Negyven esztendővel ezelőtt egy „kis” látványosság volt Diego de Enriquez (Trieszt, 1909–1974) gyűjteménye. Az eredetileg Henriquez családnevű férfiú a Habsburg Császári Haditengerészethez kötődő spanyol nemesi ősök sarjaként vált híressé. Az 1918-ban olasszá lett szülővárosában élt feleségével, a friuli származású Adele Fajonnal. Két gyermekük született: Adele Maria és Alfonso Federico. (A képek forrása: https://www.museodiegodehenriquez.it)
Ifjú korától szenvedélyesen, sőt, megszállottan kutatta-gyűjtötte kezdetben az első világháború maradványait. Miután 1941-ben behívták katonának, elöljáróinak javasolta, hogy létesítsenek hadi gyűjteményt, ami meg is valósult. Trieszt a második világháború után a szövetségesek igazgatása alá került, ők is támogatták Enriquez (A képen; forrás: quitrieste.it) gyűjtő-rendszerező munkáját, és miután Triesztet átadták az olaszoknak, a fölöslegessé vált eszközeik, dokumentumaik is a háború múzeumát gyarapították.
A tudós szerfölött rejtélyes körülmények között halt meg 1974. május 2-án: a nyomozók szerint egy éjszakai tűzvészben. Máig kiderítetlenek a körülmények; egykori rendőrök szerint gyilkosság lehetett, mert Diego de Enriquez egyedülálló részleteket derített ki Risiera di San Sabbaról, Olaszországnak a második világháború alatt működő megsemmisítőtáboráról, és adatok és tények esetleges nyilvánosságra hozatala sértette volna bizonyos körök biztonságát. A rejtélyes múzeumi raktártüzet és körülményeit.
Veit Heinichen német író „A halál hosszú árnyai“ című könyvében dolgozta föl. (Itt jegyzem meg: érdemes lenne ezt a könyvet magyarul is megjelentetni…)
Az ám, az Enriquez alapította múzeum ma Triesztben, a Via Cumano 22. alatt található. Látványos, hiteles gyűjtemény Museo di guerra per la pace „Diego de Henriquez”: magyarok is bőven találnak benne relíkviákat.
«Trieszt fölött néhány kilométerrel, Opicina és Trebiciano falucskák között, a jugoszláv határ felé vezető út közvetlen közelében, robogó gépkocsiból láthatatlanul, bokrok és cserjék által eltakarva húzódik meg egy nem mindennapi látványosság, a Museo della guerra. Azaz: a háború múzeuma.
Kísérteties térség ez; tengeralattjárótól a „Duce”, azaz Benito Mussolini olasz fasiszta vezető páncélvonatáig jóformán minden megtalálható itt, amit a múlt háborúkban pusztításra használtak. Látható itt a német Wehrmacht hosszú csövű ágyúja a második világháború éveiből, mellette az első világháborúban használt páncélozott löveg, olasz gyártmány – küllős kerekű, vontatórúdja fából van. Évtizedek óta rozsdásodnak ebben a szabadtéri múzeumban az öreg harci alkalmatosságok. Carlo Merluzzi, a mindenes, restaurátor és „teremőr” kilátástalan harcot folytat az enyészettel. Nem használ már sem a kocogtató kalapács, sem a dörzspapír, sem a festék; a rozsda mindig csak előbúvik. Sokszor megkérdezték az út menti vendégfogadó, az apró trattoria tulajdonosát: ki gyűjtötte össze a sok háborús kacatot?
A beszédes vendéglős, Giancarlo Fermi olyankor mindig elmondja, hogy élt a környéken egy tanár, Diego de Henríquez, akinek életre szóló álma és vágya volt, hogy minden olyan harci eszközt, amihez hozzáfért, megvegyen és idehozzon. Mert – miként a bogaras öregúr gyakran hangoztatta – nála már senkinek sem árthatnak a páncélosok, puskák, pisztolyok, ágyúk, a ládaszám glédában álló muníció. Igaz – szokta mondani a trattoria gazdája –, évtizedekig nem tudott kiigazodni Henríquezen, bolondnak azért mégsem merné tartani, mert mindig nagy élmény volt számára a professore-t hallgatni, azt az embert, aki még a „halhatatlanság titkát” is ismerte.
Húst sosem evett – kesereg vendégeinek a fehér kötényes Fenni –, csupán spagettit és egy kevéske vörös bort kért hozzá. Talán így spórolt újabb fegyverek vásárlására. Ami igaz, az igaz: az évszázad leglátványosabb katonai magán eszköztárát Diego de Henríquez mondhatta magáénak. Ez a huszadik századi Don Quijote, a bogaras világjobbító nemcsak a Trebiciano melletti mezőségen, hanem a trieszti Via San Maurizio 13. alatt és a város szélén álló düledező pajtában is gyűjtötte, tárolta a háborús relikviákat. Henríquez tanár úr képes volt hetekig tartó Odüsszeiát járni, hogy megszerezzen egy első világháborúból való kód-távgépírót, vagy egy kerékpárral egybeépített rádiókészüléket…
Történelmi értékű emlékeket is fölkutatott és megvásárolt: kilométerszám filmszalagokat, eredeti híradófelvételeket különféle ütközetekről, térképekét, a frontokat ábrázoló vázlatokat; gránátokat, géppisztolyokat, kardokat, bajonetteket. Egy nagy vitrinben az első és a második világháborúból való rádiókészülék-gyűjtemény; hozzáértők szerint majdnem teljes, sok közülük még ma is működne. És rengeteg könyv, följegyzés, emlékirat, levelezés – mind-mind Marsnak birodalmából. És persze legtöbbje rendezetlenül, katalógus nincs róluk.
Az a férfi, akinek eltökélt szándéka volt, hogy „megvásárolja a fegyvereket, és általuk a békét is az emberiségnek”, egy gyenge pillanatában önmagával nem tudta megvívni a csatát. Veszített. Az életét.» (Akkor, negyven évvel ezelőtt [Magyar Hírlap, 1980. február 10.] még csak ezt tudhatta az újságíró…)