Az irredenta szobrok mesterei

(Szerző: Somogyi András / olvassbele.com) Bevezetőül két dolgot szeretnék tisztázni. Az első, hogy a címben inkriminált szobrok művészi értékéről, a megalkotásuk idején divatos stílusáról művészetszerető laikusként eszem ágában sincs vitatkozni a szakértő szerzővel, a művészettörténész Ludmann Mihállyal. Értékelésem csupán szubjektív lehet, és csak fényképekről, mai szemmel nézve tudom megítélni a pesti, Szabadság téri, ún. irredenta szobrokat, a „Trianonra emlékeztetőket”. Nekem ugyanis nem tetszenek. Többnyire hősiesen romantikus, szimbolikával túlterhelt alkotások voltak, amelyeket nem a kifejezni szándékozott gondolat – a fájdalom – miatt tekintek ma már elavultnak, hanem stílusuk miatt.

Természetesen megalkotásuk idején az egész magyar társadalmat áthatotta az igazságtalan, méltánytalan, aránytalan trianoni békediktátum által okozott fájdalom és e szobrok ezt a fájdalmat voltak hivatottak kifejezni a korszak által igényelt és elfogadott formában. Hiszen ezért rendelték meg őket. 1945-ben e szobrokat lerombolták. Hivatalos utasításra szobrot lerombolni: történelemhamisítás. Ezeknek a műveknek a Szoborparkban lenne méltó helyük. (Megjegyzem, szoborállítással is lehet történelmet hamisítani. Lásd a német megszállás emlékművét a Szabadság téren…)

A másik dolog: a kötet címválasztása. Ludmann Mihály persze így tudta egy közös szempont szerint egymáshoz kapcsolni a művészeket. A sokféle jelentést hordozó irredentizmus ma pejoratív fogalom. Elfogadott társadalmi értelmezése az igazságtalanul elrabolt országrészek visszaszerzésére való törekvés. Ez ma már nyilvánvalóan értelmetlen és lehetetlen abban az érték- és érdekközösségben, az Európai Unióban, amelyhez tartozásunkat az ország népének óriási többsége kívánta és támogatja. (A ma uralkodó hivatalos politika ellenséges magatartása ellenére is.) Nem tartom igazságosnak, hogy ezzel a címmel bélyegezzék/zük meg a kötet által tárgyalt kiváló magyar szobrászokat, akik számtalan szemet gyönyörködtető, értékes művet hoztak létre.

A négy művész életművét díjeső kísérte, mind hazai, mind nemzetközi szinten nagybetűs Értéket alkottak, sokféle témában, a stílusokkal játszadozva rendkívül sikeres pályát jártak be. A következő nemzedéket mind a négyen tanították is a Képzőművészeti Főiskolán. A II. világháború után regnáló kommunista politikai elit hármuk nevét igyekezett kitörölni a kollektív emlékezetből. Csak Kisfaludi Strobl Zsigmondnak bocsátottak meg hatalmas nemzetközi tekintélye és bravúros szobrászi alkotókészsége miatt. Ő a háború után ismét dolgozhatott, immár az új rendszernek.

Szentgyörgyi István (1881–1938) az első bemutatott művész. A kötet fényképeinek (Muszáj azonnal megjegyeznem: kitűnő válogatás!) tanúsága szerint csodaszép szobrokat alkotott, amelyekből csak néhányat ragadok ki a saját szubjektív „tetszési indexem” alapján. A Panasz és a Kígyóbűvölő a mozgás egy-egy pillanatát rögzítő gyönyörű női aktot formáz. Nekem nagyon kedves Gunszt Klári portréja, a Bölcselkedés és bölcsesség pedig Rodin-i asszociációkat idéz fel bennem (A gondolkodó). Feltétlenül meg kell említenem a Harminckettesek emlékművét, mely a Mária Terézia által 1741-ben alapított gyalogezrednek állít emléket. Ez a szobor (a pesti Józsefvárosban) egy valódi háború valóságos mozzanatát ábrázolja. Végig lehet gondolni azt is, hogy mi történik, ha a gránátvető katona kezéből kirepülő harceszköz felrobban. Mindegy, hogy a halottak milyen nemzet fiai voltak – emberek voltak. Számtalan szobrát sorolhatnám még, díszkutakat, hősi emlékműveket, síremlékeket.

Pásztor Jánosnak (1881–1945) számos műve található a fővárosban is, az országban is. Ludmann tárgyilagosan, mégis színesen írja le pályáját. A fényképeken ismertetett alkotások közül ismét csak néhányat emelek ki. Az apa és besorozott fia búcsúja mély emberséget sugall (Búcsúzkodás). A Vízhordó lányt a megörökített mozdulat dinamikája, a ruha gazdag redőzete teszi szépségessé. A művész aktszobrainak hosszú sorát az Elűzött nyitotta meg, amelyet a bájos, a nőiséget kifejező Zsuzsanna, Primavera és Kleopátra követtek. Számtalan emlékműve köztéri szoborként gyönyörködteti az ország sok városában az arra járókat. Sírkertekben is találkozhatunk számos művével, közülük Lotz Károly síremlékét emelném ki.

Sidló Ferenc (1882–1954) a harmadik szobrász, Gödöllő művésze, a város lelkének hordozója. Fájdalmasan szép az Ébredés című torzó, gyönyörű nőalakja félig éber, félig még álmodik. (A mű modellje későbbi felesége volt.) Monumentális lovasszobrát 1945 után szétrombolták, de a szerencsére épségben megmaradt darabokból újjáalkották a művet, amely a Kiscelli Múzeumban kapott helyet. Emlékezetes szobra a Michelangelo szellemét sugárzó Rab magyar, míg Danaida és Primavera című kisplasztikái az antik művészetet idézik. Számos hősi emlékmű, illetve emlékszobor (Madách, Szent Imre) alakjai fűződnek nevéhez.

Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884–1975) korai munkái közül a Finale a legjelentősebb. A kardra támaszkodó Dávid előképe Donatellónál és Michelangelónál keresendő. Rendkívül bájos az Éva lányom. Egyik leghíresebb műve a Városligetben látható Íjász, amelynek érdekessége, hogy a fel nem húrozott íj ellenére is a befejezettség érzését kelti. Életművének fontos állomása, a Vénusz születése, az általa megalkotott számos női akt között a legismertebb. Fölényes anyagkezelése, formakultúrája kedves volt a háború előtti politikai rendszereknek – ennek következményeként hősi emlékművei és síremlékei közül számos darab esett áldozatul a kommunista rezsim szobordöntögetéseinek. Alkotott műveket az új rendszer számára is, amelyek közül utóbb egyeseket, ugyancsak politikai szempontok alapján eltávolítottak. Budapest szeretett jelképévé vált viszont a Gellért-hegyi Szabadság-szobor. Az eredetileg szovjet felszabadulási (vagyis hősi) emlékműnek készült, a feje fölött pálmalevelet tartó 14 méter magas nőalak a halál fölötti győzelmet szimbolizálja, és újabb keletű, rendszersemleges(ebb) felirata emléket állít mindazoknak, akik „életüket áldozták országunk szabadságáért, függetlenségéért és boldogulásáért”.

Az életpályák bemutatása után, a kötet végén találjuk a szerző értékes tanulmányát a szobrászat lényegéről, korszakairól, stílusjegyeinek váltakozásáról. Ez adja meg az egyedinél életutaknál átfogóbb, izgalmasabb általános művészettörténeti hátteret. Könyvajánlóm végén hadd idézzem a tanulmány egyetlen, de nagyon fontos mondatát: „A műalkotás létrejöttének alapvető mozzanata a jelenség mögött megbújó lényeg megmutatása.

Elismerés jár mindazoknak, akik részt vettek a kötet létrehozásában, rendkívül magas színvonalú kivitelezésében, elsősorban a L’Harmattan Kiadónak.

Ludmann Mihály: Az irredenta szobrok mesterei
TIT Kossuth Klub–L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2020; ISBN 978 963 414 7084