Merőben szabálytalan a szerző pályájának íve, nem véletlen tehát, ha kötete címe is egy rendhagyó életű történelmi személyiségre utal: Lord Horatio Nelsonra. Annak idején azzal lepte meg ellenfeleit-barátait a legendás admirális, hogy szakítva a megszokott normákkal, vállalva a kockázatokat és a kilátástalannak látszó kihívásokat meglepően eredményesen tudott küzdeni a legnehezebb körülmények között is. A Nelson-elv lényege: sose habozzunk elhagyni a járt utat, keressük a sikerhez vezető járatlan utakat. (A nyitó képhez: Kocsis András Sándor alkotása az a Horn Gyula-szobor is, amit 2017-ben avattak fel az EU brüsszeli székházában, az egykori magyar miniszterelnökről elnevezett terem bejáratánál. Az eseményt megtisztelte az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker is. Váratlan megjelenését az uniós politikus azzal indokolta, hogy személyesen ismerte és tisztelte Horn Gyulát, majd miután gratulált Kocsis András Sándornak, néhányszor szeretettel megsimogatta a bronz Horn-fejet. Emlékezetes, hogy Juncker nem minden politikust tisztelt meg ekképpen, akadt eset, hogy pofonra emlékeztető kézmozdulattal „üdvözölte” egy másik magyar vendégét… A képen: Jean-Claude Juncker gratulál Kocsis Andrásnak.)

Legtöbbünk a Kossuth Könyvkiadó volt első számú vezetőjeként ismeri a Komárom-Esztergom vármegyei Császár község református lelkészének unokáját. Azt is tudtuk eddig Kocsis András Sándorról (*1954), hogy remek képzőművész, számos köztéri szobor alkotója. Nemrég megalapította saját kiadóját és megírta önéletrajzi visszaemlékezéseit is – A Nelson-elv címmel.

A kétszázoldalas könyv alig szentel néhány oldalt a gyerekkornak. Annyit tudunk meg, hogy a kis Andris korán megszerette a könyveket, az olvasást és eredetileg régésznek készült. Sokoldalúságára jellemző, hogy jól zongorázott és kiválóan rajzolt. Nosztalgiával emlékszik vissza a lelkész-nagyapa házában eltöltött vakációkra. S még egy fontos jellemző: már nyolcéves kora óta „vezető” típus, a kisebb majd nagyobb (diák)közösségek összetartó kovásza. Iskolai osztálytitkár, majd KISZ-bizottsági titkár, aki veleszületett kapcsolatteremtő képességgel, empátiával, emberismerettel rendelkezik.

Kocsis András Sándor hatalmas vargabetűkkel érkezett a könyvkiadói pályára. Először távközlési technikumot, majd kereskedelmi főiskolát végzett, aztán beiratkozott a budapesti bölcsészkar szociológiai szakára.

A Nelson-elv szerzőjének szókimondására jellemző, hogy nem hallgatja el: 1980-ban belépett a pártba. Azért tette ezt, mert úgy érezte: az országban „elindult valamiféle erjedés, amely a szükséges változásokat gyorsítani tudja. Ebben részt akartam venni.” Hamarosan pártmunkás lett belőle, majd az akkoriban „foximaxinak” becézett Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem 13. kerületi igazgatójának nevezték ki. Onnan került a később Tékára keresztelt könyvértékesítő és -kiadó vállalathoz, ahol az ő bábáskodásával alapították meg a Burda magyar változatát. A divatlap akkor vált igazán ismertté, amikor Sándor György humorista az utcán „térképként” lobogtatta a szabásminta-mellékletet, és arra kérte a járókelőket, mutassák meg rajta a Nyugati pályaudvart, ahová el szeretne jutni.

A Nelson admirális nyomdokait taposó Kocsis életének „főműve” a Kossuth Kiadóban töltött több mint harminc év: „életem nagy kalandja. A legszebb kaland, a legcsúnyább befejezéssel.” Mielőtt azonban a fájdalmas búcsúról szó esnék, érdemes megemlíteni, mi minden történt 1990 januárjától a Kossuthnál, aminek élére a visszaemlékezés szerzője Nyers Rezső javaslatára került. Az egykori vonalas pártkiadó egyre-másra állt elő rangos irodalmi és ismeretterjesztő sorozatokkal, folyóiratokkal, s a lendületet csak a közeli múltban „bekavaró” covid 19-járvány törte meg. Likviditási hiány, forgalomkiesés lépett fel, tetemes veszteség keletkezett, s a vezérigazgató megpróbált „előre menekülni”. Ajánlatot tett a cég megvásárlására, ám ezt a részvénytársaság elutasította, és Kocsist felmentette. Ezt követően alapította meg a Kossuth volt vezére saját kiadóját.

Ahogyan kevesen tudják, hogy az említett köztéri szobrok alkotója és a könyves Kocsis ugyanaz a személy, az sem közismert, hogy mennyit tett a hazai közéletért a Nelson-elv kreatív alkalmazója. Egyebek mellett az ő kezdeményezésére alapította meg a XXI. Század Társaság a Hazám-díjat is.

Csepeli György a kötet előszavában így jellemzi a szerzőt: ösztönösen építette föl a számára fontos értékek hálózatát, és egy merőben új „közpolitikai hitvallást” alakított ki, mely „a szolidaritás és a szabadság értékeinek jegyében a demokrácia humanizálását, a társadalmak kötőanyagát képező hit és bizalom újrafelfedezését sürgeti.”

A barátairól (Ungvári Tamásról, Heller Ágnesről, Juhász Ferencről, Fejtő Ferencről és másokról) szobrokat, portrékat készítő „autodidakta műkedvelő” – ahogyan magát nevezi – egyszersmind máig aktív közéleti ember, akinek sokoldalúsága, alkotó ereje példaértékű. Alapítványokat patronál, szolidaritási akciókat segít és menedzsel. Ahogyan arra is kísérletet tesz könyve utolsó fejezetében, hogy a politikafilozófia eszközeivel kiutat vázoljon fel mindazoknak, akik tenni szeretnének valamit a változásért.

Megható és reményt keltő az a hit, ahogyan Kocsis András Sándor amellett érvel, hogy igenis, győzelmet arathat a szabad világ a populizmus, a tekintélyelvűség és az illiberalizmus felett. Szerinte el fog érkezni a pillanat, ám ez nem magától következik majd be. „A védekezés és az ellenállás nem elég. Meg kell tanulnunk a meggyőzés új eszközeinek használatát, melyek ereje a hálózatosodásban, a kreatív, innovatív módszerek szüntelen keresésében” rejlik – írja Kocsis András Sándor, A Nelson-elv szerzője.

A „hálózatember” élettörténete – írja róla Csepeli György az előszóban – „azt bizonyítja, hogy hű maradt a tanultakhoz, sosem adta fel hitét abban, hogy a szolidaritás és az egyenlőség értékei nélkül nem lehet teljes a szabadság.”