Az újságíró archívumából – ecsetjénél ékesebb a nyelve? (2.)

Változatos, különösen érdekes, eseményekben gazdag, szerfölött sok külföldi úttal járó időszakot tölthettem az 1990-es évek elején a rendszerváltással párhuzamos „sajtóváltás” egyik különösen ígéretes lapjánál, a nagy példányszámú, országosan terjesztett, kelendő – és ami nagyon fontos egy napilap esetében: friss és egyedi híreket, eseményeket tálaló – Mai Nap szerkesztőségében. Az Esti Hírlap vezető szerkesztőjeként a lapalapító főszerkesztővé avanzsált Horváth István igyekezett nem csupán a fővárosi sajtó legjobb szemű, tollú és kiváló információs kapcsolatokkal rendelkező újságíróit meghívni a Mai Naphoz; szerte az országban is fölkutatta azokat a hírlapírókat, akik gyakorta pénzt, paripát, fegyvert (azaz: tollat és fényképezőgépet) nem kímélve önzetlenül (és persze „kellemes fizetés” ellenében) kajtattak egyedi információk után. Így válhatott rövid idő alatt az ország minden bizonnyal legolvasottabb déli lapjává a Mai Nap, amit időnként előveszek archívumomból – ihletet is merítvén – munka folytatásához. Íme egy nem mindennapi sztori az 1992. június 10-i számból. (Az előzmény tegnap jelent meg.) Egy megjegyzés hozzá: az alapvetően a nemzetközi politikával foglalkozó újságíró is betévedhet a bulvár tarka ligetébe. (A cikk első része itt olvasható, tessék kattintani!)

«Ecsetjénél ékesebb a nyelve címmel az (1992.) május 25-i Mai Napban számoltunk be a Majna-Frankfurtban élő Daniel Granoth, alias Gárdosi Ottó furcsa üzelmeiről. A magát festőművészként feltüntető, a 68. évében járó férfi német újságokban évtizedek óta, újabban pedig magyarországi lapokban is női festőmodelleket, házvezetőnőket keres jó fizetség ígéretében. Saját bevallása szerint 8000 nőt sikerült elcsábítania. Egy minapi áldozatával azonban megjárta…

Gárdosi szóban forgó kliensének nevét (személyiségi jogainak védelme okán) nem közölte szerkesztőségünkkel a „nagytermészetű Picasso” viselt dolgaira a figyelmünket fölhívó frankfurti rendőr-főkapitányság. A fiatalasszony azonban magára ismert, és vállalván a nyilvánosságot, ajánlkozott, hogy röviden elmondja a kálváriáját:

– Először hirdetéseket akartam közzétenni a hazai lapokban, nehogy mások is bedőljenek Gárdosi meséjének – mondja az érdi, 28 éves Ábrahám Mónika, aki dekoratőr, keramikus is volt, mielőtt munkanélkülivé nem vált. – Ilyen közönséges és ízléstelen fickóval – bár kis ideig a vendéglátó-iparban is dolgoztam, ahol sokféle ember megfordul – nem találkoztam. Az Expresszben olvastam a hirdetését, beteg felesége nevében házvezetőnőt keresett, és jelentkezésemre is nőként válaszolt. Április 6-án este érkeztem Frankfurtba (útiköltség: 10 ezer forint), kocsival várt az állomáson, és mindjárt a lakására vitt, mondván: a felesége a betegsége miatt nem lehet jelen.

Még le sem ültünk, máris a tárgyra tért: náluk a házvezetőnő egyben ágyas is, aki még meg is füröszti a ház urát. Gondolhatja, hogy a hátam borsózott és hányinger kerülgetett. A „művész úr” ugyanis nálam jóval alacsonyabb, borzas-bodorított hajú, szerfölött gusztustalan pasas. Még ha egy nagypapa külsejű, joviális idős úr lett volna, akkor sem vállaltam volna az általa előadott feladatokat.

Tiltakozásomra ordenáréra váltott, és azzal dicsekedett, hogy más nő hálás lenne, és gyengédséggel viszonozná az ő közeledését. Már akkor gyanút fogtam: ez az ember bizonyára lelki beteg, és akármire képes. Magnóra akarta mondatni velem, hogy a saját akaratomból bújok vele ágyba… Közben többször csengett a telefon, néhányszor magyarul is beszélt a hívókkal, őket sem kímélte, velük is a lehető legközönségesebb volt.

Szóba sem került a késő esti, hátborzongató együttlét alatt az újsághirdetésében körülírt, tisztességes, házvezetőnői munka, hogy a teljes ellátás mellett ezermárkás fizetést, szabadnapot, fizetett szabadságot, rendszeres hazautazást biztosítana, hogy megtanulhatnék németül…

Követeltem, hogy azonnal vigyen el a rendőrségre. Elhatároztam magamban: ha erőszakoskodik, minden erőmmel megvédem magamat és a becsületemet. Csodálkoztam is, hogy elvitt az őrszobára, bár közben kárörvendve mondogatta, úgysem hisznek majd nekem, és éjszakára bedugnak a kurvák közé… Fölindultságomat látva, a frankfurti rendőrök végtelen türelemmel és udvariassággal bántak velem, jegyzőkönyvbe foglalták a feljelentésemet, és elvittek a Máltai Szeretetszolgálat fópályaudvari missziójára. Röviden ott is el kellett mondanom a történteket, amennyire tőlük tellett, nyugtatgattak. Reggelre egy kicsit összeszedtem magamat. Az egyik „máltai” a szeretetszolgálat költségére megváltotta a jegyemet a Liszt-expresszre, elemózsiát és költőpénzt adott, és kérte, próbáljam elfelejteni a történteket.

Ezt a csalódást, megaláztatást és izgalmat nem lehet (egyhamar) elfelejteni – mondja Mónika. – Ezúton is figyelmeztetem a magyar lányokat, asszonyokat: nehogy fölüljenek a Gárdosi-félék ártatlannak és előnyösnek látszó hirdetéseinek. Nincs az a pénz, állás, amiért egy tisztességes asszony kockára tehetné a becsületét.

(Mónikához hasonlóan más, Gárdosi által becsapott lányok, asszonyok is jelentkeztek szerkesztőségünk telefonján, és ígérték, ha névtelenül is, de leleplezik a csillapíthatatlan nemi vágyú német–magyar „festőművészt”.)»

Az írás első része itt jelent meg; tessék kattintani!

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)