A török konyha sertéshús nélkül is világszám – állítják a muzulmán étkezésben jártasok. Egyetértőleg említi ezt szerzőnk is, aki külpolitikai újságíróként ide vonatkozó gasztronómiai tapasztalatait megosztotta a Népszabadság olvasóival. Cikke a legnagyobb példányszámú hazai napilapban 2008. február másodikán jelent meg. (A nyitó képen: a török ételbőség; forrás: dertour.de.)
Az utazó már a török légitársaság gépén megkapja a többnyelvű tájékoztatást: a fedélzeten felszolgált ételekhez nem használtak disznóhúst. A koszt ezzel együtt finom és változatos, az alaphangulatot az olívaolajjal meglocsolt, sok összetevőjű saláta adja meg, a rizses körítésű, fűszeres sült csirke is állja a versenyt, a desszert édesebb a méznél, a leöblítésükhöz kapott száraz vörösbor pedig – címkéje szerint
– Tekirdagból, magyarul Rodostóból érkezett a kínálatba. Megkóstolásával érthetőbbé válik, hogy a bujdosó kurucok miért éppen e Márvány-tenger parti városkát választották végső megállóhelyül.
Bár a muzulmán többségű országokban a sertéshúson túlmenően az alkohol tilalmával is számolhat az idegen, a törökök ez utóbbit szerencsére nem veszik túl szigorúan. A mediterrán tájakon szüretelt szőlő leve mellett finom helyi sörök közül is válogathat a vendég, a tömény lélekmelegítők táborából pedig az ánizsos ízesítésű szőlőpárlat, a raki talán a legnépszerűbb. De ha már italról esik szó, a helyi teázási és kávéfogyasztási szokások sem maradhatnak említés nélkül. A karcsúsított poharakba öntött „csáj”, vagy az őrölt kávé leforrázásával készített serkentő fekete ital a török gasztronómiai kultúra elidegeníthetetlen része. A többségükben frissen kipréselt gyümölcslevek pedig egyszerűen verhetetlenek.
Törökország a kisebb-nagyobb üzletek birodalma, közülük is leggyakrabban olyanokba botlik a járókelő, amelyek valamilyen módon kapcsolatban állnak az étkezéssel. Az utcai gesztenyeárustól (portékája – szerinte – a legnagyobb szemű a világon) a sokcsillagos szállodákig mindenki talál ízlésének és pénztárcájának megfelelő kínálatot. Egy szerényebb kifőzdében például a citrommal megbolondított csorba (leves), egy adag kebab vagy piláf (rizses hús), plusz egy üveg sör tíz török lírán belül kigazdálkodható (1 TRY = 150 HUF). Előkelőbb helyeken látványosabb a kiszolgálás, gazdagabb az étlap, de az ízek – legyen szó a padlizsános, paradicsomos, uborkás salátákról, a „meze” gyűjtőnevű előételekről, a százféle kenyérről, a török pizzákról, a bárányból, csirkéből, borjúból készült húsételekről, a juh- és kecskesajtokról, a dióval dúsított baklaváról és más desszertekről, no, meg a zamatos gyümölcsökről – mindenütt állják az ínyencek próbáját. Ugyanez érvényes a halételekre is, amikhez a török partokat mosó három tenger (Földközi-, Égei-, Márvány-) szolgáltatja kifogyhatatlanul a nyersanyagot. (No meg a negyedik: a Fekete – a szerző utólagos megjegyzése)
Ha egzotikusak is a részletesen fel nem sorolt fogások, valahonnan mégis ismerősek a közép-európai ízlelőbimbóknak. Valószínűleg az Oszmán Birodalom idejéből, aminek képviselői egyes helyeken 150, másutt akár félezer évig is „állomásoztak ideiglenesen”, s ez idő alatt át is vettek, de át is adtak saját vagy mások étkezési szokásaiból. Ezért azután a magyarországi vásárokon, falusi búcsúkon nem okoz meglepetést a törökmézárus, ételeink között a paszuly (bab) és a szárma (töltött káposzta) nevében is rokonít boszporusz-parti és anatóliai megfelelőivel. Ma már nem kell okvetlenül Törökországig mennie annak, aki döner kebabot vagy egyéb finomságokat kíván megkóstolni. Elég végigsétálnia a pesti Nagykörúton, talál belőlük eleget, ha figyeli a kirakatokban forgó-piruló húsoszlopot, amelyről időközönként vékony, gusztusos szeleteket nyes le a szakalkalmazott.
Az említett és nem említett étkek és italok természetesen a Törökországhoz közelebb eső államokban is számos néven előfordulnak, ám ott a múlt sebeit még kevésbé „oldotta békévé az emlékezés”, mint nálunk. Így aztán aki Görögországban kebabra vagy rakira vágyik, jól teszi, ha gyrost vagy ouzót rendel – nem fog csalódni, és még csak meg sem róják szavaiért. Épp így ajánlatos a Dardanelláktól nyugatabbra már görög kávét kérni, ennél is ott marad a csésze aljában a leülepedett zacc (kiöntve kitűnő alapanyag: jósláshoz).
Bulgáriában pedig akár „trák kávét” is ajánlhat a pincér, aki értetlenkedésünkre somolyogva elárulja: az ital amúgy semmiben sem különbözik a törökök tűzforró és méregerős „feketelevesétől”.
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)