Némi túlzással (vagy még az sem kell hozzá) el tudom képzelni, hogy mi lesz majdan akkor, amikor a forintot egyik napról a másikra fölváltja az euró. Sokat kell még arra aludnunk, mondják a kevésbé derűlátók, talán évtizedbe is beletelik, ha minden így folytatódik, mint manapság… Valami hasonlót azonban (micsoda élmény legalább) mégis csak megérhettem. Igaz, nem idehaza, hanem mintegy ezer kilométerrel északnyugatra, Berlinben, 1990 nyara elején, pontosan… (A nyitó képen: eltüntetik az évtizedekig megosztott Berlin egyik jelképének számított ellenőrzőpontot, a Checkpoint Charliet; a felvétel 1990. jnúnius 22-én készült.)
Negyven órával a német valuta- és gazdasági unió előtt Berlin a szeméttől fulladozik. Bokáig süpped az ember az eldobált papírtálca-, műanyagpohár- és újságpapír-halmokban a hárommilliós világváros keleti felében. Ha nem vigyáz, könnyen hanyatt vágódhat a szemétgyűjtő tartályokból kifolyó banánhéjon, virslimaradékon, amelyet éjszakánként már a patkányok hada lep el és pusztít.
A még NDK fővárosában, Kelet-Berlinben, három napja sztrájkolnak a szemetesek. Kétszázötven kukásautó állomásozik a Parlament és a „Vörös Városháza” előtti térségen. A narancssárga szakik odaáti, azaz nyugati kollégáikéval azonos béreket, szociális ellátást követelnek, meg környezetkímélő technológiát az ipartól. A kukások szószólója mondja:
– Fizessen többet az, aki a sok szemetet termeli. Kapjon több bért, aki ezt az egyre növekvő hulladékot kénytelen az eddiginél több és nehezebb munkával elszállítani. Környezetet nem romboló szemétlerakók létesítését követeljük, a szemétkezelés korszerűsítését és a teljesítményünk szerinti fizetéseket.
Ma egy keletnémet kukás ember 190 órai munkával 1200-1300 keleti márkát keres. A július elsején életbe lépő valutaunió után ugyanennyit fog kapni nyugatnémet márkában. Csakhogy miközben ma még 66 pfennigbe kerül egy liter tej, 70–80-ba egy kiló kenyér és 8–10 márkába egy kiló disznóhús (a márka–forint aránya 1:7), vasárnap 0 órától a kenyér kilóját 3,30, a tej literjét 1,30, a disznóhús kilóját 10 nyugatnémet márkáért mérik majd. Megszűnik például a lakbér, az üzemi étkeztetés, a menza állami ártámogatása, a piac kíméletlen törvényei fognak érvényesülni az élet minden területén. Hónapok óta aggódnak a keletnémet nyugdíjasok, fiatalok és nagycsaládosok milliói: hogyan fogják beosztani néhány száz márkás járandóságukat a hirtelen megváltozó árarányok közepette.
Lesz itt milliós munkanélküliség! Igaz, nem hosszú ideig, de…
Berlin szívében, az Alexanderplatzon a fenyegető nagyarányú elbocsátások ellen újságírók tüntettek. E sorok írása közben jött a hír odaátról: Kohl kancellár és De Maizière miniszterelnök nyomatékosan kérte az NSZK iparbáróit, gazdaságának kapitányait, lássanak hozzá nagyobb ütemben a beruházásokhoz a keleti országrészben. A nyugatnémet állami vasutat hozta példaként a televízió-híradó: megépíti a Berlin–Hannover közötti új vonalat, hogy a menetidő felére csökkentésével bekapcsolhassák a reménybeli német fővárost az Intercity-hálózatba. Az 1992-ben kezdődő vonalépítés 3 milliárd „egységes márkába” kerül.
A világhírű Alexanderplatzon álló, kevésbé híres Centrum áruházat szőröstül-bőröstül felvásárolta az odaáti Kaufhof. Félelmetes képet mutat az áruház, ahová még nem is olyan régen amerikai, angol és francia katonák és feleségeik jártak át bevásárolni, hogy talpára verjenek az 1:8 ,1:10-es kurzuson váltott keleti márkakötegeknek. Olyan kifosztott, mint Latyi, Latabár Kálmán híres filmjében az a bizonyos Állami Áruház… Ha lett volna, hát a törött kerti törpét is megvették volna – itt is – az emberek.
Hetek óta tart a kereskedelemben a raktárkészletek végkiárusítása, már-már nevetséges árakon. A 200 márka körüli Salamander-lábbelikért 30-40 márkát kérnek, öltönyök, iparcikkek negyed- és féláron cserélnek gazdát, miközben a keleti elárusítók már csak a polcok lemosásával foglalkoznak, hogy a hét végén feltölthessék őket a nyugati termékekkel. Persze, minden bizonnyal marad keleti is. Annak ellenére, hogy megpróbálták elsózni a szovjet és más piacokra, és besegítettek a fogyasztásba a „tábornak” Kelet-Németországba csődült csencselői és szegényei.
Elképesztő, mennyi itt a lengyel és a román! Az előbbiek (valamint főként a vietnamiak) vásárolnak, amit még lehet, és árulnak, ami bóvlit odaátról átcipeltek. A románok legnagyobbrészt szerencsétlen páriák, az oláh cigányok napok óta nem mosdatott picinyeikkel telepedtek le a kelet-berlini belváros szívében, és a tereken, járdákon henteregve nyújtják a járókelők felé kéregető kezüket vagy a papírt, amelyen rossz németséggel kérik az anyagi segítséget.
Indiai utcakép – Európa szívében.
Éjszakára a parkokban és legnagyobb tömegben a vasútállomásokon húzzák meg magukat.
Eközben a tősgyökeres keletnémet újra türelmesen sorba áll – a nyugati márkára váltandó pénzéért. A teherautószám hozott NSZK-márka legnagyobb részét a valamikori Birodalmi Bank, később kommunista pártközpont bombabiztos pincéjében helyezték el. Annak ellenére, hogy máig több tízmilliárd keleti márkát vontak ki a forgalomból, olvasztottak be vagy égettek el, még mindig bőven van belőle. Mindenekelőtt az utcai pénzváltóknál, akik már – magyar állampolgárok személyében is! – a schönefeldi repülőtéren is megjelentek. Ők 100 keletnémetért 30-32 nyugatit kínálnak.
Odaát, a Bahnhof Zoo környékén 35-öt. Július elsején 0 órától a nyugati pénz válik hivatalos fizetőeszközzé Kelet-Németországban.
Marad azonban az 50 pfennig, s már előre örülök, hogy vagy 10 márkányi van a zsebemben a letűnő garasokból, amelyek vasárnap reggel 5 és félszer többet érnek majd, mint előző este.
(Megjelent a Mai Nap 1990. június 29-i, péntek déli számában. „Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)