Azt gondolná az ember, hogy Svájc egy meglehetősen unalmas ország, nem történik ott semmi rendkívüli. A példásan szorgalmas Schwitzerbürgerek, az alpesi ország polgárai végzik a dolgukat, pásztorkodnak, pénzt számolnak, ha jó kedvük van, akkor megfújják az alpesi kürtöt…Egyébként csönd és nyugalom honol Európa talán legszebb országában… Valóban? A Mai Nap 1990. március 4-i számában írt cikkemből egészen más derült ki:
Andreas Kohlschütter, a svájci hadsereg századosa, civilben az alpesi ország egyik neves újságírója a minap már nem bírta tovább cérnával, és kitálalt. A DRS tévé talán legnézettebb műsorában, a Rundschauban mondta el a törzstiszt: a hadsereg egy alezredese éppen egy évvel ezelőtt azzal bízta meg, hogy fizetett titkos ügynökként készítsen jelentéseket a svájci békemozgalomról és saját szakmai szervezetéről, az újságíró-szövetségről.
Ha csupán csak ennyi lett volna, néhány nap múltán elfeledik a nézők az ügyet, legföljebb annyi maradt volna az egészből, hogy egy derék újságíró nem vált besúgóvá. Csakhogy akkor már rengett a föld a svájci UNA (Untergruppe Nachrichten und Abwehr, azaz a hírszerzés és az elhárítás) körül. Mind szélesebb körben döntögette a dominókat a svájci állambiztonsági botrány. Kohlschütter leleplező bejelentése előtt néhány nappal Kaspar Villiger védelmi miniszter ugyanis azt nyilatkozta, hogy a katonai szervek nem illetékesek államvédelmi feladatok – személyek, szervezetek titkos megfigyelése, adatgyűjtés – ellátására, ezért nem is tesznek ilyesmit. A valóság azonban egészen mást mutat. Egy viszonylag egyszerűnek tetsző parlamenti vizsgálat „melléktermékeként” (a Kopp-ügy kapcsán) derült fény arra, hogy az államvédelem és testvérszervezetei mintegy 940 ezer titkos aktát őriznek.
Egymillió akta
A majd egymillió – legnagyobbrészt ügynöki jelentésen alapuló – akta elképesztő mennyiségű információt tartalmaz politikai pártokról, szervezetekről, menekültstátusért folyamodókról, külföldiekről s ellenzékinek számító mintegy negyedmillió svájciról. Mellékletként újságkivágások, ülések jegyzőkönyvei, népszavazási okmányok – „dokumentumok” az állam feltételezett és potenciális ellenségeiről. Nagy becsben tartották mindaddig a kelet-európai országokban megfordult svájci állampolgárok rutinszerű kihallgatásairól, a kommunista államok diplomatáinak, kereskedőinek mozgásáról, kapcsolatairól szóló följegyzéseket is. Egészen az idén (1990!) februárig a svájci határőrizeti szerveknek, mindenekelőtt a vámosoknak volt kötelességük jelenteni a rendőrségnek: ki és mikor utazott kelet-európai országba. Az ügy egyik pikantériája, hogy Otto Stich pénzügyminiszter nem sokkal ezelőtt kijelentette: az általa felügyelt hatóság emberei nem keveredtek bele a belbiztonsági botrányba. Nem riadt vissza a hírszerzés és elhárítás a baloldalinak tartott személyek, közösségek telefonjainak a lehallgatásától, postájának az ellenőrzésétől sem. Helyi lapjelentések szerint a rendőrség megkeresésére a svájci posta minden további nélkül adatokat szolgáltatott a postafiókok bérlőiről. Jean Clivaz posta-vezérigazgató sietett kijelenteni: a postai titkokat ennek ellenére minden esetben sikerült megőrizni.
Az immár hetek óta tartó svájci államvédelmi-titkosszolgálati botrány kapcsán nem telik el nap, hogy valamiféle új részlet, név ne lobbantaná ismét lángra az érdeklődés parazsát. Zürich kanton kormányzata a minap volt kénytelen elismerni: a tartományi rendőrség hírszerzőinek irattárában 75 ezer aktát őriznek. A témakörök: államvédelem, kémelhárítás, küzdelem a terrorizmus ellen. A helyi politikai rendőrség minden információt köteles továbbítani a Bupo-nak, a szövetségi rendőrségnek. A zürichi akták felét svájci állampolgárokról, harmadát külföldiekről állították ki; mintegy 2000 a különféle szervezetekről szóló adatokat tartalmazza. Csupán az adatállomány karbantartása, kezelése 3,1 millió svájci frankba került tavaly.
Kartotékok betonbunkerekben
A jelek szerint nem csupán a sztálinista rezsimek bizalmatlanok a saját állampolgáraikkal szemben. A berni szövetségi kormány 1951. január 12-i titkos határozata értelmében évtizedekig gyűltek az adatok a legveszedelmesebbnek tartott személyekről az államvédelmi hatóság betonbunkerének különösen szigorúan őrzött archívumában. „Válság és háború esetén elrendelhető e gyanúsított személyek internálása, kényszerlakhelyre költöztetése, rendőri felügyelete, őrzése, illetve jelentkezési kötelezettség előírása számukra…” Már az is gyanúsnak számított, aki kelet-európai országból járatott magának újságot. A szélsőséges elemek listáján kereken tízezer svájci állampolgár neve olvasható. Külön „kasztot” alkottak azok a svájciak, akiknek – egyébként általános és kötelező – katonai szolgálatától, azaz behívásától válság, háború esetén el kellett tekinteni, mert megbízhatatlanoknak bélyegezték őket az elhárítók. A legnagyobb fölháborodást a svájci Vöröskeresztnek az a kartotékrendszere keltette, amely a második világháború utáni években kelt, és az akkori időkben rövidebb-hosszabb ideig Svájcban vendégeskedett, üdült gyermekek neveit tartalmazta. A svájci elhárítás potenciális kémekként, beszervezhető ügynökökként tartotta őket számon. Ekkora hivatalnoki szűklátókörűséget tapasztalván a berni szövetségi kormány rendkívüli ülésének napirendjére tűzte az államvédelem tevékenységét. Az egyik eredmény: Arnold Kotter állam- és kormányfő szózatban kért bocsánatot a svájci néptől, az ügy ismert és ismeretlen sértettjeitől. „A szimatoló állam elleni bizottság” – tekintettel a lakosság körében tapasztalható nagy felháborodásra, melyet a demokratikus jogok gyakorlása közben folytatott válogatás nélküli titkosrendőri megfigyelések kitudódása keltett – új parlamenti vizsgálóbizottság fölállítását követeli. Azzal érvel, hogy a puszta (bocsánatkérő) szavak mit sem segítenek a bizalmatlanság mérge ellen. Nem kevesek meggyőződése, hogy maga a szövetségi kormány is kevésnek fog bizonyulni az országot megrengető politikai-jogi skandalum minden részletének a föltárására, a vétkesek, túlbuzgó hivatalnokok felelősségre vonására, az államvédelem tevékenységének új, törvényes alapokra helyezéséhez.
Szabadságon a rendőrfőnök
Tény ugyanis, hogy pillanatnyilag senkinek sem áll módjában, hogy kiderítse: kik, hol, hány kartotékot, dossziét őriznek titkos irattárakban, adatbankokban. Annyi tudható csupán, hogy egy 1986. évi fölmérés szerint 550-féle személyiadat-földolgozó rendszer működik országosan. Először a minisztériumok, a hatóságok háza táján kellene vizsgálódni: milyen célból és milyen adatokat őriznek mágnesszalagjaikon, mikrofilmjeiken, aztán parlamenti különbizottságnak kellene eldöntenie, hogy jogosak-e ezek az adatgyűjtések, van-e törvényes alapjuk – írják a svájci újságok.
Miközben az ügyet a lehető legjózanabbul taglaló Neue Zürcher Zeitung kommentátora síkraszáll amellett, hogy az államnak kötelessége minden törvényes eszközzel megvédeni a saját polgárait, a fennálló politikai, gazdasági rendet, a belső békét és biztonságot. Dr. Peter Huber, a svájci szövetségi rendőrség (Bupo) főnöke – azért, hogy ne éleződjék tovább a helyzet – meghatározatlan időre szabadságolását kérte. A svájci zöldek ugyanakkor a politikai rendőrség megszüntetését szorgalmazó népszavazást követelnek.
“Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.