Az újságíró archívumából: „A többi a magáé”

A borravaló – örök téma, német földön is. Nem volt ez másképp „az egyetlen jogszerű német államban”, más néven „az első német munkás-paraszt államban”, azaz az NDK-ban sem. A problémakörről ezeken a hasábokon már írt Kulcsár László, most pedig a néhai Népszabadság egykori (1985-89) berlini tudósítójának személyes tapasztalatait osztjuk meg olvasóinkkal.  (A kép forrása: http://neues-forum.info)

A kelet-berlini Köztársaság Palotája (Palast der Republik) nemcsak az NDK parlamentjének, a Népi Kamarának (Volkskammer) adott otthont. Számos vendéglővel, sörözővel, cukrászdával, sőt kuglipályával is igyekeztek népszerűsíteni az esténként fényárban úszó, s ezért „Erich (Honecker) csillárboltjának” titulált épületet – amit mára elbontottak. Arról nincs hiteles információnk, hogy a képviselők adtak-e borravalót…

A borravaló Berlinben is borravaló. Az ugyanis, hogy valaki valamilyen szolgáltatással elégedett, s az eladónak, fodrásznak vagy éppen ápolónőnek külön is ki akarja fejezni a köszönetét, az NDK-ban sem ismeretlen jelenség. Annak idején, vagy harminc esz­tendővel ezelőtt, midőn kezdetleges nyelvtu­dásomat az 1000 szó németül című népszerű kiadványból igyekeztem bővítgetni, az egyik kifejezés, amelyet sikerült bevésnem a szür­keállományomba. ez volt; „Das übrige behalten Sie!” („A többi a magáé.’’) A mondat a későbbiekben hasznosnak bizonyult, senki soha nem emelt kifogást ellene.

Az NDK-beli borravaló sajátos vonása, hogy általában nem nagy összeg, többnyire alatta marad a (nálunk már lassan restellnivaló) tíz százaléknak. Néhány márkánál csupán a pfennigek fölkerekítése, száz már­ka alatt pedig egy-két márkával történő megtoldása elég ahhoz, hogy a kasszírozó fe­lénk villantsa mosolyát. A külföldiek által erősebben látogatott szórakozóhelyeken az sem okoz meglepetést, ha valaki gavallérosabban mondja ki a „Stimmt, so!”-t. ami szó szerint annyit jelent, hogy „rendben va­gyunk”, azaz köszöni, „a többi a magáé”.

Itt is vannak borravalósként számon tar­tott szakmák, a taxisofőrtől a pincéren át a bútorszállítóig. Ami azonban művelőiket a mi hazai gyakorlatunkból ismert kollegáiktól megkülönbözteti, az az, hogy fizetésükbe nem kalkulálják bele eleve a „Trinkgeld”-et, vagy­is nem olyan alacsony. Ez a vendég számá­ra nagy lelki könnyebbség, mert nem érzi magát nyomorult zsugorinak, ha nem osz­tott borravalót olyan esetben, amikor nem szolgáltak rá. Ám ez a másik fél számára is jelent bizonyos fajta teljesítményösztön­zést. miután könnyebben hoppon maradhat, aki az égvilágon semmit sem követett el azért, hogy a „Trinkgeld”-et kiérdemelje.

Hogy a téma foglalkoztatja az embereket, azt példázza az ifjúsági szövetség lapjának, a Junge Weltnek egyik minapi írása. Szerző­je arról tájékoztatta olvasóit, hogy nem adott borravalót a bútorszállítóknak, holott azok, miután az új ruhásszekrényt a harmadik emeletre felcipelték, magától értetődő mó­don várták a jattot. A kolléga szerint viszont a bútorszállítók megkapják a fizetésüket, s ez az esetek többségében eleve jó pénz. „Nem vagyok képes belátni – így az újságíró –, miért kell valakinek kiegészítésképpen honorál­ni azt a munkáját, amiért voltaképpen a keresetét felveszi!” A Junge Welt munkatár­sa azért hozzátette: a két erős ember való­színűleg nem osztotta a véleményét, ám a szekrényt nem vitték vissza a földszintre.

A szóban forgó cikk – amely a lap jel­legéből fakadóan az ifjúságot volt hivatott „eligazítani” ebben a korántsem egyértelmű helyzetben – tartalmazott néhány dörgedel­mes megjegyzést azzal kapcsolatban is, hogy a metróvezető, az óvónő, az ápolónő (!), a tanár, a közlekedési rendőr vagy az ABC pénz­tárosa sem kap borravalót, s lám, mégis stb… Ám ezt követően a szerző elismerte, hogy a szolgáltatási szektor azért más. Ha a pincér szemmel láthatóan töri magát, a taxi­sofőr kiemeli az utas bőröndjét, vagy az el­adó a péntek esti bevásárlás zűrzavarában is talál módot kellemes hétvégét kívánni – nos, az kétségkívül elismerésre méltó! S bár nem mondja ki, de sejteti, hogy ez az elismerés nemcsak szóban történhet.

Hogy az ifjúság milyen következtetéseket von le a maga számára, az természetesen ta­lány. Az említett példákban mindenesetre előbb volt a munka elvégzése, s ennek alap­ján lehetett arról dönteni, hogy indokolt-e az extra díjazás. De létezik a borravaló-osztoga­tásnak egy másik nagy szférája is, éspedig a kívánt áru vagy szolgáltatás megrendelése

Egy lakás berendezéséhez például csak ritkán lehet az előzetes elképzelések­kel teljes összhangban a bútorokat, lám­pákat, szőnyegeket stb. beszerezni. Ek­kor az ember vagy lejárja a lábát, vagy kompromisszumot köt önmagával, és megve­szi azt, amit kap. Akinek egyik módszer sem felel meg, az még bízhat abban, hogyJohann Wolfgang Goethe mély tűzű pillantásá­nak ma sem tudnak ellenállni a nők, pontosabban a bolti eladónők, különösen, ha a költőfejedelem egy húszmárkásról tekint rá­juk. Sietek két dolgot leszögezni: 1. a nagy poétának a férfiak is tisztelettel adóznak, 2. nincs szó arról, hogy a „kenéssel” a rejtett raktárkészletek felé nyílik meg az út (erre­felé szigorúbb az ellenőrzés, de arra számí­tani lehet, hogy ha az áhított áru megérke­zik, befut egy telefonértesítés is.

Nehezebb a helyzet a kisipari szolgál­tatások honorálásával. A városokban még csak-csak találni egy mestert, aki némi rimánkodás és egy üveg ital nyomán felvál­lal valamilyen javítást, szerelést, de a kis vi­déki településeken egy-egy monopolhelyzetben levő asztalos, bádogos, tetőfedő vagy pláne autójavító úgy rangsorolja a megren­deléseket, ahogy neki tetszik. Rossznyelvek szerint ilyen esetekben is elképzelhető az „utolsó pár előre fuss” népi játék, különö­sen, ha a „részvételi díjat” a másik német állam valutájában szurkolják le…

A borravaló kérdéskörét áttekintve nem kerülhetjük meg a hálapénzt sem. Az egészségügyi ellátás a társadalombiztosításban részt vevők számára ingyenes, de ezzel együtt előfordul, hogy egy valódi vagy kép­zelt beteg magánrendelést is felkeres. Itt természetesen az előírt díjszabás az érvé­nyes. A „normál” kezelés vagy kórházi ápo­lás után inkább a kisebb-nagyobb ajándé­kozás dívik (egy doboz finomabb kávé a nő­vérnek. egy „márkásabb” üveg a doktornak), a borítékos paraszolvencia viszonylag ritka.

Ezzel kapcsolatban engedtessék meg egy több szempontból is tanulságos történet. Is­merőseim segítségével eljutottam egy kitűnő fogorvoshoz, akinek lakásból alakítot­ták ki ugyan a rendelőjét, de abban állami, hivata­los üzemmódban fogadta nagyszámú pácien­sét. Miután a kedves doktornő végzett a ke­zeléssel, megkérdeztem, hogy mivel tartozom.

– Semmivel – volt a válasz –, ön is biz­tosított, így a kezelése ingyenes

– De hát – makacskodtam tovább – én mégiscsak külföldi vagyok, ön pedig beszorí­tott betegei sorába, hogyan tudnám kifejezni a hálámat?

– Hát, ha tényleg mindenáron meg kíván­ja köszönni, megkérném egy szívességre.

– Boldogan! – lelkendeztem. – S mi lenne az?

– Ne csináljon nekem reklámot!

Berlin, 1989. február.

„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)