A külpolitikai újságírók visszatérő, népszerű témája India. Nemcsak az idén, amikor a Föld legnépesebb államává lépett előre, de az volt az elmúlt évtizedekben is. Cikkünk szerzője – helyismeretének és hindi nyelvtudásának köszönhetően – az átlagosnál gyakrabban foglalkozott a dél-ázsiai nagyhatalommal és annak politikusaival is. Ez az írása a Magyarország című, akkor rendkívül népszerű, igényesen szerkesztett hetilap 1979-i évfolyamának 30. számában jelent meg. (A nyitó képen: az indiai parlament épülete.)

«Az indiai belpolitikai élet hullámait rossz szelek fodrozták az utóbbi időben. Több mint egy éve Morardzsi Deszai miniszterelnök kitaszította kabinetjéből legkeményebb pártbeli bírálóját, Csaran Szingh miniszterelnök-helyettest és belügyminisztert –, hogy azután ez év elején ugyanő fogcsikorgatva visszavegye, méghozzá ismét csak miniszterelnök-helyettesi és ezúttal pénzügyminiszteri rangban. Ez ugyan kompromisszumos megoldás volt (Csaran Szingh a nem létező első miniszterelnök-helyettesi posztot kívánta a maga számára megteremtetni, emellett ismét a belügyi tárcát követelte). Ám már akkor sejteni lehetett, hogy ebben, a Dzsanata Párt egységét és hatalmi érdekeit előtérbe helyező egyezségben csupán a kormányfő húzhatja a rövidebbet.

Radzs Narain, Szingh hűséges fegyverhordozója, a párton belül az utóbbi által vezetett mintegy 70 fős képviselői csoportosulás szóvivője ki is jelentette, hogy vezére magában a kormányban folytatja az addigi harcot, míg ő kívülről követ el mindent egy mielőbbi változás érdekében. „Agitálni fogok a pártban, hogy Deszait, amilyen gyorsan csak lehet, mozdítsák el, különben a kutyáké lesz ez az ország” – jelentette ki Radzs Narain teljes nyíltsággal. S hogy akcióit komolyan kell venni, arra Indira Gandhi mellett (akit 1977-ben a márciusi választásokon „családi” választókerületében éppen Radzs Narain buktatott meg) most már Morardzsi Deszai is rábólinthat.

Dzsanata-belháború

Valóban személyi ellentétek, valamiféle kölcsönös „ki nem állhatom” vitte volna el a Dzsanata vezetőit az elkeseredett belháborúkig, a kibékíthetetlennek látszó ellentétekig? Valóban csak a Deszai kormányfő fia, Kanti üzelmei fölött érzett erkölcsi felháborodás késztette Csaran Szinghet és csapatát a kilencedik évtizedét taposó miniszterelnök elleni meg-megújuló rohamokra? (Deszai – immár középkorú – fiát éppúgy korrupcióval vádolják, mint elődjének, Indira Gandhinak a rendkívüli állapot idején hírhedtté vált egyik gyermekét, a harmincéves Szandzsajt.) Természetesen nem. Az indítékok mélyebben keresendők.

E politikai kérdések taglalásánál nem kerülhető el az 1977. márciusi választások felidézése. Az akkor sebtében megalakított Dzsanata Párt viharos gyorsasággal országos erővé vált és bekövetkezett a lehetetlen: egy látszólag ereje teljében levő kormány által kiírt rendkívüli választást ugyanennek a kormánynak a pártja – az Indiai Nemzeti Kongresszus – elvesztett. Az eredmény páratlanságát kiemeli – és egyben utal a legkülönbözőbb indiai rétegek általános, bár nyilván különféle indítékú elégedetlenségére –, hogy az önálló egységként semmiféle múlttal nem rendelkező Dzsanata a „Demokrácia vagy rabszolgaság” jelszavával tönkreverte Ázsia legrégibb politikai pártját.

Indiában a kormánykerék átvétele után kiderült, aminek ki kellett derülnie: a haladást másképpen képzeli el a Mahatma Gandhi elveit megvalósítani szándékozó „pártalapító atya”, Dzsajprakas Narajan és megint másképpen George Fernandez iparügyi miniszter, a szociáldemokrata színezetű néptribun; a demokráciát másképp értelmezi a százmillió érinthetetlent, a legkitaszítottabb embereket maga mögött tudó Dzsagdzsivan Ram, honvédelmi miniszter, mint a módos parasztság érdekeit védelmező Csaran Szingh. Egy korábban egységes pártban (mint amilyen például a Nemzeti Kongresszus volt) a belharcokról szóló pletykákat utóbb a pártszakadás bizonyította. A Dzsanata esetében eleve tudni lehet, hogy az összetevő pártok (a szocialisták, a nacionalista Dzsan Szangh, a Ram-féle „Kongresszus a Demokráciáért”, Csaran Szingh „Bharatija Lok Dal”-ja vagy mások) közül ki áll, kik állnak a delhi alsóház üléstermében elhangzó egy-egy interpelláció, javaslat mögött. Külön tanulmány az Indiai Köztársaságot alkotó államok helyi törvényhozó testületeinek tevékenysége, ezekben ugyanis gyakran még élesebben kibontakoznak az ellentétek, elsősorban a költségvetési kérdésekben, vagyis, hogy ki, milyen címen, mennyit kapjon a – mostanában ismét gyorsulóan romló – rúpiákból.

Decemberben már tarthatatlanná vált a helyzet a Dzsanata-kormányon belül. Fernandez iparügyi minisztert nem lehetett Delhiben megtalálni. Közvetlen munkatársai is csak annyit tudtak róla, hogy az országot járja és gyűléseken próbálja a munkásokat követeléseik csökkentésére rávenni. Egyik ilyen beszédét azután a központi sajtó is feldobta: Fernandez bejelentette lemondási szándékát; ezt azzal indokolta, hogy nem hajlandó a „gumibélyegző” szerepét alakítani. A Dzsanata mérsékeltebb szárnya kritikát zúdított a Rastrija Szvajamszevak Szangh (RSZSZ) elnevezésű militáns hindu nacionalista szervezetre, amit az RSZSZ magas pozícióban levő patrónusai természetesen nem hagytak válasz nélkül. Erre az időre esett Indira Gandhi újbóli megjelenése a képviselőház tagjainak sorában, majd – január elején – a hivatalos Nemzeti Kongresszus és a belőle korábban kiszakadt Indira-Congress újraegyesüléséről folyó, sikerrel kecsegtető tárgyalások.

Késleltetett robbanás

A Dzsanatán belül ránehezedő nyomás mellett ez lehetett a döntő tényező, ami Morardzsi Deszait végül is a Csaran Szinghgel történt látszat-összebékülésig elvitte. A helyzet pikantériáját emelte, hogy a miniszterelnök-helyettesi bársonyszéket elfoglaló Csaran Szingh a számos sietve hódoló üzenet mellett – virágcsokor kíséretében – Indira Gandhi gratulációját is kézhez kapta.

Néhány hónap viszonylagos belső nyugalom után most robbant az akkor időzített bomba. Rövid másfél hét alatt több tucat parlamenti képviselő és 12 kormánytag (miniszterek, államtitkárok) fordított hátat Deszainak, ugyanakkor szükségesnek tartották hangsúlyozni hűségüket magához a párthoz. Nyilvánvalóvá vált, hogy a 83 éves kormányfő megbuktatása a cél. Ezt maga Deszai is belátta és a sorsdöntő szavazást meg sem várva, lemondott. Ugyanakkor – nem adva időt ellenfeleinek a felocsúdásra –, közölte, hogy a pártvezéri posztot természetesen megtartja, hiszen egy új Dzsanata-kormány megalakításához nem szükséges személycsere a pártvezéri tisztségben. (Egy napra rá az újbóli miniszterelnöki megbízatást sem tartotta már utópisztikusnak a maga számára.)

Márpedig jelölt és önjelölt volt bőven. A két miniszterelnök-helyettes – az egyben hadügyminiszter Ram és a közben önálló, úgynevezett „világi” Dzsanata Pártot alapított Csaran Szingh – mellett Csandra Szekhar pártelnök nevét is emlegetik; Reddi köztársasági elnök viszont – miután a jelenlegi helyzethez kiindulópontjaként szolgáló bizalmatlansági indítvány az ellenzéktől származott – először a hivatalos Kongresszus Párt vezetőjét, Jesvantrao Csavant bízta meg puhatolózó tárgyalások folytatásával. Azt a Csavant, aki Indira Gandhi utolsó kormányában külügyminiszter volt, ám aki most hallani sem akar a két pártra szakadt Nemzeti Kongresszus egyesítéséről. (Kísérlete kormányalakításra kudarcot vallott.)

Mélyebb társadalmi okok

A kongresszisták nézeteltéréseit csakúgy, mint a Dzsanatán belülieket, részben lehet csupán személyi ellentétekkel – a Gandhi asszony által gyakorolt „párton belüli diktatúrától” való félelemmel magyarázni. Országos nagy pártról lévén szó azonban, itt is a továbbhaladás tempója, iránya, egyes gazdasági ágazatok hangsúlyosabb vagy kevésbé kiemelt fejlesztése a kardinális probléma, amelyek mögött nagyjából ugyanazok az érdekközösségek, tőkéscsoportok nézeteltérései húzódnak meg, mint a Dzsanatán belüli nyugtalanság mögött.

Az Indiai Kommunista Párt tavalyi, XI. kongresszusa is rámutatott: a problémák oka a burzsoázia, a vagyonos elit belső ellentmondásaiban keresendő. Ezekhez úgy viszonyíthat a két párton, a Dzsanatán, illetve a Kongresszuson belül folyó látványos személyi torzsalkodás, mint a jéghegyhez annak vízből kiálló csúcsa. A viszály tárgya a kormányfő személye és a kormány összetétele, esetleg a parlamenti erővonalak átrendezése. A hatalom tényleges birtokosai nem változnak Indiában.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)