(Szerző: Hardy Mihály) Végre van választás, és ez nagy szó. Az elmúlt tíz–tizenkét évben egyszerűen elszoktunk attól, hogy lehet vitatkozni, lehet véleményeket, érdekeket ütköztetni, lehet egy-egy posztért nyíltan megküzdeni, és nem dől tőle össze a világ. Valami azért erősen megváltozott, és cseppet sem vagyok biztos benne, hogy ez a javunkra válik.
Nem tudom, elgondolkoztak-e mostanában ezen az előválasztáson? Nyilván igen, de ami ebben az igazán érdekes a számunkra, az az előválasztást kísérő hatalmas érzelmi hullám. Vajon mi változott az elmúlt 10–12 évben, hogy ilyen magasra csapnak az indulatok, miközben pusztán egy előválasztásról van szó? Igaz, máris van olyan politikus, akik belebukott abba, hogy kibukott; egy másik pedig az őt megillető helyre került az ellenzéki pártok erősorrendjében, bár még ez utóbbi sem egészen biztos.
Végre van választás, és ez nagy szó. Az elmúlt tíz–tizenkét évben egyszerűen elszoktunk attól, hogy lehet vitatkozni, lehet véleményeket, érdekeket ütköztetni, lehet egy-egy posztért nyíltan megküzdeni, és nem dől tőle össze a világ. A kinyilatkoztatásos antidemokrácia ellenpólusaként az ellenzék elszánta magát a valódi versengésre, és ez a fogás, amire amúgy éppen az orbáni rendszer kényszerítette őket, eddig bevált. Annyiban mindenképpen, hogy van miről és van kiről vitatkozni. A dolognak van tétje, lesz befutója és biztos, hogy nyerünk is vele. Legalább annyit, hogy a kosárban talált néhány férges almát sikerült időben észrevenni és kidobni. És nem utolsósorban sikerült megmozgatni a feudális elnyomó rendszerrel szemben elégedetlen szavazókat.
Hasonló módon egyébként, ahogy a Fidesz 2002 és 2010 között is állandó izgalomban, mozgásban tartotta a saját táborát, vonultatta, szavaztatta, polgári körökbe tömörítette, összeírta, Kubatov-listázta őket. Sőt 2006 őszén a hírhedt B-közép kopaszaival megerősítve még az utcára is vitte őket egy kis közös kukaborogatásra, kirakatzúzásra, Molotov-koktélos tévélátogatásra, kődobálással és az ezt követő, azóta is vitatott rendőri fellépéssel. Volt is közösségi élmény az úgynevezett „egyatáborban”.
Ilyesmiről – szerencsére – most nincs szó, de valami azért erősen megváltozott, és cseppet sem vagyok biztos benne, hogy ez a javunkra válik. Az ellenzéki táborok – mert most ilyenek is vannak – egymást sem kímélve küzdenek, különösen az új, mindenki számára elérhető közösségi hálón, próbálják tovább szítani az érzelmeket, miközben ájultan istenítik a saját favoritjukat. Nálunk ez még szokatlan, itthon eddig nem voltak amerikai mintára primaryk. Ott így működik a politikai kiválasztás versenye mind a demokraták, mind a republikánusok színeiben. Ez a mostani, hazai ellenzéki verseny a hétvégén egyvalaki győzelmével véget ér.
Akárki is lesz az ellenzéki győztes, arra biztosan számíthat, hogy – politikai értelemben – nehéztüzérségi össztűz zúdul rá innentől, erős gyomor kell majd az elviseléséhez is. A Rogán-Habony műveknek is meg kell majd erőltetniük magukat, hogy ennél az ultraprimitív „Stop, Gyurcsány!” kampánynál valami hatásosabbal álljanak elő. Bár nem biztos, hiszen a saját szavazóikat mélyen lenézve, elképesztően nívótlan üzenetekkel operálnak évek óta, mondván: falura jó lesz az is…
A valódi választásokig már csak hat hónap van hátra. Addig meg valahogy kibírjuk, akár féllábon is…