Az újságíró archívumából: Az elbai eskü

Valójában április 25-én lett volna illendő közzé tenni archívumomnak ezt a megőrzött újságkivágását, azonban a koronavírus-őrület feledtette velem a teendőmet. Pedig akkor azért is lett volna időszerű, mert éppen 35 esztendővel azelőtt jelent meg az akkor tekintélyes napilapként ismert Magyar Hírlapban, mert aznap volt éppen 75. évfordulója annak, hogy szovjet és amerikai csapatok találkoztak az Elbánál. Torgau városa közelében az I. Amerikai Hadsereg, 5. hadtestének előretolt osztaga, a 69. gyaloghadosztály katonái felvették a kapcsolatot a szovjet Vörös Hadsereg 58. számú gárdahadosztályával…

A karlshorsti múzeum emlékei

Minden bizonnyal a véletlen tette örök időkre emlékezetessé Karlshorst berlini kerületrész nevét. Föltehetően azért, mert a második világháború híres-hírhedt berlini csatájában a lichtenbergi városrésznek e csücskében – a mai Fritz-Schmenkel- Strassén – viszonylag épen megmaradt egy iskolaépület, ahol … –  …a szövetséges hatalmak képviselői előtt Wilhelm Keitel vezértábornagy, a fasiszta német fegyveres erők főparancsnokságának vezetője, valamint Stumpf vezérezredes a légierő és Friedeburg tengernagy, a haditengerészet képviselője Georgij Zsukov marsallnak, a Vörös Hadsereg főparancsnok-helyettesének a fölszólítására aláírták a fasiszta Németország feltétel nélküli kapitulációjának az okmányait – mondja a Schmenkel utcai emlékhely és múzeum tárlatvezetőnője. –  Az aktus mindössze néhány percig tartott. A szovjet marsall köszöntötte a szövetségesek képviseletében jelen lévőket, majd parancsot adott Keitelnek és társainak a bevezetésére. Fölszólítására a német tábornok átadta a szövetséges megbízottaknak a birodalmi küldöttség tagjainak a fölhatalmazását a feltétel nélküli megadás okmányainak az aláírására. Az esemény ideje: 1945. május 9., 0 óra 43 perc … A berlin-karlshorsti épület kisterme – a volt német katonai-műszaki tiszti iskola étkezdéje – azóta is olyan, mint ahogy azt fényképekről, filmekből ismerjük.

A falakon a II. világháborúban szövetséges négy hatalom, a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország zászlaja. Ott az asztal, amelynél a szövetségesek foglaltak helyet, és a másik hosszú is, rajta zöld terítő, ahol lezajlott a történelmi aktus: Hitler „ezeréves birodalmának” a temetése, amellyel véget ért a mintegy ötvenmillió emberáldozatot követelt II. világháború – Európában.

Mintegy 15 ezer háborús dokumentumot relikviát őriznek a tizennégy kiállítási helyiségben, a legtöbbet természetesen annak az 1448 napnak a történetéről és eseményeiről, amely 1941. június 21-e, a Szovjetunió megtámadása és 1945. május 9-e, a győzelem napja között telt el. Ott látható Hitler hírhed, 21. számú parancsának, az 1940. december 18-án kelt Barbarossa-tervnek az eredeti példánya is. Megrendítő fényképfelvételek, hangszalagra rögzített visszaemlékezések, törzskari térképek – mindenekelőtt a sztálingrádi, a moszkvai és a berlini csatáról. Egész falat betöltő hatalmas festmények, köztük az egyik legismertebb, a Reichstag bevétele. Hőstetteket bizonyító hadijelentések, köztük is talán a legmegrázóbb néma tanú: pár soros följegyzés egy nyírfakéregdarabon. Tizenhárom esztendővel a háború befejezése után, egy töltényhüvelybe csavarva, teljesen véletlenül került elő a moszkva–minszki országút mentén álló egyik fa törzséből.

„Tizenketten voltunk, a minszki országúira küldtek bennünket, hogy elzárjuk az ellenség útját, mindenekelőtt a páncélosokét… Az úton már 19 masina lángol, mi azonban már csak ketten vagyunk …” A nyírfakéregre írt levélben ott a dátum is: 1942. február 22. Azon a napon halt hősi halált társaival együtt Moszkva védelmében a néhány szavas üzenet írója, Alekszander Vinogradov harcos.

A szovjet ember hősiességéről, áldozatkészségéről még számos múzeumi relikvia beszél: egy partizánlány utolsó levele, a kendőjére írva… Egy maroknyi véráztatta föld Belorussziából. Egy másik teremben kínzóeszközök koncentrációs táborokból, képek és dokumentumok az embertelenség e poklaiból. Fotók a kommunisták vezette német ellenállási mozgalom tagjairól, tevékenységéről, a Walter Ulbricht vezette Szabad Németország Nemzeti Bizottságáról… És végezetül a vetítőteremben a kiállítás látogatói megtekinthetik a korabeli híradókból, frontjelentésekből összeállított filmet a szövetséges csapatok katonáinak elbai találkozójáról, a felszabadító harcok utolsó napjairól.

Éppen negyven éve, 1945. április 25-én, szerdán 11 óra 30 perckor – moszkvai idő szerint 13,30-kor – került sor a történelmi találkozásra egy német kisvárosban, Strehlában, az Elba partján. „Yankees meet Reds” (Jenkik találkozása vörösökkel)  írta a Stars and Stripes című katonaújság a 69. amerikai gyalogos hadosztály és a Vörös Hadsereg 58. gárdaosztálya katonáinak és tisztjeinek a találkozásáról. Azon az április 25-én a 273. amerikai hadsereg 69. gyalogos hadosztályának három őrjárata indult felderítésre nyugat felől az Elba irányába. Azt, amelyik először ölelkezett össze szovjet katonatársaival, Albert Kotzebue hadnagy vezette. (A másik kettő délután négykor, illetve háromnegyed ötkor ért Torgaunál az Elbához.)

Joseph Polowsky amerikai közkatona, Kotzebue hadnagy beosztottja, nem sokkal az 1983-ban bekövetkezett halála előtt így emlékezett vissza Studs Terkel chicagói író előtt a történelmi pillanatokra: „Fölemelő érzés fogott el bennünket, amikor megpillantottuk az Elbát. Kotzebue két zöld rakétát lőtt ki. Mintegy tíz perccel később hangokat hallottunk a folyó túlsó partjáról. Orosz katonák integettek és adtak le jelzéseket nekünk… Egy csónakba ugorva, mintegy hatan, üggyel-bajjal átevickéltünk a túloldalra. Három szovjet katona jött le elénk a partra, ahol a nemrég csillapult harcok halottjai, nők és gyerekek feküdtek. Kotzebue hadnagy, mélyen vallásos ember, megrendültén a látványtól és a találkozástól, ezt mondta: Joe, itt nekünk az oroszokkal együtt fogadalmat kell tennünk. Ez mindnyájunk életében annyira fontos nap. Addigra már mindünk szemében könny csillogott. Összeölelkeztünk, és ki-ki a maga nyelvén, esküt tett…” Polowsky 1947 áprilisában leírta az elbai esküt: „Népeink találkozásának ebben a történelmi pillanatában minden jelen lévő katona, amerikai és orosz, ünnepélyes esküt tesz, hogy minden rendelkezésére álló erővel és módon küzdeni fog a háború ellen, azért, hogy e szörnyűségek többé meg ne történhessenek, és hogy a világ népei ezentúl békében élhessenek”. –  A mindvégig közkatona Joe Polowsky, a későbbi chicagói taxisofőr számára élete végéig világnézetét és cselekedeteit meghatározó momentum maradt a találkozás az Elbánál és az eskü. A háborús napokban szövődött amerikai–szovjet fegyverbarátságra emlékezvén írta 1947-ben: „A megbékélés és a barátság újjáélesztésére szólítom föl a világ valamennyi nemzetét, hogy értelme legyen s maradjon eskünknek azon a véráztatta földön…

Esztendővel ezelőtt – utolsó kívánságának megfelelően – az elbai találkozás emlékművétől nem messze, a torgaui temetőben helyezték végső nyugalomra Joseph Polowsky amerikai közkatona hamvait. –  A minap az amerikai UPI hírügynökség jelentette, hogy amerikai háborús veteránok 150 főnyi küldöttsége április 25-én találkozik szovjet második világháborús veteránok delegációjával az NDK-beli Torgauban. Az egyik amerikai katona, a dallasi Ken Gjemre kijelentette: „Mi, amerikai és szovjet katonák negyven esztendővel ezelőtt bajtársként örömmel találkoztunk és ünnepeltünk. Mi, amerikaiak kétezer mérföldes úton törtünk előre, hogy a fasizmust legyőzve, kezet foghassunk az Elba partján a szovjetekkel. Azt szeretnénk, hogy a második világháborúban olyan sokat szenvedett orosz néppel ugyanolyan emberi legyen a kapcsolatunk, mint akkor”.

Torgau – győzelem napi emléksorok

Szovjet és amerikai katonák ünneplik a német hadsereg feletti győzelmüket 1945. április 26-án az Elba folyó menti Torgau városában. (Kép: Bundesarchiv)

Bájos reneszánsz városka az Elba-parti porfírdombon Torgau. Az NDK-beli járá­si székhelyek egyike Lipcse megyében, lakóinak száma mind­össze 22 ezer. Évszázadokig a Hartenfels-kastély, a szász vá­lasztófejedelmek időszakos rezi­denciája volt az ezertíz eszten­dős település egyetlen nevezetes­sége. A többi történelmi emlé­ket, az óváros hangulatos, girbe­gurba utcácskáit, késő gótikus és reneszánsz házait, Lucas Cranach képeivel díszített evangéli­kus templomát jó óra alatt meg lehetett tekinteni. Ez volt Torgau – s ez lenne máig is, ha…

…Ha nem jött volna közbe a második világháború. De közbe­jött s pusztított. Embert, szere­tetet, szerelmet, történelmi érté­ket, tudást, falvakat, városokat, országokat. A visszavonuló, ha­rapófogóba szorult fasiszta német egységek a háború utolsó órái­ban fölrobbantották Torgau híd­jait, szétrombolták kikötőjét. Az újjáépített város főterén, a Platz der Begegnungon, a Találkozás terén szerény emlékmű áll, raj­ta a felirat: „Itt, az Elbánál talál­kozott 1945. április 25-én a Vö­rös Hadsereg I. Ukrán Frontja az amerikai hadsereggel.” A ko­rabeli újság, az akkor immár három hete teljesen fölszabadult Magyar országon megjelenő Szabad Nép így tudósított a világtörténelmi eseményről:

„Szerdán, április 25-én a Vö­rös Hadsereg és a nyugati fron­ton harcoló angolszász seregek fölvették az összeköttetést egy­mással. A találkozás az Elba fo­lyó közelében egy szovjet gárda­hadosztály és egy amerikai hadosztály előőrsei között jött létre. Néhány órával később magas rangú angolszász és szovjet tisz­tek találkoztak az Elba menti Torgau városkában, amely ily módon világtörténelmi nevezetességre tett szert. A találkozás hírét nagy ünnepségekkel fogadták három szövetséges állam fővárosában.  Moszkvában a háború folyamán eddig legnagyobb diadaltűzzel: 324 ágyú 29 lövésével ünnepelték meg a  szövetséges hadak találkozását.” Évszámra nem kelteznek tudósításokat a nagy hírügynökségek Torgauból. A jelképvárost legföljebb kerek évfordulókon említik: utalva arra, hogy itt találkoztak a szovjet és amerikai csapategységek.

A szövetségesek, akik akkor harcostársak voltak, a világot leigázni-fölfalni indult német fasiszta állam- és hadigépezet ellen, a közös ellenség ellen koalícióba tömörült szovjet, amerikai és angol nép esküjükhöz hű katonái.

Az NDK-béli kisváros, Torgau minap megint a híradások élére, az újságok vezető helyére került. Temetés volt Torgauban. Joseph Polowsky, az Amerikai Egyesült Államok egyik polgára, mellesleg taxisofőr Chicagóban, úgy végrendelkezett, hogy Torgauban temessék el. Polowsky állampolgár – egykor az US Army katonája – tagja volt annak az amerikai őrjáratnak, amely elsőként ölelkezett össze az Elba partjára érkezett szov­jet hadsereg katonáival.

A torgaui találkozás részvevő­jét és tanúját temették a minap Torgauban. Fián kívül ott voltak egykori harcostársai – volt amerikai katonák és az elbai találkozás néhány szovjet veterán részvevője is –, hogy virágaikkal leróják kegyeletüket egykori bajtársuk sírjánál. Joseph Polowskyt eltemették, de végaka­rata, hogy ez az aktus is emlé­keztessen a békéért, a népek szabadságáért és biztonságáért folytatott, rettenetes áldozatokat követelő küzdelemre, tovább él. A minden rang és kitüntetés nélküli egykori közkatona nagyon komolyan vette az akkori elnök, Harry S. Truman szavait, ame­lyeket az elbai kézfogáskor el­hangzott rádió-nyilatkozatában mondott: „…Azok a hatalmak, amelyek a zsarnokság ellen egye­sültek, közös ügyért harcolnak. Azok a nemzetek, amelyek így, vállvetve harcolhatnak határaik mérhetetlen távolsága és anyanyelvük különbözősége ellenére, az ilyen nemzetek együtt élhet­nek és együtt dolgozhatnak ab­ban a közös munkában is, amellyel a világbéke szervezetét akarják megalkotni.”

Minden bizonnyal időközben Joseph Polowsky is kiábrándult Harry Trumanból, aki parancsot adott a hirosimai és a nagaszaki atombomba ledobására, a hidegháború elindítására, aki áldását adta a mccarthyzmusra, az ame­rikai demokratikus erők elleni hadjáratra, a Rosenberg házaspár kivégzésére…

De mélyen hitt Polowsky az emberi értelemben, a katonák s mindenekelőtt hazá­ja politikusainak józanságában, őszinte együttműködési készségé­ben. Hitt abban, amiben még napjainkban is százmilliók és milliárdok hisznek: minden lehe­tőség adott az újabb világégés elkerülésére, a fegyverkezési haj­sza megállítására; az amerikai–szovjet – és általában a kelet–nyugati – kapcsolatok javításá­ra, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti kölcsönös megértés és együttműködés fejlesztésére.

A torgaui temető friss hantjai alatt nyugvó Polowsky koránt­sem volt magányos harcosa a történelmi koalíciónak, az együttműködésnek (hogy is mondta Truman?), a világbéke szerveze­te megalkotásának. Százmilliók akarata cseng egybe az ő hit­vallásával, nem csupán ameri­kaiaké, szovjeteké, azoké a né­meteké, akikkel és akiknek szü­leivel, nagyszüleivel ő maga még halálos ellenségként vette föl a harcot majd’ négy évtizeddel ez­előtt. E békeakarat és az embe­riség alapvető érdekeit szolgáló új koalíció megteremtésének s megőrzésének az akarása ma már minden nép programja. A népek még nagyon sokáig szeret­nének emlékezni Torgaura, e bá­jos reneszánsz kisvárosra, a Ta­lálkozás terének emlékművére és a temetőre is, ahol Polowsky köz­katona sírja van.

A szerk. megj.: Grigorij Vasziljevics Alekszandrov (1903–83) szovjet rendező 1949-ben filmet forgatott az 1945. április végi történelmi eseményről „Találkozás az Elbán” címmel; érdekesség: az amerikai katonákat is szovjet-orosz színészek alakították. 

(A fenti írás az akkor tekintélyes kormánylap, a Magyar Hírlap Fórum rovatában jelent meg 1983. december 6-án.)