Halványszürkés, ködös-párás a hajnali horizont, amelyből lassan kibontakoznak az érkező alakok. Mintha a múltból lépnének ki, pedig a múltba tartanak vissza. A Nemzeti Színház Silviu Purcărete rendezésében, Morcsányi Géza új fordításában Csehov Meggyeskertjét játssza. (Képek: Magyar Nemzeti Színház.)
A birtokon, a házban, ahol Ljubov Andrejevna Ranyevszkaja és fivére, Gajev gyermekkorát töltötte, ahol az asszony gyermekei is cseperedtek, minden a régi. A bútorok, a szekrény, a gyermekszoba. És az emlékek a családról, a boldog ifjúságról és arról az időről is, amikor Ljubov Andrejevna elvesztette kisfiát. Ugyanazok a szomszédok, az ismerősök, a szolgák, köztük a legöregebb, aki már a nagyszülőket is szolgálta, az öregnél is öregebb Firsz. Ljubov Andrejevna boldogan röpköd a megszokott világban, csak a babakocsi láttán dermed meg, az a fájdalmas múltat idézi. De ő csak az örömöt, a vidámságot akarja, álmai közt lebeg, hiába próbál vele bárki is komolyan beszélni. Pedig világosodik a háttér, a fények is megváltoztak érdemes lenne az okos, az új világot érzékeltető szóra figyelni. Dragoş Buhagiar színpadképében Helmut Stürmer fényei nagyon pontosak. A napszakot, az idő múlását és velük a hangulatokat, a lelkiállapotokat is érzékeltetik. Ahogy a világosból egyre fátyolosabb, elmosódottabb lesz a tér, az itt a játékban nem egyszerűen az időről szól, nem csak atmoszférát teremt, de megmutatja a lélek rezdüléseit is.
Ebben a hol szürkületbe burkolózó, hol kitisztuló, hol újra elhomályosuló világban élnek, léteznek, beszélnek, viselkednek Csehov alakjai. Silviu Purcărete egyszerre szánja és mosolyogja meg hőseit. Nem rendez a Meggyeskertből vad komédiát, de nem engedi feledni, hogy ezek a múlt ködében magukat kereső, kergető, tébláboló, a jelen és még inkább a jövő szavát meghallani nem akaró figurák a maguk komikus esendőségében, végtelenül magányosak és szomorúak. Silviu Purcărete, miközben bizonyos, hangsúlyos mondatokat melodrámába fordulva, dalban beszéltet el, úgy vezeti a szereplőket, hogy a realitások talajáról szinte észrevétlenül lépnek át egy másik, lebegő világba. Elbeszélnek egymás mellett, nem hallják meg egymás szavát – hagyományosan a Meggyeskert lényege, de ebben az előadásban a párhuzamos monológok úgy hangzanak el, olyan belső, pszichikai rajzzal és képi megjelenítésben teljesednek ki, hogy nemcsak tudjuk, sokkal inkább érezzük, a meg nem értés itt már örök.
A Purcărete rendezte játékban valóban hiába szónokol Lopahin, hiába próbálja a maga nyers modorában elmondani az új idők üzenetét, nem hallja meg senki. De ő sem tud magával mit kezdeni, a pénz erejével még csak élni tud, de éppen olyan tehetetlen, ügyetlen, amint társasági figurát, leánykérő férfit akar (vagy tán nem is akar) játszani. A határozott ember egyszeriben határozatlan lesz, ahogy a férjre váró Várja mellé telepszik. Ők is elbeszélnek egymás mellett. Aztán egyszeriben fölpattan, és gyorsan elköszön. Már tudja, ő sem lesz boldog. Kristán Attila és Ács Eszter párosa az utolsó esélyt mutatja meg feszültséget teremtve, szánalmas komikusan. De nemcsak ők szalasztják el a lehetőséget, hiába vágyakozik és kelleti magát a nevetségesen közönséges, kényeskedő Dunyása (Katona Kinga), az úri világba beleszagolt inas, Jása (Farkas Dénes) menekül. És aligha talál majd egymásra a kimódolt bölcselkedéssel kapálózó, gyenge Trofimov (Farkas Dénes) és a tolókocsijából hol kikelő, hol visszaülő, tanulni vágyó Ánya (Szász Júlia e.h.). Ezzel a rekvizítummal nehéz bármit kezdeni. Tán az egykori babakocsit jelképezi, talán azt sejteti, Ányát örökké gyereknek tartja anyja.
Gajev alakjában Blaskó Péter pontosan olyan „könnyelmű, tesze-tosza, furcsa ember”, amilyennek Lopahin jellemzi az egész kompániát. Blaskó fáradt fecsegőt játszik, aki érzi, bár végre banktisztviselő, „pénzember” lehet, de az értelmes élet lehetősége már nem várja. Búsongó, derűs eleganciával, könnyedén veszi tudomásul, elment mellette a világ. Udvaros Dorottya felhőtlen boldogságra, kellemes életre vágyó Ljubov Andrejevnája tud könnyed, naivan bájos, egy pillanatra rá idős, aztán a múltba visszaröppenő és a jelent magától eltaszító lenni. Nem tudja, nem akarja érteni, még kevésbé tudomásul venni, ami körötte történik, legföljebb egy-egy drámai pillanatban érinti meg a valóság, de máris rebben tovább. Még a végső percekben sem hajlandó meghallani az óra ketyegését, a sürgető időt. Szépek mély, emberi pillanatai, jók iróniából épített komikus hangjai. Ahogy a fölgörgetett szőnyegeken, mint kötélen, pohárral a kezében, csilingelő kacagással egyensúlyoz végig, amikor megtudja, elkelt a meggyeskert, abban benne van minden, egész, álmok és valóság között lebegő, lírai énje.
Ebben a szomorú társaságban különleges hangsúlyt kap Szarvas József komikus buffóra hangolt Szimeonov-Piscsikje és az ostort csattogtató, férfias Sarlotta Ivanovna. Szűcs Nelli önmagát, helyét, igazi múltját kereső, bűvészmutatványokkal szórakoztató nevelőnője izgalmas figura. Őt nem varázsolja el ez a világ, bűvészmutatványaival ő maga a varázsló.
A végső szó Firszé. Búcsúja minden Meggyeskert rendezés visszamenőleges értelmezése. Purcăreténél viszont nem csak visszamenőleges. Az ő előadásában Firsz szinte mindvégig színen van. Ott vonszolja magát, zsörtölődik, vagy csak figyelmeztető jelként hadonászik botjával, ő diktálja–motyogja a táncjelenet francia lépéseit is. Trill Zsolt remeklése, a fehér maszkos, hajlott hátú, sokat látott inas egyszerre maga a múlt és a jelen. Az egyetlen, aki vénséges vénen is, már szinte túl a valóságos világon tudja, itt valami örökre elveszett. Az idő lejárt. És nemcsak az ő ideje. Még kikandikál az ott felejtett bőröndből, szól is néhány szót, aztán vége. A horizonton már minden lángba borult.