Az Estike egy sorozat, Simkó János sorozata, amely a Facebookon jelenik meg évek óta. János válogatása a világ és magyar irodalom legjobbjait mutatja be, idézetekkel, kritikával, mulatságos, már-már elfeledett részletekkel, de esetenként zenészek, más ismert, vagy kevésbé ismerős alkotók, tudósok is felbukkannak. Az Estike a nevéből adódóan lefekvés előtti olvasmány lehet, ami persze napközben sem rossz… Valódi kultúramisszió az, amit János végez, és ezen misszionáriusi tevékenységet az engedélyével bemutatjuk az Infovilágon.

Estike
„A fészket bepiszkítók úgyis a fészek közepén csücsülnek. Nehéz dolog egy fészket kívülről bepiszkítani.” (Heinrich Böll)

1985. július 16-án hunyt el Heinrich Böll Nobel-díjas német író és műfordító.

„…a művészet egyike ama kevés lehetőségnek, amely életet ad, és megőrzi az életet, azét, aki alkotja, és azét, aki befogadja. Amilyen kevéssé válhatik rutinná élet és halál, és mindaz, ami a kettő között fekszik, olyan kevéssé lehet azzá a művészet. Persze van, aki rutinnal éli az életét, de akkor nem is él igazán. Vannak művészek, mesterek, akik üres mesteremberekké lettek, de ezek… megszűntek művészek lenni. Azzal, hogy valami rosszat alkot az ember, nem szűnik meg művész lenni, de abban a pillanatban igen, amikor minden kockázattól riadozni kezd.” (Heinrich Böll: Az írás kockázata)
Legvaskosabb regénye, amelyért a Nobel-díjat is elnyerte, a Csoportkép hölggyel (1971), melyben a címszereplő ismerőseinek beszámolójából kapunk átfogó és ironikus képet a német valóságról, a náci bűnök emlékéről, a fasizmus továbbéléséről, a bűnösök beilleszkedéséről a jóléti társadalomba.

A Katharina Blum elvesztett tisztessége (1974) című regénye az újságírás etikáját és a németek értékrendjét elemzi, teszi bírálata tárgyává. Heinrich Böll keresztény és pacifista szemlélettel, moralizálva közelíti meg a német társadalmat. Műveiben visszatér a személyes felelősség vállalása vagy elutasítása, háborúellenes, nonkonformista nézeteit hol ironikusan, hol metsző szatíraként juttatta kifejezésre egyszerű, szigorú, olykor ismétlésekkel nyomatékosított prózai nyelvén. Kritikáját kifejtette mind a háborút túlélő, lerombolt Németországgal, mind a meggazdagodott, anyagi örömökbe felejtkező Szövetségi Köztársasággal szemben. Életében páratlan tekintélyt szerzett, bár ellenfelei korábban hazaárulónak, szalon-anarchistának is nevezték.
(cultura.hu)
*
Heinrich Böll:
Beszélgetés a tengerparton
A tengerparton szegényesen öltözött ember fekszik egy halászbárkában és szunyókál. Mellette áll egy elegánsan öltözött turista, és éppen színes filmet fűz a fényképezőgépébe, hogy megörökítse az idilli képet, a kék eget, a békésen tarajozó, fehér hullámokkal barázdált zöld tengert, a fekete bárkát, a halász piros sapkáját. Katt! Még egy kattanás, és – mivel az Isten a hármasságot szereti – biztonság kedvéért harmadszor is: katt! Az idegen, csattanó zajra a halász felriad, feltápászkodik, álmosan cigarettát keres, az udvarias jóindulattal eltelt turista azonban megelőzi, és maga nyújt feléje egy csomag cigarettát. Szemlátomást beszélgetésbe akar elegyedni vele.
– Ma gazdag fogás várja, ugye?
A halász a fejét rázza.
– De azt hallottam, hogy ilyen időben jó a kapás!
A halász bólint.
– No, és nem fut ki a tengerre?
A halász a fejét csóválja. A turista levertnek látszik.
– Talán rosszul érzi magát?
A halász a taglejtések nyelvéről végül áttér a normális beszédre.
– Nagyszerűen érzem magam – mondja. – Soha életemben nem éreztem magam ilyen jól.
Feláll és kinyújtózik, mintha atlétaszerű testalkatáról szeretne bizonyságot tenni.
– Egyszerűen fantasztikusan jól érzem magam!
A turista arca egyre szomorúbb lesz, és már nem tudja elfojtani kérdését, amely úgyszólván a szívéből fakad:
– De akkor miért nem megy ki a tengerre?
– Mert ma reggel már kint jártam.
– És jó fogás volt?
– Olyan jó, hogy most már nincs miért még egyszer kimennem. Négy homárt, két tucat makrélát fogtam…
A halász végre teljesen felébred, beszédesebb lesz és megnyugtatólag veregeti a turista vállát, akinek gondterhelt arckifejezését az alaptalan, de megható bánat jelének tartja.
– Még holnapra és holnaputánra is futja – jelenti ki, hogy végképp levegye a terhet az idegen válláról. – Nem akar rágyújtani az én cigarettámra?
– Köszönöm.
A cigaretta a szájban, megint katt! A turista fejét csóválva letelepszik a csónak szélére, fényképezőgépét maga mellé teszi – most szüksége van arra, hogy mindkét keze szabad legyen, mert kellő nyomatékot akar adni beszédének.
– Nem szeretnék beavatkozni személyes ügyeibe – kezdi –, csak hát képzelje el, hogy ma másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is kifut a tengerre, és akkor három, négy, öt, sőt talán tíz tucat makrélát fogna… Képzelje csak el!
A halász bólint.
– És nemcsak ma, hanem holnap, holnapután is – folytatja a turista –, egyszóval mindennap, ha szerencsés napnak bizonyul, kétszer, háromszor, sőt talán négyszer is kifutna a tengerre… el tudja képzelni, hogy akkor mi lesz?
A halász a fejét rázza.
– Legfeljebb egy év múlva motort vásárolhat, két év múlva újabb bárkája lesz, három-négy év múlva pedig bizonyára vásárolhat két csónakot, és azzal aztán még többet fogna – egy szép napon pedig két motorhajója lenne, és… – a lelkesedéstől egy pillanatra elakad a turista hangja – kis hűtőházat épít, esetleg füstölőt is, aztán meg konzervgyárat, saját helikopterre tesz szert, hogy a levegőből figyelhesse a halvonulást és rádión utasíthassa a motorhajóit. Aztán engedélyt szerez, halvendéglőt nyit, és saját maga közvetítő nélkül exportálná a homárjait egyenesen Párizsba… és akkor…
A lelkesedéstől megint elszorul a turista lélegzete: a fejét rázza, szinte megfeledkezik szabadságának örömeiről, lelke mélyén szomorkodik, és úgy nézi a békésen gördülő hullámokat, melyek között a ki nem fogott hal bukfencezik.
– Akkor… – mondja, de az izgalom még mindig megbénítja.
A halász megveregeti a vállát, mint ahogy a gyermekét szokás, akinek a torkán akadt valami.
– Akkor mi lesz? – kérdezi halkan.
– Akkor – mondja halk elragadtatással az idegen –, akkor leülhet ide a partra, szunyókálni a verőfényben, és nézheti ezt a gyönyörű tengert.
– De én most is ezt teszem! – válaszol a halász. – Nyugodtan üldögélek a parton és bóbiskolok. Csak a maga kattogása zavart meg…
A turista töprengve távozik a parttól. A munkára gondol, amelyet mindig eszköznek tartott ahhoz, hogy egy szép napon megszerzi magának azt a lehetőséget, hogy többé ne kelljen dolgoznia. Arcán most nyoma sincs az együttérzésnek a szegényesen öltözött halász iránt – csak egy kis irigység látszik rajta.
(Fordította: S. Gy.)

„A hivatásos magatartás a legjobb védőpajzs, életre-halálra csak a szent meg az amatőr játszik.” (Heinrich Böll: Egy bohóc nézetei, fordította: Bor Ambrus)