Mindig szerettem volna részt venni a bécsi operabálon; talán még azt is sikerült volna elintéznem, hogy hivatásomnál fogva, tudósító újságíróként, belépődíj nélkül bejussak, szippantsak az operaház báli illataiból, megcsodáljam az évente egyszer különleges díszbe öltöztetett házat az osztrák főváros mértani középpontjában, a bécsi Ringen, ám végül lemondtam tervemről-álmomról. Nem sikerült ugyanis frakkot vásárolnom, anélkül pedig nem volt oda belépés még az újságíró számára sem az évente egyszer rendezett báli estére, éjszakára. Így aztán erről az élményről kénytelen voltam lemondani, és helyette fürdőköntösben gyönyörködtem a tévé előtt jó néhány operabáli tudósításban, majd pedig néztem végig a teljes eseményfelvételt néhány nappal később. – A bécsi operaház történetéhez tartozik, hogy kétszer nyitották meg: először Császári-királyi Udvari Operaház (K.k. Hofoper) néven 1869. május 25-én Mozart Don Giovanni című operájával, másodszor pedig – miután a II. világháborúban különösen súlyos bombakárok érték – részben újjáépítve, renoválva, immár az örökös semlegességnek elkötelezett, független Osztrák Köztársaság születésnapi ünnepségsorozata részeként, 1955. november 5-én. Akkor Beethoven Fidelio című operájával avatták föl újra, természetesen a köztársasági elnök jelenlétében. Az első avatás alkalmával (1869-ben) Ferenc József császár és felesége, a gyönyörű Sisi ült az uralkodói díszpáholyban. (A nyitó kép forrása: FaltinTravel.)
Persze, végül mégsem maradtam bécsi operaélmény nélkül, már csak azért sem, mert a múlt század hetvenes éveitől az ezredfordulóig különösen sokat jártam Bécsben, Ausztriában – mindenekelőtt a Magyar Hírlap tudósítójaként. Az osztrák kormány sajtóhivatala ajándékozott meg operajeggyel, a Don Juant láttam-hallgattam, az előadást Herbert von Karajan vezényelte…
És ha már bécsi opera: ma, február 16-án – két év kihagyás után – rendezik a hagyományos bécsi operabált, a bálok (jóténysági célokat is szolgáló) bálját. Újra fölhangzik majd a jelszó: Alles Walzer!, a keringőre föl, és a boldog-mámorító dallamokra hullámzani kezd az operaház parkettja… (Az alábbi írás a sajnos, már rég megszűnt Reform magazin 1996. január 30-i számában jelent meg.)
Az operabál a császárvárosnak csaknem százhúsz esztendős hagyománya. Boldog emlékezetű szépanyáink, szépapáink felhőtlen(!?) ifjúságát idézik a valcerkirály Johann Strauss dallamai a bécsi karneváli idény legelőkelőbb eseményén, megkoronázván vélük a búcsúzó farsangot.
Szigorú rendje van a bécsi operabálnak: az Állami Operaház balettegyüttese nyitja meg a Kék Dunával, majd a mintegy kétszáz kiválasztott ifjú pár, jórészt elsőbálozó, megkezdi a minden osztrák, de legalábbis minden bécsi számára kötelező „gyakorlatot”, a keringőt.
Bécs imád keringőzni. Azóta, hogy 1814/15 fordulóján a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus előkelőségeinek és diplomatáinak unatkozó feleségei fölfedezték a valcer olykor édeskés, fülbemászó dallamát, a keringő fiatalságot idéző lendületét, a finomkodó és kimért francia négyesek szigorú etikettje után, e szárnyaló tánc révén valósággal berobbant a szabadság a báltermekbe.
A történelmi belvárost övező Ring és a Kärtnerstrasse kereszteződésében Ferenc József 1857. évi rendeletére emelt udvari operaház 1869 tavaszán nyílt meg. Párizsban viszont már javában báloztak, kánkánoztak (!) az operában, amikor az egyik legremekebb bécsi színházi ember (ma talán menedzsernek mondanánk), Franz von Jauner operaigazgató a ház művészeinek, alkalmazottainak nyugdíjalapját növelő jótékonysági célú operaestek megrendezését javasolta. Külön bizottság választotta ki a legmegfelelőbb időpontot: 1878. február 12-ét. Az volt az első alkalom, hogy az arisztokratákból, főtisztviselőkből, újgazdagokból álló közönség nem csupán hallgatta a muzsikát a zene és a balett szentélyében, hanem táncolt is rá.
Előbb csak a cs. és kir. operához, a pompás környezethez illő módon, finoman, előkelősködve.
De amikor az elfáradt udvari karmesterek letették a pálcát, a vendégként megjelent Johann Strauss lépett a dirigensi pódiumra.
Több se kellett a keringőkirályért lelkesedő közönségnek!
Húsz éven át, egészen Rudolf főherceg és kedvese, Vetsera Mária mayerlingi öngyilkosságáig, mindig szigorúan a húshagyókedd előtti utolsó kedden rendezték meg a bécsi operabált, amely a Monarchia fénykorának talán legrangosabb társasági eseményévé lépett elő.
Aztán évtizedekig, egészen 1935-ig nem báloztak az operában. Attól kezdve viszont káprázatos farsangbúcsúztatókra került sor a náci Németország által bekebelezett „keleti tartomány” fővárosában. Mindaddig, amíg a Straussok és a többiek gyönyörűséges zenéjét el nem nyomta a háború zaja, a fegyverek dörgése…
Több mint tíz évbe tellett, amíg Bécs újjáépítette a nemzet és az önállóság egyik jelképének is számító operaházát. Napjainkban Lotte Tobisch a főszervező, az Opernball-Lady. „Talán el sem hiszik – mondta sajtótájékoztatóján –, de ez az egyetlen este és fél éjszaka csaknem egész éves munkát ad nekem és néhány lelkes segítőmnek. Változatlanul sokkalta többen szeretnének megjelenni a nemzetközi társasági eseménnyé előlépett operabálon, mint ahány személyt biztonságosan fogadhatunk, bebocsáthatunk. A díszvendégek közül eddig sohasem hiányoztak országunk legfőbb méltóságai, és mindig fontosnak tartotta jó néhány külföldi állam- és kormányfő, neves politikus, világsztár, tudós is, hogy jelenlétével megtisztelje az operabált…”
Az elsőbálozó fiatalurak (és persze a náluk idősebbek) számára kötelező a frakk. Partnernőik – ártatlanságukat is hangsúlyozandó – tüllel és brokáttal gazdagon díszített hófehér nagyestélyiben vonulnak be az operaház parkettjára. A táncokat – nem csupán a keringőt – előtte hónapokon át külön tanári kar irányításával gyakorolják.
Február 15-én este 10 órakor kezdődik (előtte egy órával engedik be a közönséget) és másnap hajnali öt óráig tart a bécsi operabál. Az idén csak a belépő 2700 schilling, és ha a vendég, kifáradván a keringőzésben, szeretne leülni is, választhat: a földszinti, első, illetve második emeleti páholy 170 000 schilling, a négyszemélyes asztal „valahol” a sok között 6000, a háromszemélyes asztalrész (!) 5000 schilling. Azok, akik csak szippantani szeretnének az operabáli éjszaka levegőjéből, az ötödik emeleti karzatról megtehetik. Az első és második sori ülőhely 700, a leghátsó állóhely 150 schilling.
Sokéves tapasztalat szerint mindig telt ház van. Lent és a kakasülőn egyaránt. Aki ad magára, innen nem hiányozhat.
Ma kora reggel osztrák rendőrök már a Bécsi Állami Operaházban voltak, hogy robbanóanyag-kereső kutyákkal átvizsgálják az épületet. A vendégek biztonságáról mindvégig rendőrök százai gondoskodnak – jelentették Bécsből.
