Egy kis statisztika 65 esztendő távolából. Hatvanöt évvel ezelőtt, június közepén léptem be gyakornokként a lehető legjobb újságíró-iskolának számított munkahelyemre, a Győr-Sopron megyei napilaphoz. Abban a hónapban két írásom jelent meg, a következőben viszont már 14: nem holmi egy-két mondatos mínuszos hírecskék ám, hanem „komoly”, ötven-nyolcvan kéziratsoros írások. Közülük választottam most egyet: egy ritka szakma művelőjének a portréját igyekeztem közzé tenni. Sajnos, fénykép nem készült a főszereplőről, Morigl Péter kazánkőművesről (tehát: nem kazánkovácsról!), akkoriban talán még főállású fotoriportere sem volt a lapnak, miként szerénységemnek meg fényképezőgépe nem volt… (E cikk élén egy sok-sok évtizedes kép az olajgyárról.) Az ország első, győzerőn alapuló, Kohn-féle, győrszigeti növényolajgyár, ami épségben átvészelte a II. világháborút, mindenekelőtt étolajat gyártott. Aztán jött a privatizálás 1992-ben, majd a vég, a bezárás 2000-ben…A portré-riport helyszíne – miként a győriek emlegették – az olajgyár volt. A kazánkőművesről szóló sorok 1960. július 27-én jelentek meg. Íme:

«Téglából rakott „széken” ül a Győri Növényolaj-ipari Vállalat kazánházában. Kezében kalapács és sárga samott-tégla. Azt faragja, méregeti; itt egy kicsit, ott nagyobbat lefarag belőle, és kész. Szaporán jár a keze, egy perc sem telik el, máris kész a következő. Most egy sarkot kell legömbölyíteni, majd a tégla oldalából kell kiemelni egy félkört.

– Nem olyan könnyű munka ez – mondja Morigl Péter kazánkőműves. – Inkább építenénk egy új kazánt. Nézze csak, még 1912-ben készült ez a monstrum a Hazai Gépgyár Rt.-nél. Azóta majd fél évszázad telt el, ez bizony sok idő még egy gépnél is.

– Hány éve dolgozik a szakmában?

– Hát, ha jól utánaszámolok, 28 éve. A háború előtti évek nagy munkanélküliségei idején családommal együtt Lengyelországba költöztünk. Ott kerültem egy olyan vállalathoz, ahol meg kellett tanulnom ezt a mesterséget, mert másképp nem boldogultam volna. Megtanultam, és meg is kedveltem. Izgalmas, változatos.

– Itt van például ez a kazán. Régi rendszerű, csöves, nehézkes és ráadásul elég kis teljesítményű. Az évek folyamán rengeteg por, piszok, salak rakódott le benne. A falai sem a legjobbak már. Le kellett bontani, azért olyan, mintha bomba csapott volna bele. A lebontást szakaszonként végezzük, nehogy a vasszerkezet megsérüljön. Először a külső borítófalat, a „vöröset” hámozzuk le, majd ezután következik a belső, a samott-téglából rakott fal bontása. Akkor egy darabig átadjuk helyünket a kazánszerelőknek, akik a megsérült vascsöveket, bojlerokat (tűztér nélküli üstök, amelyekben a vizet egy másik kazánból odavezetett gőz forralja fel) kijavítják.

– Ha ezzel végeztek, akkor újra mi jövünk. Először a tűztér oldalfalait húzzuk fel a szükséges benéző és bebúvó nyílásokkal együtt. Ez az egyik legnehezebb munka, mert szinte minden egyes téglát ki kell faragni kalapáccsal, hogy jól illeszkedjék a csövekhez. Meg nemcsak a csövekhez, hanem a lánghoz is illeszkednie kell. Az éles sarkú téglánál „kifordul” a láng: a domborítottnál viszont szépen elterül, simul hozzá, így melegít csak igazán a tűz!

– A következő lépés a gyújtóboltozat kiképzése. Aztán hozzálátunk a kazán lelkének építéséhez. A lélek pedig az úgynevezett négy huzamrész. Ezek tulajdonképpen a füstgázterelő nyílások. Azért van rájuk szükség, hogy a meleget állandóan a csövek között tartsák, itt marasztalják. Ezzel tudja csak a fűtő a maximális kalóriaértéket kivenni a gépből. Ezután már gyorsabban megy a munka. A koromfogó nyílások beállítása és az oldalfalak felhúzása után bezárjuk a kazánt. Tetejét lefödjük, ráhúzzuk a vöröst, betömjük a falazás közben keletkezett hézagokat és azt mondjuk: ezzel is elkészültünk. A teljes siker a fűtőtől függ: jól adagolja-e a fát a háromhetes szárítási idő alatt?

– A mi mesterségünk nem egyszer bővelkedik izgalmakban, és helytállást követel. Például Lengyelországban, Kattowice környékén történt egyszer, hogy egy kokszolókemence tűzkamrájában ki kellett cserélni a kiégett téglafalat. A nehézség az efféle munkánál, hogy a kemence belsejét nem szabad kihűlni hagyni, mert ha ötszáz fok alá száll a hőmérséklet, akkor tönkremegy. Tenni kellett valamit – háború után voltunk, a lengyel iparnak szüksége volt a kokszra. Három azbesztruhát öltöttem magamra, fogtam a kalapácsot és vésőt: be a sötétpiros falu kemencébe. Három percnél tovább nem bírtam, úgy rángattak ki a többiek. Hétszer másztam be tíz óra alatt, de elkészült. A vállalat vezetősége és munkások nagyon-nagyon megszerettek. A hagyományos lengyel–magyar barátságnál az több volt.

– 1945 végén tértem haza családommal együtt Magyarországra, a már szabad hazába. Itt folytatom a kazán-kőműveskedést, minden erőmet és tudásomat beleadva a munkába. Csak ez a kazán készüljön el időre, most ez a legfontosabb nekünk.

*

Kip-kop: a kalapács hangja ez. Egy őszülő hajú, szikár ember téglákból rakott széken ül. Kezében kalapács és sárga samott-tégla. Azt faragja, méregeti: itt egy kicsit, ott nagyobbat lefarag belőle…»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)