A külpolitikai újságírók visszatérő témája India. Nemcsak az idén, amikor a föld legnépesebb államává lépett előre, de az volt az elmúlt évtizedekben is. Cikkünk szerzője – helyismeretének és hindi nyelvtudásának köszönhetően – az átlagosnál gyakrabban foglalkozott a dél-ázsiai nagyhatalommal és annak politikusaival is. Ez az írása a Magyarország című, akkor rendkívül népszerű, igényesen szerkesztett hetilap 1979-i évfolyamának 4. számában jelent meg. (A nyitó képen: Indira Gandhi a fiaival, Radzsivval és Szandzsajjal; foto: www.pinterest.co.uk)
India – és egyben Ázsia – legrégibb politikai pártja, az 1885-ben alakult Nemzeti Kongresszus mindig is egymástól erőteljesen különböző csoportok tömörülése volt, amolyan népfront, amelyet 1947 előtt az ország függetlenségének közös célja megbízható egységben tartott, s ezt az angol gyarmatosítók általában bevált „Oszd meg és uralkodj!”-taktikája sem tudta érdemben kikezdeni. A párton belüli véleményeltérések – például Nehru modernizálási, elképzelései, szemben Mahatma Gandhi faluközösségekre épülő, archaikus koncepciójával – nem csökkentették a Kongresszus nimbuszát, sem akcióinak hatását.
Magyar tudósítók 1973-ban Indiában, az agrai Tadzs Mahal mauzóleum előtt: Serény Péter (Népszabadság), Farkas József György (Magyar Televízió), Butskó György (Magyar Televízió) Csák Elemér (Magyar Rádió).
A függetlenség elnyerése után azonban a „hogyan tovább?” évről évre felvetődő kérdése fokozatosan polarizálta India nagytekintélyű vezető pártját, majd 1969 nyarán – miután Gandhi asszony bejelentette 14 nagybank államosítását –, bekövetkezett a szakadás.
Az első szakadás
Kamaradzs elnök és más vezetők, az úgynevezett „szindikátus” tagjai Nehru lányát kizárták a pártból. Válaszul Indira Gandhi híveivel újjáalakította a Kongresszust és a régebbi határozatokra hivatkozva a szegénység legyőzését célul kitűző, radikális gazdasági-politikai tervet terjesztett az ország elé, elnyerve ezzel az Indiai Kommunista Párt és más baloldali erők támogatását is. A „szindikátus” által vezetett Régi Kongresszus (Old Congress) az összes reakciós pártot felsorakoztatta Indira Gandhi megbuktatására, de alternatíva előterjesztése nélkül. Tulajdonképpen a haladó nemzeti burzsoázia és a reakciós nagymonopóliumok nyílt szembeállására került sor, s ez az előbbiek teljes diadalával végződött. A választások eredményeképpen a Kongresszuspárt abszolút győzelmet aratott: háromszázötvennyolc képviselői helyet szerzett az alsóházban, szemben a Régi Kongresszus 14 (!) mandátumával.
Gandhi asszony kormánya tehát folytathatta a korábban elfogadott (bár minden kis részletében sosem pontosított) „szocialista típusú társadalom” formálását, mégpedig az abszolút parlamenti többség mellett kedvező nemzetközi körülményekre is támaszkodva. Akkor vált függetlenné Banglades, ami megszüntette a két pakisztáni országrész addigi „ollóját” India körül. Kína a „kulturális forradalom” levében főve nem gyakorolt számottevő befolyást a kontinensen folyó eseményekre. S végül, de egyáltalán nem utolsósorban az 1973 végén sorra került Brezsnyev-látogatás eredményeként Delhiben megerősítették a Szovjetunió és India barátsági szerződését.
Talán éppen ez volt az az esemény, ami az indiai és a mögötte álló nemzetközi reakció újabb rohamához, a végső impulzust megadta. Kihasználva az ország problémáit (ilyeneket Indiában bármikor könnyűszerrel lehet találni, de különösen egy-egy rossz aratás után) eladdig példátlan agitációs kampány indult a kormány ellen, esetenként terrorcselekményekkel kísérve. És amikor már a jobboldal a fegyveres erőket környékezte, Indira Gandhi 1975. június 26-án elnöki rendelettel érvénybe léptette a rendkívüli állapotot. Egyúttal meghirdette a bevezetőben már említett húszpontos programot, ami az ország gazdasági helyzetét volt hivatott rendezni; s mivel a program az adott körülmények között reálisnak látszott, a baloldal többsége is támogatta, a sztrájkok betiltása pedig a tőkéseknek okozott kellemes meglepetést.
Országmegváltó ifjú
Amíg azonban a profitok szépen emelkedtek, a népjólét nem követte, sőt a kezdeti megtorpanás után újra kúszni kezdtek felfelé az árak. Mindehhez semmivel sem indokolható olyan akciók párosultak, mint a nyomornegyedek bádogviskóinak lerombolása, a családtervezés jelszavával végrehajtott tömeges és erőszakos sterilizálás, továbbá az elburjánzó korrupció. A rendkívüli állapot adta lehetőségekkel visszaélők között első helyen Szandzsaj Gandhinak, a kormányfő fiának a nevét kezdték India-szerte emlegetni – és nem alaptalanul.
A Kongresszus Párt ifjúsági szekciójának a vezetését magához ragadva Szandzsaj Gandhi belevetette magát a nagypolitika sodrába, hogy szűk baráti körének tagjaival megvalósítsa „országmegváltó” elképzeléseit. Amikor a párt vezetőségének tekintélyes, idős tagjai például az erőszakos kasztráláskampány ellen – eléggé bágyadtan – megpróbálták felemelni a szavukat, a pletyka szerint az ifjú Gandhi azt üzente az öreguraknak, hogy ne nyugtalankodjanak, őket már nem fenyegeti a kéretlen műtét veszélye…
Indiai nyomor, 2019 (Kép: Richard Mahapatra/www.downtoearth.org.in
Amikor pedig a delhi Vörös Erőd környékén, vagy Bombay külvárosaiban a bulldózerek Szandzsaj utasítására eltörölték a föld színéről a nyomornegyedeket, ezzel nem szüntették meg a nyomort, még kevésbé annak okozóit. S ami a legnagyobb baj volt: Indira Gandhit, a politikust legyőzte Indira Gandhi, az anya… Ha hívei és támogatói felhívták figyelmét a törvénytelenségekre, így vágott vissza: „Aki a fiamat bántja, rám emel kezet!”… Csoda-e, hogy amikor a miniszterelnök asszony – megint csak a fia vezette kamarillával tanácskozva és a Kongresszus vezető testületét „ejtve” – kiírta az új választásokat, a kormánypárt olyan nagyágyúi, mint Szvaran Szingh vagy Csavan, lagymatag érdeklődést mutattak az iránt, hogy egy újabb kongresszus párti győzelem esetén élve vonuljanak be az indiai politikai panoptikumba, és csakúgy, mint a rendkívüli állapot utolsó hónapjaiban, onnan asszisztáljanak Szandzsajék – immár népszavazással „törvényesített” – további akcióihoz. Dzsagdzsivan Ram mezőgazdasági miniszter, az érinthetetlenek képviselője pedig vette a bátorságot egy új párt alakításához, ami „Kongresszus a Demokráciáért” néven csatlakozott az ellenzéki erők választási koalíciójához, a Dzsanatához.
A Nemzeti Kongresszus Párt tehát újra szétszakadt, immár nem először, de nem is utoljára. A szemben álló erők pedig – a szélsőbaltól a szélsőjobbig – ismét felsorakoztak a választási fronton. Csakhogy miként a korábbi vokscsatákban kevésnek bizonyult az ellenzék Gandhi-ellenes kampánya, akként most túlságosan is „bejött”. A név ugyanis a szavazásra jogosultak előtt nemcsak a kormányfőt, hanem annak fiát is felidézte. Az eredmény közismert: Mrs. Indira és Mr. Szandzsaj Gandhi együtt bukott…
Bár senki előtt sem volt kétséges, hogy a hetvenes évek elején összegyűjtött óriási belpolitikai hitelt Gandhi asszony környezete (vagy ahogy akkoriban a delhi Szafdardzsang út 1. szám alatti miniszterelnöki rezidenciát gúnyosan nevezték: „a Palota”) prédálta el, a Kongresszus Párt vezetősége a választások után hűségéről biztosította Indira Gandhit, és csak a következő néhány hónap során mélyült el az ellentét egy újabb pártszakadásig. A „nagyasszony” ugyanis a rá jellemző rendkívüli energiával úrrá lett saját és környezete levertségén, és 1977 második felében már mint az elnyomottak és az érinthetetlenek szószólója járta az országot. Indiai politikai megfigyelők érdekes fejtegetései szerint Gandhi asszony maga erőltette ki az újabb pártszakadást, hogy leghűségesebb embereivel önálló pártot alapítva indulhasson az 1978 eleji helyi parlamenti választásokon. Ha ugyanis a Kongresszus Párt hódítja el a többséget az érintett államok képviselőházaiban, akkor annak kollektív vezetéséé az érdem; ha viszont az Indira-féle Kongresszus szerez több mandátumot, akkor, ugyebár, kétségtelen, hogy Gandhi asszonyt illeti a dicsőség.
Elvi döntés
Nem tudható, igaz-e az az elmélet vagy sem, de ha igaz, akkor Indira Gandhi számítását az eredmények fényesen bizonyították – elsősorban Karnataka és Andhra államban. A győzelem annál fontosabb volt számára, mert így ország-világ, de főleg a két Kongresszus Párt előtt demonstrálhatta, hogy ha ezek ismét egyesülnek, akkor csak az ő vezetésével vehetik fel a siker reményében a harcot a Dzsanata párttal. Lelkük mélyén valahol a Kongresszus Párt vezetői is ezt érezhették, látva, hogy hiányzik közülük az a néptribunjelenség, aki magával tudja ragadni a tömegeket, aki viszont a novemberi csikmagaluri pótválasztási győzelmével ismét bejutott a parlamentbe – Indira Gandhi. Szvaran Szingh 1978. december elején tárgyalásokat kezdett Gandhi asszonnyal a két párt újraegyesüléséről, aminek azonban egyik – vagy talán legfőbb – akadálya Szandzsaj várható szerepe volt.
Anyja mindenesetre tett ekkor egy sajtónyilatkozatot, amely szerint az ifjú Gandhi soha többé nem tér vissza a politikába, mert „az ország szolgálatának számos más módozata is létezik, nemcsak a politika túlságosan is rögös útja”. Hogy a nyilatkozatot Indira Gandhi (és fia) menyire őszintén gondolja, az a jövő titka.
Az Indiai Nemzeti Kongresszus 93 éve alatt most, január hatodikán esett meg első ízben, hogy elvi döntés született a szétszakadt párt újraegyesüléséről. A bejelentést, ami Gandhi asszony és Szvaran Szingh közös sajtóértekezletén hangzott el, megelőzte Indira Gandhi képviselői mandátumának megvonása, és december végi rövid bebörtönzése is; ez nyilván serkentőleg hatott a két párt s főként vezetőik összebékülésére. Abban, hogy Indiának – akár kormánypárt, akár konstruktív ellenzék szerepkörében – szüksége van az egységes Kongresszus Pártra, egyetértenek az indiai politikai körök.
Abban is egyetértés mutatkozik, hogy a Kongresszus Párt vezetőségének asztalánál ott van az asztalfő, ahol Indira Gandhi foglal helyet. De – a múlt tanulságainak levonásán kívül – szükséges lesz számára az asztal körüli többi széket is betölteni, mégpedig olyan személyiségekkel, akik képesek kapcsolatokat kiépíteni, illetve fenntartani az óriási ország Gandhi asszonnyal személy szerint nem szimpatizáló, ám ugyancsak jelentős rétegeivel.
