Az együttélés protokollja – Hogyan érezzük jól magunkat a társasházban lakva?

Erős felütéssel kezdek: aki dacból, gőgből, önhittségből vagy simán butaságból nem akar senkihez sem alkalmazkodni, az vegyen házat egy erdőben, egy kies rét közepén vagy egy lakatlan szigeten – írja az Infovilág olvasóinak szánt dolgozatában Görög Ibolya címzetes főiskolai docens, protokoll-szakértő.

Az életünk ugyanis másokkal együtt zajlik ezen a földön. A viselkedéskultúrát épp azért alakítja ki minden népcsoport, kultúra, hogy tisztázza az együttélés szabályait, kevesebb legyen a harag és a háború. Csak halkan jegyzem meg, hogy az európaiság, amit én fennen hirdetek, egyik alaptétele, hogy a befogadó kultúrához alkalmazkodom.

Nálunk a rendező elv az európaiság. Ez épül be mindenkinek a zsigerébe, az is tudja, aki nem hallott még harangozni sem róla. Aki az erkélyen kipöcköli a cigarettacsikket, de a liftben eldobott papírzsebkendőt talál, „milyen bunkóság ez” felkiáltással háborodik fel.

Az európaisággal szemben, vagyis, bocsánat, mellette, ott az amerikaiság. A kultúrák közötti különbség a rágógumiban manifesztálódik. Amerikában azt mondják, hogy ph-értéke van és „tisztíccsa”, az európaiság mit mond? Aki beszél, nem eszik. És akihez beszélnek, annak sem illik. Tehát: ha a liftben összefutunk valakivel, a rágózó ember próbáljon meg nem hangosan csámcsogni.

Na, de kezdjük az elején, a találkozás protokollja. Aki belép, köszön. Férfi a nőnek, fiatal az idősnek. De ne csináljunk ebből nagy ügyet, az embereket tanítsuk meg köszönni. Én ’84-ben költöztem társasházba. Senki sem köszönt. Én meg elkezdtem köszöngetni férfinak, nőnek, gyereknek, mindenkinek. ’89-re volt, aki előre köszönt. Ma meg már beszélgetünk. Nem szabad feladni!!

Aki nem köszön, arra Rejtő Jenő-i csontbrigádos jelzőként ráragad, hogy „az új lakó, aki nem köszön” – és ez évtizedig nem kopik le róla, utálni fogják.

Itt, ahol lakom, a tíz emelet tele van tisztaságmániás, elszegényedett, rosszindulatú, pletykás társasággal. Engem szeretnek. „Ibike egy drága teremtés!” Miért jó ez nekem, mi a kommunikációs cél? Az én lakásomba feltehetően nehezebb lenne betörni, mert ugye Ibike lakása. Hogy értem én ezt el? Van a földszinten a Margitka. Kivétel nélkül minden közösségben van minimum egy „margitka”. Rosszabb helyen kettő. Lehet, hogy férfi. A hivatásos kútmérgező. Áll a kapuban, nézgelődik jobbra-balra, ő a ház szervere. Mikor leérek és találkozunk, rámosolygok, hogy „Jó reggelt, Margitka!” Ő elkezd mondani lényegében akármit , és én rákérdezek: „Hogy történt, drága?” Ettől mosoly kerül az arcára, boldogan elkezdi magyarázni. No, erre nincs időm. A karomat elől összefogom, lassan félrefordulok és „Na, majd még beszélünk, puszilom” mosolygós mondatommal otthagyom.  Az maradt meg benne, hogy Ibike, aki mindig kérdez, nem tud utálni (már ezzel kórházban is volt).

A kifejtő kérdésekre a világon mindenki ki van éhezve, mert az emberek elfelejtettek beszélgetni. Az „és akkor én” meg a „nekem meg” válaszok világában egy kifejtő kérdés mindenkit megnyit. A társasházban  percekre futunk csak össze a liftben, folyosón, kapunál, miért ne álljunk meg egy-másfél percre? Mert hogy nem több az egész.

A „Hogy történt, drága?” ellentéte, ha valaki hívatlanul becsönget egy kis beszélgetésre. No, ezt ne tegye! Csak ahhoz szabad menni, aki meghív. Ha jelezni akarom, hogy én nem hívtalak, ne gyere be, az ajtóban beszélgetünk, köztünk a küszöb. Az egyik kezem a félig kinyitott ajtó kilincsén.. Aztán egyszer-kétszer félre kapom a szemem, ez elég is és befejezzük a beszélgetést.

Mikor annak idején beköltöztem, az első hónapban jött 2-3 lakó kölcsönkérni. Én megkérdeztem, mire kell, kenyér, sajt, gyümölcs – azt adok, de pénzt soha senkinek. Nagyon megharagudtak, nyilván nem fogadták el a felajánlott tárgyi segítséget. Persze más, ha szomszédasszony hirtelen kér egy kiló lisztet, de azt hamar meg is adja.

Ha valakit egy kávéra vagy egy italra hívnak meg, az legföljebb 40 perc, nem több. Ha mégis ottragad, remek dolog, ha megkérdezzük, hogy „Marikám, kérsz még egy kávét?” – ez a „még egy” – ez szokott hatni. Nem mindig. Marika mondta, hogy kösz, nem, és maradt.. Vártam még három percig és azt mondtam, hogy „Jaj, életem, menjél már, mert ezer dolgom van, majd még beszélgetünk!” Mindig a fogadó fél fejezi be ugyanis a hivatalos megbeszélést és az ebédet, vacsorát, vendégséget is. Ez neki kötelessége.

Hogyan kell valakit kísérni, előre engedni? Európaiságunkban a férfival szemben a nő fölérendelt (Mária-kultusz, lovagkor, sok minden benne van). Ha folyosón kell kísérni, akkor az kísérő féloldalasan előtte megy, mintegy jelezve, merre kell menni. Az ajtónál – mondják – előre kell engedni a nőt, kivéve ha kocsma, ahol repül a kés!

A hír igaz, nyilvános helyre, étterem, kocsma, büfé, bár stb. mindig a férfi lép be elsőnek. De ha nem nyilvános hely, hanem pl. a folyosón? Ha az ajtó énfelém nyílik, kinyitom és előreengedem az idősebbet, férfi a nőt, gyerek a felnőttet. Ha meg amarra, a másik oldalra, akkor az alárendelt felgyorsít és előre lépve belül tartja az ajtót (nem engedi vissza a mögötte jövőre).

Apropó, ajtó! Ha látjuk, hogy pár lépésre jön a szomszéd, fogjuk meg neki az ajtót, liftet.  De vissza a témánkhoz! Ha egy fiatal lány előre akarja engedni a (szerinte) idős bácsit, aki „ugyan, hölgyem, parancsoljon” – a lányt kéri, hogy lépjen előre, akkor nem kell, hogy „jaj-ugyammár-dehogy-tessék-jaj-jaj”, hanem belép és az ajtóra merőlegesen oldalt állva megvárja, hogy a (szerinte) bácsi is belépjen. A liftnél, hát igen, itt van egy magyar szólásmondás, hogy az anyóst kell előre engedni, hátha nincs ott a fülke.

De viccen kívül, veszélyes üzemmód. A férfi akkor léphet be előre, ha nagyon széles a liftajtó és a gomb mélyen belül van. Akkor belép és tartja a gombot. De a szabvány kis lifteknél megáll előtte, kezével tartja vagy legalább is jelzi, hogy beléphetünk. Na, bennünket nőket, ugye, előre engednek, majd beszállnak a férfiak. Mikor az emeletnél nyílik az ajtó, a hasukat behúzva integetnek a kezükkel, hogy „tessék parancsolni, kiszállni” – én meg nem férek ki. Aki az ajtóban van, lépjen ki, hogy a többiek ki tudjak szállni. És ha igazán úriember az a férfi, kiszáll, megáll, megvárja, míg a nők is kiszállnak, és csak utána megy tovább a folyosóra. Ettől mi lányok elájulunk, de minimum vigyorgunk.

Amit nem lehet beleírni a társasház működési szabályzatába, hogy mosdatlanul, büdös szájjal, kócosan még a boltba se szaladjunk le reggel zsemléért. Hogy a folyosón, liftben csak az dobja el a papírzsepijét, aki a lakásában is a szőnyegre dobja a kenyérhéjat. Hogy az erkélyen mobilozás esetében ne üvöltözzünk bele a telefonba. Hogy a kutyát idejében vigyük le, és ha a szerencsétlen mégis belepisil a liftbe, akkor a gazdája azonnal takarítsa fel. És most itt hagyok két oldalt szabadon, hogy bárki beleírhassa a saját sérelmét! Mert hogy sajnos sok van…

De azért, legyünk őszinték, pozitívan változik a világ. Egyre gyakrabban teszik meg, hogy kiírják a liftbe, hogy „Az X emelet Y lakásában felújítunk, elnézést kérünk, ha a zajjal zavarjuk.”  Szinte teljesen megszűnt az, hogy a fúrójába szerelmes szomszéd éjjel kettőig fúr (nekem volt ilyen. Szerintem már csak lyuk van a lakása falaiban.) A jó példákra is hagyok azért egy oldalt…..

Végül is, együtt élünk a földön. Tolerancia, udvariasság, kedvesség – nagyon kevés kell ahhoz, hogy szeressünk is itt élni.