Már három évtizede lesz az ősszel, hogy a bősi erőmű építése döntő szakaszához érkezett: elterelték a Dunát. A lépés nemcsak Magyarország számára volt drámai, északi szomszédságunkban is okozott némi kavarodást – ami azonban egy jól megkomponált Prága–Pozsony-munkamegosztást leplezett. Cikkünk szerzője, a Népszabadság akkori prágai tudósítója ezt igyekezett a legnagyobb példányszámú hazai napilap olvasói számára átláthatóbbá tenni, az újság 1992. október 28-i számában megjelent cikkével. (A nyitó képen: ami elkészült és nem bontották le…)
A csehszlovák államszövetség szétválási folyamatában még talán soha nem kerültek ennyire a felszínre a cseh és szlovák nézet- és érdekkülönbségek, mint a hétfőről keddre virradó éjszaka. Az már a Stráský-kormány megalakulásától világos volt, hogy ezt a testületet egyfajta államfelszámoló funkcióval hozták létre, de eddig sikerült elnavigálniuk az ország hajóját a Prágából és Pozsonyból fújó, gyakorta homlokegyenest ellentétes irányú szélviharok közepette. Az első nyilvános zátonyra futás most következett be a Moldva partján.
Mint emlékezetes, a Duna-rekesztést közvetlen megelőzően a szlovák vezetés sietett a világ tudomására hozni, hogy a kérdésben a magyar féllel 1977-ben szerződést kötött és hivatalból azóta is kapcsolatot tartó szövetségi kormány a kompetens. Ezzel együtt Pozsony jószerint a saját szakállára határozta el, hogy október 20-tól két hétre megállítja a hajózást a nemzetközi vízi úton, lépéssorozatra késztetve magát és a csehszlovák kormányt egyaránt. Mečiaréknak tehát roppant jól jött, hogy még létezik egy szövetségi kabinet, amelyre lehet hivatkozni, mutogatni, ugyanakkor ennek árnyékában önállóan cselekedni. S mint a fejlemények igazolják, éltek is a lehetőségekkel.
Tény, hogy ebben a kérdésben a Stráský-kormány kirívóan határozatlannak mutatkozott. A brüsszeli tárgyalásra például olyan „szövetségi” delegációt küldtek, amelynek minden tagja szlovák volt. Csoda lett volna, ha az EK székhelyén ezek után áttörés születik. Nos, nem is született, a kudarc szinte be volt programozva.
Hogy a dolgok idáig fejlődtek abban a cseh fél is ludas. Korábban is eléggé ímmel-ámmal támogatták a radikális szlovák állásfoglalásokat, miután pedig kimondták, hogy az ország szétválása után a bősihez hasonló kaliberű objektumok annak a köztársaságnak a tulajdonába kerülnek, amelynek a területén találhatók, a csehek megkönnyebbülten hátat fordítottak az egész ügynek s igyekeznek magukat a lehető legtávolabb tartani a keletkező gondoktól. Legfeljebb a szövetségi cseh miniszterek átkozzák sorsukat, hogy ők nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust.
Miroslav Macek szövetségi miniszterelnök-helyettes már a bősi üggyel foglalkozó vasárnapi tévévitában rámutatott, hogy Brüsszelben a csehszlovák meghatalmazottak nem annak az utasításnak megfelelően jártak el, amellyel útra bocsátották őket. A (cseh) politikus bírálta a szövetségi (szlovák) külügyminisztert, Jozef Moravčíkot is, mondván, az EK Bősre vonatkozó álláspontjáról töredékesen és késedelmesen tájékoztatta a kormányt. (Ezt látszik igazolni az a tény is, hogy a nyugat-európai véleményt többen csupán a cseh külügyminiszter, Josef Zieleniec bonni tárgyalásait követően ismerték meg.) Moravčík és minisztériuma természetesen minden vádat cáfol, szerintük a kabinet illetékes tagjait folyamatosan, teljes körűen és azonnal tájékoztatták. Hogy kit tekintenek illetékesnek, azt a közlemények nem részletezték.
Az ily módon felgyűlt felhőkből tehát kicsaptak a villámok. Macek a rendkívüli kormányülés után azt is elmesélte a tudósítóknak, hogy elakadt a lélegzete, midőn Mečiar hétfői nyilatkozatáról értesült. Ebben ugyanis a pozsonyi vezető nem kevesebbet állított, mint hogy a Duna elzárásának megkezdése a szlovák kormány határozata ellenére, ellenben a szövetségi kormány kívánságára történt volna. Nem csoda, hogy ezek után Stráskýéknak végképp elegük lett a fügefalevél-szerepből, s a további bősi ügykezelés labdáját egyszer s mindenkorra át kívánják terelni arra a térfélre, ahol gyakorlatilag eddig is pattogott: Szlovákiába. A kormány szlovák tagjai azonban ezt egyelőre meggátolták.
A Duna-gát azonban már nemcsak a magyar – szlovák kapcsolatok útján emelkedik egyre magasabbra, de – a hét eleji fiaskó nyomán – jócskán megterheli a Prága–Pozsony viszonyt is. Márpedig most, két hónappal a tervezett önállósodás előtt mind Csehországnak, mind Szlovákiának roppant fontos lenne, hogy minimálisra csökkentsék az egymás közötti súrlódási felületeket. Gond ugyanis még jócskán van és terem is a válás körül, olyan kérdések várják a megoldásukat, mint a szövetségi vagyon szétosztása, a hadsereg és a haditechnika átcsoportosítása vagy a leendő állampolgárság problémája. Valamennyi egy-egy időzített bomba, amelynek hatástalanításához jó idegek és nyugodt kezek szükségeltetnek.
A pillanatnyi fejlemények azonban megkérdőjelezik a bársonyos válás lehetőségét-, és inkább a Lidové Noviny karikaturistáját látszanak igazolni. A rajzon egy szlovák politikus szól cseh partneréhez: „Végső soron a válás után is úgy élhetünk egymás mellett, akár a testvérek. Mint Káin és Ábel…”
