják fel.

A radikális jobboldal számára az utcai káosz különösen hasznos politikai érv lehet. Ha a kormány nem tud rendet teremteni, akkor erős vezetőre van szükség – mondják. Az viszont már kevésbé világos, hogy a rend helyreállítása után miként lesz olcsóbb a lakhatás, jobb az iskola, és magasabb a fizetés.

A demokratikus politikának itt kellene megmutatnia, hogy a szabadság és a kormányzóképesség nem egymást kizáró fogalmak.

A következő hónapokban ezért nemcsak az lesz fontos, hányan vonulnak utcára, hanem az is, hogy a tiltakozásokból születik-e tartós politikai szerveződés, új választói koalíció vagy olyan szociális megállapodás, amely képes enyhíteni az elégedetlenséget. Az utca önmagában még nem ad kormányprogramot, de időnként átírja vagy megírja azt.

Merre tart a világpolitika?

A brazil és a szerbiai választás, az izraeli voksolás és az amerikai félidős választás nem ugyanannak a történetnek négy fejezete. Mégis érdemes együtt vizsgálni őket, mert ugyanazokat az alapvető kérdéseket vetik fel. Mennyire elégedettek a választók a fennálló politikai renddel? Képesek-e a kormányok megőrizni a társadalmi támogatottságukat? És ha a választók változást akarnak, milyen politikai erő tudja megszervezni ezt az igényt?

A következő időszakban három lehetséges irány rajzolódik ki.

Az első a demokratikus korrekció. Brazília és Szerbia azt mutatja, hogy a hosszú ideje fennálló politikai dominancia nem feltétlenül végleges. A társadalmi elégedetlenség, a választási mozgósítás és a hitelesnek tekintett alternatíva együtt képes lehet fordulatot előidézni.

A második az autoriter alkalmazkodás. A választási vereség nem feltétlenül szünteti meg a populista politikai mozgalmakat. A vezetők és a pártok újraszerveződhetnek, új témákat emelhetnek napirendre, és a korábbi kudarcot is saját politikai történetük részévé tehetik.

A harmadik a demokratikus kiüresedés veszélye. A választók leválthatják a kormányokat, miközben az új politikai vezetés nem képes javítani az életkörülményeken, helyreállítani az intézményekbe vetett bizalmat vagy mérsékelni a társadalmi megosztottságot. Ebben az esetben a következő választáson ismét vonzóvá válhat egy olyan vezető, aki gyors, radikális és egyszerű megoldásokat ígér.

A demokratikus rendszerek most akkor kerülhetnek tartós előnybe, ha képesek egyszerre biztosítani a politikai szabadságot, a kormányzóképességet és az anyagi biztonságot. Ha e három közül valamelyik tartósan hiányzik, a populista ajánlat újra és újra visszatérhet.

A világpolitika következő fordulata így nem feltétlenül egy új ideológia győzelme lesz. Inkább annak eldőlése, hogy melyik politikai rendszer tud meggyőzőbb választ adni a mindennapi élet problémáira anélkül, hogy közben felszámolná saját demokratikus korlátait.

A végállomás még messze van

A vonat megy, a brazil és a szerbiai eredmény azt jelzi, hogy a populista-autokrata politikai modell nem verhetetlen. Izraelben a választók a biztonság, a politikai felelősség és a kormányzás kérdéseiről döntenek. Amerikában Trump elnökségének politikai korlátai kerülnek előtérbe. Nyugat-Európában pedig a megélhetési elégedetlenség és a radikális jobboldal közötti kapcsolat válhat a következő évek egyik meghatározó kérdésévé.

Mindez azonban még nem jelenti a liberális demokrácia világméretű győzelmét. A populista vezetők továbbra is jelentős társadalmi támogatottsággal rendelkeznek. A demokratikus ellenzékek pedig gyakran könnyebben egyeznek meg abban, kit nem akarnak hatalmon látni, mint abban, hogy mit tennének helyette.

A liberális demokrácia számára ezért most a legfontosabb feladat annak bizonyítása, hogy a politikai pluralizmus, a jogállamiság és az intézményi ellenőrzés nem a hatékony kormányzás akadálya, hanem annak feltétele.

A budapesti gyors már elindult. A brazil és a szerbiai eredmény alapján más országokban is felszállhatnak rá utasok. De az egyes szerelvények nem feltétlenül ugyanabba az irányba tartanak, és a jegy sem garantálja, hogy mindenki ugyanazon az állomáson akar majd leszállni.

A világpolitikai fordulat tehát lehetséges, de még nem bizonyított. Egyelőre annyi látszik, hogy a választók egyre kevésbé fogadják el a hatalom birtokosainak azt az állítását, hogy rajtuk kívül nincs más politikai lehetőség. Ez már önmagában is változás.

A kérdés most az, hogy a demokratikus alternatívák képesek lesznek-e többet nyújtani a leváltás élményénél. A választási győzelem éjszakáján táncolva-énekelve még könnyű hinni a jövőben. A nehezebb feladat hétfő reggel kezdődött Brazíliában és Szerbiában is. hiszen a populista vezetők veresége nem feltétlenül a populizmus veresége.

Források: Associated Press Euronews; EBESZ/ODIHR megfigyelői jelentése; Reuters összefoglalója; Reuters/Ipsos felmérése; Euronews áttekintése Le Monde október 26-i beszámolója, a https://balk.hu/

Az összeállítás az AI segítségével készült