Nyolcvan évvel ezelőtt, 1941 májusában Joszip-Broz Tito akkori kommunista pártvezető felhívással fordult a soknemzetiségű Jugoszlávia valamennyi lakosához, hogy szervezzék meg az ellenállást az országot megszálló német, olasz, magyar és bolgár csapatokkal szemben. A kibontakozó jugoszláviai fegyveres partizán mozgalom fontos tényezővé vált a II. világháború történetében, ennek emlékét ma is ünneplik Szerbiában, külön hangsúlyozva az emlékhelyeken, rendezvényeken tartott megemlékezéseken a Vörös Hadsereg részvételét az ország felszabadításában. A szerb és az orosz nép közötti történelmi-vallási kapcsolatok csak erősítették ezen érzések máig tartó jelenlétét. (A nyitó képen: ünnepség a belgrádi emlékműnél; foto: Szentgyörgyi László.)
Budapestről érkezett szemlélődőként ezeken a megemlékezéseken megállapíthattam, hogy a két szomszédos országnak a világháborús időszakban átélt eseményei mennyire mások, mennyire ellentétesek voltak: a jugoszláv kormány Londonba menekül a háború alatt; szervezett fegyveres ellenállás alakul ki az országban a hitleri birodalommal és csatlósaival szemben; ezek a katonai akciók központi szerepet játszanak az ország felszabadításában; a szovjet csapatok felszabadító harcai elismerésre és támogatásra lelnek a lakosság körében; a háború végén a Vörös Hadsereg egységei kivonulnak Jugoszlávia területéről.
Anélkül, hogy felsorolnám az ezzel kapcsolatos magyar vonatkozású eseményeket, a vonatkozó történeti háttér ismeretében meg kellett állapítanom, hogy az általam látott hasonló jellegű, rendszeres és széleskörű társadalmi megemlékezésekre aligha kerülhetne sor Magyarországon. Pedig – függetlenül a II. világháború első éveiben a német–szovjet kapcsolatokban történtektől – leszögezhető, hogy térségünkben a Szovjetuniónak döntő szerepe volt a hitleristák és csatlósaik felett aratott katonai győzelemben.
A felszabadult, magát szocialistának nevezett és kommunisták által vezetett Jugoszlávia a világháborút követő években ugyancsak elkanyarodott a többi közép- és kelet-európai ország által követett irányvonaltól. Ebben az időszakban vált Jugoszlávia (Tito) „az imperialisták láncos kutyájává”, habár az igazság az, hogy Belgrád távol tartotta magát mind Moszkvától, mind Washingtontól. Az ország zászlaján továbbra is egy nagyméretű ötágú vörös csillag díszelgett, s a hivatalos rádióadók az éjféli műsorzárásoknál az Internacionáléval búcsúztak a hallgatóktól. Titónak a horvátországi Kumrovecben álló szülőházában kiállított tárgyak között láthatók olyanok, amelyek visszaidézik az akkori Jugoszlávia „mozgalmi” szellemiségét is.
A hidegháborús időszak alatt vált Tito jugoszláv elnök nemzetközileg is kiemelkedő jelentőségű államférfivá, 1961-ben – olyan vezetők társaságában, mint Nehru indiai, Nasszer egyiptomi, Szukarno indonéz és Nkrumah ghanai elnök – Belgrádban megalapítva az el nem kötelezett országok mozgalmát, az ún. harmadik világhoz tartozó államok nagy létszámú szövetségét, melynek tagjai nem kívántak csatlakozni sem a Kelethez, sem a Nyugathoz. A mozgalom első főtitkári tisztségét is Tito jugoszláv államfő töltötte be. Az „el nem kötelezett” kifejezés még az európai politikában is megjelent: az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) 1970-es években tartott tanácskozásain a résztvevőket informálisan három részre osztották: a nyugati blokkra, a keleti blokkra és a semleges és el nem kötelezett országok csoportjára; tagjai: Jugoszlávia, Ausztria, Ciprus, Svédország, San Marino, Finnország és Svájc. Az EBESZ 1975-i helsinki csúcsértekezletén elfogadott záróokmány az első utótalálkozó helyszínét 1977-re Belgrádban jelölte meg.
1977-i felvétel a belgrádi találkozó színhelyéről a Sava Centarban.
A Varsói Szerződés országai nagyköveteinek megbeszélése a találkozón.
Maga ez a tény is tükrözte Jugoszlávia fontosságát a kelet–nyugati kapcsolatokban, s ha földrészünk akkori térképére vetjük pillantásunkat, azonnal szembetűnő, hogy a délszláv állam biztonsági-katonai szempontból is létfontosságú helyet foglalt el Európában, mintegy ütközőzónaként választva el egymástól a NATO és a Varsói Szerződés tagállamait. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a „szovjet blokk” megszűnését és Jugoszlávia felbomlását követően e térség ilyen jellegű geostratégiai szerepe, jelentősége szétporladt, s a globális nagypolitika számára gyakorlatilag elvesztette az addig korábban élvezett elsődleges fontosságát. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a széthullott federációban ezt követően az történt, ami történt…)
Tito jugoszláv elnök nemzetközi reputációját jól mutatja, hogy belgrádi temetésén, 1980. május 8-án 129 állam vezetői vettek részt. Ehhez hasonló magas szintű részvételt csak János Pál pápa 2005-i és Nelson Mandela dél-afrikai elnök 2013-i temetésén regisztráltak.
A fenti időszakban, az 1970-es és 80-as években, ha azt kérdezték volna sokunktól, hogy véleményük szerint Kelet- és Közép-Európában mely ország csatlakozhat majd elsőként az Európai Közösséghez, egyértelműen Jugoszláviát nevezték volna meg. Az 1977–78-i belgrádi EBESZ-találkozón részt vett magyar küldöttség tagjaként is tapasztaltam, hogy Jugoszlávia jóval nyitottabb volt Európa nyugati része felé, mint akár a magyarok. Ez a folyamat már a hidegháború idején elkezdődött. Nem véletlen, hogy 1956-ban Ausztria mellett Jugoszlávia felé is sokan hagyták el Magyarországot. A délszláv határok nyitottsága, a Nyugaton dolgozó nagyszámú jugoszláviai vendégmunkás, a nyugat-európai termékek hozzáférhetősége kézzelfoghatóan jelezte térségünkben egy „lazább” társadalom meglétét. Például, amikor a belgrádi találkozó szüneteiben Budapestre visszatértem, számos, nálunk akkor még elérhetetlen nyugati bakelit hanglemezt vittem haza. Arra is emlékszem, hogy a magyar–jugoszláv határ átlépésekor a Vajdaságban lengő zászlók között feltűnt egy számomra sajátos lobogó: piros-fehér-zöld trikolór, középen nagy vörös csillag. Vagyis a magyar és a jugoszláv hivatalos zászlók összefésüléséről volt szó, arról, hogy itt jugoszláv állampolgárok, s egyben vajdasági magyarok élnek. Abban az időben ki aligha tapasztalhatott volna nemzeti kisebbségi ügyekben hasonlót Romániában vagy Csehszlovákiában. Ezen a területen is vezető szerepet játszott az akkori Jugoszlávia.
Később megtudtam azt is, hogy déli szomszédunk hasonló kombinációval hozott létre külön-külön hivatalos zászlókat a Jugoszláviában élő albán, bolgár, német, olasz, ukrán és török nemzeti kisebbségek számára is, ehhez alapul véve az érintett államok hivatalos nemzeti lobogóit. Ebben az időben az ország gazdaságilag növekedett, a soknemzetiségű állam belső összetartozása szilárdnak látszott, s ha még itt-ott autokratikus jelenségek feltűntek is Tito marsall körül, kinek rendszerét „puha diktatúraként” is jellemezték, országának külpolitikai renoméja érintetlen maradt, s a többi közép- és kelet-európai rezsimekkel összehasonlítva jóval kedvezőbb megítélést kapott.
Keserűen kell megjegyezni, hogy egy ilyen Jugoszlávia örökségét hátrahagyva, ez az ország a 90-es évek elején, amikor megszűnt a kétpólusú világ, a pokolba hullott, és a térség ismét igazolta a Balkánra szabott jóval korábbi nemzetközi politikai megfogalmazást, amely szerint e vidék „Európa lágy alsóteste” (soft belly of Europe). Vagyis visszatért a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, a konfliktusok sorozata, a gyűlölködés, az öldöklés időszaka. Csak ismételhetem: Európa legvéresebb évszázadának végén, s ráadásul azzal a pozitív háttérrel és nemzetközi reputációval, amivel ez az Alpoktól a mediterrán vidékekig terjedő ország rendelkezett, ilyen rettenetek igenis megtörténhettek. Amiből azt a nyomasztó következtetést vonhatjuk le, hogy az emberek továbbra is sérülékenyek, s a demagógia, az idegengyűlölet, a szélsőségesség könnyen megmérgezheti az agyukat.
Jugoszlávia sokszor drámai körülmények között lezajlott felbomlását követően, mely tulajdonképpen 1991-től egészen 2009-ig, a szlovén elszakadástól a montenegrói leváláson át a koszovói függetlenségig tartott, új helyzetekkel és kihívásokkal terhelt korszak indult be a Nyugat-Balkánon. A történelmi múltból természetesen nem lehet kitörölni egy közel egy évszázados „közös” együttélést, ha úgy tetszik, a nosztalgiát. Láthattam, hogy ami Szerbiát illeti, ott él ez az emlék. Amikor a belgrádi Ellenállók Emlékműve előtt a szerb miniszterelnök a katonák által eljátszott állami himnusz elhangzásakor megkoszorúzta az ökölbe szorított kezű ellenállót ábrázoló szobrot, a himnusz végén a nézőközönség soraiban énekelni kezdték a ma már nem létező volt Jugoszlávia himnuszát.
Ünnepség a belgrádi emlékműnél.
A rendezvényen részt vett veteránok. A képek Szentgyörgyi László felvételei)
Az Újvidék melletti Fruska Gorán található ellenállási emlékműnél is nagy ünneplés zajlott le az ellenállás 80 évvel ezelőtti kitörésére emlékezvén.
Képek az ünnepségről.
A felvételeken több zászló is látható. Az ünneplők által a magasba emelt zászlók között jelen van a volt jugoszláv kék–fehér–piros, vörös csillagos zászló és a volt szerb tagköztársasági piros–kék–fehér vörös csillagos zászló is. Látható a vajdasági hivatalos zászló is, amelyen a három, sárga ötágú csillag a térség három közigazgatási területét, Bácskát, Bánátot és Szerémet jeleníti meg. Jellegzetes módon, a helyszínen megjelent fiatalok egyike olyan pólót viselt, amelyen a volt Jugoszlávia térképe és zászlaja látható.
Egyszóval, érzékelhető nosztalgiát tapasztaltam a harminc éve drámai körülmények között felbomlott egységes Jugoszlávia iránt. S mindebben van egy orosz vonal is, amely a Vörös Hadsereg korábbi haditetteiről szól, népszerű orosz dalok éneklésében ölt testet, s amely a jelenlegi szerb–orosz kapcsolatok jellegében is megmutatkozik. A 90-es években az ENSZ Biztonsági Tanácsának Jugoszláviával kapcsolatos tanácskozásait végigkísérték a verbális összeütközések a testület orosz és más állandó tagjai között. Hasonló módon, jóval a délszláv konfliktus befejeződése után, egy orosz vétó söpörte le a napirendről azt a brit javaslatot, hogy a Nemzetközi Bíróság döntését követően az ENSZ Biztonsági Tanácsa is határozatban nyilvánítsa emberirtásnak az 1995-ben Szrebrenicában történteket. Nem véletlen az sem, hogy a Fruska Gora-i megemlékezésen éppen két ország, Oroszország és Belarusz katonai attaséi képviseltették magukat. Látni kell, hogy Szerbia sajátos magatartása a délszláv konfliktus idején és azt követően, s ezzel összefüggően a putyini Oroszországgal fenntartott viszonya, nem teszi könnyebbé Belgrád európai uniós tagjelöltségi folyamatát. Az EU sokak által bírálóan emlegetett „bővítési fáradtságához” a fenti körülmények is hozzájárulnak. Emellett Szerbia jövőbeni helyét Európában – érintettsége folytán – a többi között az is befolyásolni fogja, miként alakulnak az események Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban.
Magának Titónak az emléke – egyes helyeken, mint például Szlovéniában, kissé visszafogottan, másutt látványosabban – tovább él a ma már nem létező volt szövetségi állam sok területén. Az elnök sírjának helyet adó, életét és munkásságát bemutató belgrádi Történelmi Múzeum ezt a célt szolgálja.
Tito sírhelye a múzeumban. (Szentgyörgyi László felvétele)
Ugyancsak ezt az emlékezést tapasztaltam szülőhelyén, a horvátországi Kumrovecben is.
Tito szülőháza.
Megemlékezés Tito szobránál.