Az újságíró archívumából: A tengertől Türingiáig

Még a szerzőnek is érdekes élményt kínálnak az általa egykor leírt, ám rég elfeledett történések. Most, három és fél évtized távlatából, újra olvasván a nemzetközi politikai újságírástól meglehetősen távoli témájú művét, megállapíthatja: nem rakódott le emlékezetében (mint például egy-egy interjú az osztrák kancellárral vagy a dán miniszterelnökkel…), ám a jelenség, a tény mégis csak ott ül hallgatagon valamelyik agytekervénye peremén.

Mint például a lakosság számára szerfölött előnyös kölcsönkamat és a közgazdaságilag elképesztően torz, a gazdasági fejlődést sok tekintetben akadályozó termelői-fogyasztói árképzés, a termelőeszközök mesterségesen alacsonyan tartott ára… Mind-mind gúzsba kötötte még az akkoriban is legfejlettebb (kelet-)német ipari és mezőgazdasági termelést. Erről szól az akkori magyar kormánylapként ismert Magyar Hírlap 1984. szeptember 28-i számában megjelent riportom:

«Krügerékkel két hétig egy udvarban laktunk. Ők a nádtetős nagy házban, mi az udvaron épített, jó ízléssel berendezett bungalóban. A csupán tizenhárom házból álló egykori halászfalu, Wreechen neve még a részletes térképekről is hiányzik. Így aztán eligazításul kénytelen vagyok körülírni Krügerék lakóhelyét: NDK, Rügen-sziget, közvetlenül a Greifswaldi-öböl partján, alig két kilométerre egy különleges hangulatú, de kitűnő, megragadó eredetiséggel kísérletező színházáról messze földön híres városkától, Putbustól.

Általában hűvös ez a tájék a Kárpát-medence védettségéhez szokott magyarnak. De melegszívű, az idegennel könnyen szóba elegyedő nép lakja. Csupán a nyelve furcsa az osztrák dialektushoz szokott fülnek. Rügenen a plattdeutschot, az újalnémetet beszélik; újság és könyvek is szép számmal jelennek meg ezen a nyelven, amit Jürgen Krüger, a családfő sok száz kötetes könyvtára is bizonyít. Ő maga most otthon tartózkodik:

– A szakmám kárpitos, a bergeni bútorgyárban dolgozom, de csak részmunkaidőben. A szívemet operálták. Mint félig nyugdíjasnak, jut időm a ház körüli teendők elvégzésére. Juhokat, baromfit, nyulat, galambot tartunk, részben azért, hogy ne kelljen a városba járni a henteshez, részben pedig a VKSK, a kiskerttulajdonosok és kisállattenyésztők szövetségének tagjaként, eladjuk a fölösleget. A takarmányt is a szövetség révén kapjuk, aránylag kedvező áron, a szerződéses állatok etetésére, a többit vagy megvesszük, vagy megtermeljük. Jörn fiammal, most jár kilencedikbe, valamint a feleségemmel, Rosemarieval (ő is eljár dolgozni, a közeli diabetikus gyermekotthon gazdasági vezetője) és nyugdíjas anyósommal együtt mindig találunk magunknak elfoglaltságot.

Az átvételi árakról érdeklődvén megtudom, hogy a kacsa kilójáért 16, a nyúlért 12, a tojásért pedig (ugyancsak kilóra mérve) hatmárka negyvenet kapnak. Ami hús megmarad, előkészítve a hűtőládába teszik. „Naponta három-négy órai elfoglaltságot ad az udvar, az etetés, a takarítás. Valakinek mindig itthon kell lennie, hosszú, közös szabadságra még csak nem is gondolhatunk” – mondja Krügerné, akinek édesanyja (egyébként a környékbeli téesz nyugdíjasa) elvállalta a telkükön épített vállalati bungalók gondnokságát is.

Krügerék szívesen megmutatták a házukat is. Az itthoni árakat alapul véve, legalább kétmilliót ér. Ők nem az értékét számítják, hanem lakják. Kényelmesen, ízléssel, megbecsült, régi bútorokkal és eszközökkel is berendezett, öt és fél szobás, tetőtér-beépítéses ház. „Amikor felújítottuk az 1872-ben épített házat, kellett a pénz, az emeletét kiadtuk az üdülőknek” – jegyzi meg Jürgen Krüger. Nem kaptak kölcsönt a korszerűsítésre? „Dehogynem, 25 ezer márkát vettünk föl, és most 25 márkás részletekben törlesztjük, körülbelül száz évig” – mondja széles mosollyal. Mennyit tudnak havonta félretenni? – Mindhárman a fiatalasszonyra néznek, aki úgy látszik, itthon is gazdasági vezető. Rosemarie válaszol: „Átlagosan ötszáz márkát… A férj magyarázólag hozzáteszi: majdnem ennyi jön be az udvarból.

Vippachedelhausen légvonalban is jó négyszáz kilométerre van Wreechentől délnyugatra. Türingiában, az Erfurt–Sömmerda–Weimar háromszög közepén. Ezzel a faluval sincs szerencsém, neve nem szerepel a közigazgatási térképen. A sok százezer példányban megjelenő Erfurt megyei lap, a Das Volk mezőgazdasági rovatának munkatársnője, Doris Milisch az autóban útközben elmondja, hogy a vippachedelhauseni téesz a megye egyik legsikeresebben gazdálkodó szövetkezete.

Annak ellenére, hogy meglehetősen kötött, agyagos talajt kénytelenek művelni a tagjai, az idén 52,6 mázsa kenyérgabonát takarítottak be hektáronként. Ilyen jó eredményt még egy tsz sem produkált a környéken.

Helmut Steinbruck elnök matematikakönyvre való szám sort zúdít a krónikásra:

– Mezőgazdaságilag hasznosítható területünk 5149 hektár, ebből 4820 hektáron termelünk gabonát, zöldkukoricát, cukorrépát és magnövényt. Ez utóbbit az erfurti vetőmag-termeltető és -értékesítő vállalatnak szállítjuk. Földjeinknek körülbelül harmadát öntözzük: évente 620 ezer köbméter vizet használunk el, miután meglehetősen kevés, mind ­össze 560 milliméter csapadék hullik erre a vidékre. A szövetkezetnek 523 tagja van, 298 az aktív dolgozó, a többi nyugdíjas. A nők és a férfiak aránya egy–h árom. Kis híján mindenki rendelkezik szakképesítéssel: négyen fő-, tizennyolcán szakiskolát végeztek; húsz mesterünk (magyar megfelelője: művezető) és 223 szakmunkásunk, azaz agrotechnikusunk van. A téesztagok átlagos életkora 43,4 év. A teljes munkaidőben foglalkoztatottak éves átlagkeresete 10 700 márka, amihez zárszám adáskor még néhány ezer márka jön a teljesítmények arányában, valamint a háztáji is fizet valamennyit.

A szorgalmat és szaktudást bizonyító számok után lássuk a gyakorlatot! A környékbeli zöldséges- és gyümölcsboltok meglehetősen egysíkú választékát említem Steinbrück elnöknek, miután évek óta érvényes párt- és állami határozat mondja ki: erőfeszítéseket kell tenni a zöldséggel és gyümölccsel való területi önellátásra. „Mi 21 hektáron kertészkedünk is! Ez a többi téeszhez mérte n nem is kevés. De elismerem, hogy az úgynevezett nemes zöldségből és gyümölcsből – paradicsomból, uborkából, eperből stb. – még mindig igen szűkös a kínálat…”

– Mi az oka?

– A hatvanas-hetvenes évek nagy léptékű iparosítása. Kellett a munkaerő a gyárakban, üzemekben. A zöldség-gyümölcstermesztő gazdaságok nem voltak képesek lépést tartani az igényekkel. Tegnap Berlinben jártam, és a miniszternek is megmondtam: további segítségre van szükségünk ahhoz, hogy hatékonyan termelő kertészetet hozhassunk létre. Pénzre, gépekre gondolok, mert még mindig kevés a munkáskéz. A környékbeli asszonyok, fiatalok inkább a városba járnak dolgozni, minthogy egész nap itt hajladozzanak.

Kanyar Vippachedelhausenban.

– Sok reményt fűzünk az idén életbe lépett mezőgazdasági árreformhoz is, melynek célja a piaci kínálat és választék növelése. Bizonyára tudja, hogy nálunk évtizedek óta nem változtak sem a mezőgazdasági termelői, sem a fogyasztói árak. Elszunnyadt az érdekeltség is. A zöldségek új termelői ára 153 százalékkal lett magasabb, és különösen sokat nyom a latban az áru minősége. Az étkezési burgonya mázsája 26,70-ről 47, a gabonáé 38,87-ről 63 márkára emelkedett. Még néhány lényeges árváltozás: a marhahús termelői átvételi ára 670-ről 990, a sertéshúsé 500-ról 770, a tejé 108-ról 170 márkára nőtt.

Csökkenteni a központi ártámogatást – ez az NDK-ban bevezetett mezőgazdasági árreform célja. Ugyanúgy, mint az iparban, ahol az évek során többször is az értékhez igazították az árakat – hangoztatja Steinbrück elnök.

– A reform a termelőeszközök, gépek árának az emelését is hozta. Az E 512-es kombájn ára 69 700 márkáról 130 ezer márká­ra, a ZT 300-as traktoré 42 800-ról több mint hetvenezer, a nitrogén- és a káliműtrágyáé az eddiginek a kétszeresére, a foszforalapúé három szorosára emelkedett. Alighanem ezek a példák is bizonyítják: miközben termékeinkért az eddiginél jóval többet kapunk, kiadásaink is nőnek, tehát még takarékosabban kell bánnunk a javainkkal.»

(A nyitó kép – wreecheni tengerpart – forrása: https://www.ruegenmagic.de)