Hetvenéves volt csupán, amikor ez a beszélgetés készült vele: a pesti Astoria Szálloda sarkára beszéltük meg a találkozót, s én bár mindig igyekeztem első lenni, nem sikerült megelőznöm. Egyszerre értünk a helyszínre, öt perccel reggel kilenc előtt. „Az Akadémián van dolgom, történészekkel találkozom. De amíg oda érünk, beszélgessünk, kérdezzen és igyekszem válaszolni!” – javasolta Randolph Lewis Braham (eredetileg Ábrahám Adolf, Bukarest, 1922. december 20., New York, 2018. november 25.) magyar–zsidó származású amerikai holokausztkutató, politológus, történész, a New York City University professor emeritusa. Hatvannál több könyvet írt, illetve szerkesztett; legismertebb munkája a témában alapműnek számító „A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon”. A Wikipedia-lexikonban olvasható, hogy Braham professzor 1995-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, valamint 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést. Ez utóbbit 2014-ben visszaküldte, mert az Orbán-kormány „a Horthy-korszak tisztára mosására törekszik”. Jóval előtte, 2004-ben hasonlóan cselekedett a Románia Csillaga érdemrend parancsnoka kitüntetéssel, mert egy közismert antiszemita román politikust is kitüntettek vele…
A világhírű kutató történésszel készített interjúm 1992. március 24-én jelent meg a (sajnos, már rég megszűnt) Mai Nap című, nagy példányszámú, országosan terjesztett, déli lapban.
Bár tudományos munkássága révén évtizedek óta világhírnévnek örvend, nálunk a négy évvel ezelőtt megjelent kétkötetes munkája, „A magyar holocaust” révén vált közismertté az erdélyi magyar származású Randolph L. Braham New York-i professzor, aki összehasonlító államtudomány oktatásával keresi a kenyerét, de szívügye a magyar és az európai történelem egyik legsötétebb korszakának, a holokausztnak a kutatása; e témakörről legalább 40 kötete jelent meg. Már a kiadónál van „A magyar holocaust” átdolgozott, háromkötetesre bővített angol nyelvű könyve.
Braham professzor 1994-re, a magyarországi deportálások megkezdésének 50. évfordulójára amerikai–izraeli–magyar tudományos konferenciát szervez. Tegnap az Akadémia judaisztikai kutatócsoportjának felkérésére tartott előadást az újnáci revizionizmus történeti, politikai és jogi következményeiről. Előtte munkatársunk kérdéseire válaszolt.
– Kezdjük aktuális politikával: vasárnap a francia helyhatósági választáson ijesztően előretörtek Le Pen újfasisztái, az ultrajobb Nemzeti Front hívei. Németország egyesülése után a volt NDK-ban föllángolt a fajgyűlölet és az idegenellenesség. Ausztriában fegyveres, újfasiszta államellenes puccskísérletet lepleztek le, a gyanúsítottaknak magyar kapcsolataik is vannak. Hogyan ítéli meg, professzor úr, e jelenségeket?
– Le Pen és hasonszőrű társainak viszonylagos térnyerése a nyugati demokráciákban is föllelhető antiszemitizmusból is táplálkozik. Gyakran a külföldiek jelenlétéért is a zsidókat okolják, mondván: az idegenekkel együtt szeretnék befolyásolni az illető ország viszonyait, miközben elnyomják a szerintük felsőbbrendű, az ő megfogalmazásuk szerint árja faj egyedeit. Természetesen a gazdasági körülmények romlása, a recesszió is közrejátszik az újfasizmus erősödésében, így érvel a szélsőjobboldal: „Azért nehéz az életünk, mert rengeteg arab, afrikai, török stb. van a nyakunkon.” Ezt az áramlatot meglovagolják a különféle revizionista történészek, akik újabb „érvanyagot” szállítanak a szélsőséges, demokráciaellenes csoportoknak, szervezeteknek, pártoknak. Minderről tudósként, emberként, a fasizmus és a háború szenvedő alanyaként egyetlen véleményem lehet: nagyon veszélyes. Ellene tényekkel, a történelem hiteles feltárásával és tanításával lehet és kell küzdeni.
– Professzor úr, mit nem tudunk még a holokausztról?
– Kérdés, hogy kik mit nem tudnak és melyik országban. A volt kommunista országokban 1948-ban zsidóellenes, mi több, zsidókultúra-ellenes kampány kezdődött, amikor még e szavakat: zsidó, vészkorszak, holokauszt sem kiejteni, sem leírni nem volt ajánlatos. Jellemző, hogy az akkori Nagy Szovjet Enciklopédiából is hiányoznak e fogalmak. Nemzedékek nőttek föl Keleten, akik jóformán semmit sem tudnak a vészkorszakról. Miként Nyugaton a revizionista történészek tagadják, kétségbe vonják, vagy legalábbis kisebbíteni próbálják az európai, mindenekelőtt német fasizmus rémtetteit, akként a 70-es évek szovjet „szakirodaimában” még egyfajta obszcenitás is föllelhető az áltörténészek részéről: „náci-zsidó összeesküvést” emlegetnek. Szerintük a holokauszt a németek és a cionisták közös műve – a részben azonos céljaik elérésére. Sokan azt mondják: a holokauszt zsidó találmány, hogy pénzt csaljanak ki a németektől Izrael megalapításához és fölvirágoztatásához…
Sokan a gázkamrák létét is tagadni próbálják. Példaként a deportálásokban és zsidógyilkosságokban vezető szerepet játszott szegedi csendőrtiszt, Finta Imre kanadai perét említem. Fintát az a Douglas Christi ügyvéd védte, aki már nagy gyakorlatot szerzett a holokauszt tagadásában más, hasonló tömeggyilkosok, háborús bűnösök védőjeként. Azt igyekezett bebizonyítani, hogy a zsidók ellenségek, bolsevisták, kommunisták voltak, így az akkori magyar (és a többi fasiszta) államnak joga, sőt kötelessége volt a zsidóellenes akciókban való részvétel. Az ellenfeleket táborokba gyűjtötték össze. A deportálás sem volt olyan szörnyű – állította Christi, a katonák is zsúfolt vagonokban utaztak a frontra. A gázkamrák is csak azt a célt szolgálták, hogy a még egészséges zsidókat megszabadítsák a tífuszos zsidóktól. És mivel nem lehetett egyedi temetést rendezni az elhunytaknak, higiénikus körülmények között, krematóriumokban hamvasztották el őket. Azok a hullahegyek pedig, amelyeket az utókor meggyilkolt zsidóknak vél, tulajdonképpen halomra ölt keresztények, akiket bolsevik zsidók pusztítottak el.
Hát nem félelmetes okfejtés? És még hozzáteszik, hogy sem a nürnbergi, sem a nemzeti népbírósági tárgyalások nem voltak jogosak, mert győztesek ítélkeztek a vesztesek felett, ami nem más, mint vérbosszú. A bizonyítékokat szovjet kommunisták hamisították, a tanúvallomásokat pedig angolszászok meg az oroszok veréssel csikarták ki a volt SS-ekből.
– Milyen új információkkal kecsegtet a volt szovjet és más kelet-európai háborús archívumok megnyitása?
– Jómagam máris több mint két hónapig kutathattam a kijevi, moszkvai, minszki levéltárakban. Rábukkantam például a Königsbergbe (Kalinyingrádba) tartó deportálószerelvények menetrendjére. Ez újabb adalék az áldozatok számának a megállapításához. Sokan elfelejtik: nem csupán több mint hatmillió zsidó és cigány áldozata volt a fasizmusnak, hanem 11 millió ember. Ebből ötmillió keresztény, aki a genocídium, a módszeres fasiszta népirtás következtében pusztult el. A zsidók és a cigányok, mint „kártékony baktériumok és vírusok ellen” kérlelhetetlen és szinte tökéletes irtóhadjáratot végeztek, teljes családok millióit pusztították el.
– Professzor úr, vannak-e még bujkáló háborús bűnösök, tömeggyilkosok?
– Igen, nem is kevesen, de engedje meg, hogy neveket ne említsek. Magyarok is vannak közöttük, álnéven élnek. A hidegháború a fő oka annak, hogy sikerült egérutat nyerniük, mert azzal érveltek, hogy ők élenjártak a bolsevizmus meg a kommunizmus elleni küzdelemben.
– Ön Amerikában él: mennyire érdekli honfitársait a sajátosan európai tragédia, a holokauszt, a nácizmus, a fasizmus kora?
– Izraelen kívül az Egyesült Államokban szentelnek a legtöbbet a holokauszt kutatásának, oktatásának. Egyetemi holokausztintézetek működnek – a New York-it én vezetem –, és már a középiskolákban is részletesen tanulnak róla a diákok. Jövőre, a varsói gettólázadás 50. évfordulóján avatják föl az állami pénzből épített Szövetségi Holokauszt Múzeumot a washingtoni Fehér Ház közelében. Az emlékhely számára mostani magyarországi utamon is megpróbálok tárgyi emlékeket, dokumentumokat gyűjteni.
– Professzor úr, köszönöm a beszélgetést!
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)