Az újságíró archívumából: Erőt ad a szolidaritás

A gyakorta még a térséggel foglalkozó újságírók számára is átláthatatlan események és a történésekben fontos vagy kevésbé fontos szerepet játszó – (időnként önjelölt) politikusok, népvezérek, rövidebb-hosszabb ideig tényezőnek számító személyiségek – közül mindenképpen kimagaslik az a rodéziai/zimbabwei személyiség, akivel 1977 júniusában – interjúkészítés céljából – beszélgethettem a margitszigeti Nagyszállóban. A nyitó képen dr. Joshua Nkomo; forrás: www.chronicle.co.zw)

Joshua Nkomóról (*1917, +1999) van szó, a ZAPU – Zimbabwei Afrikai Népi Szövetség – elnökéről, a Zimbabwei Hazafias Front társelnökéről van szó. Az afrikai politikus a magyar vezetőkkel tárgyalás céljából jött Budapestre, és közben találkozott a magyar fővárosban tanuló egyik fiával is. Aki szeretné az egykori Dél-Rodézia, majd új nevén Zimbabwe különösen mozgalmas történelmét, magát az országot megismerni, az kattintson ide a részletekért. A napjainkban jó 17 millió lakosú dél-afrikai ország, egykori brit gyarmat függetlenségét Nkomo magyarországi látogatása előtt 12 évvel kikiáltották ugyan, de csak 1980 tavaszán ismerték el. Vendégünk időközben összerúgta a politikai port az ország másik „legendás” vezérével, a kiváló iskolákat végzett Robert Mugabeval (persze, lehet, hogy fordítva volt…), aki végül is felülkerekedett, az ország kormányfője (helyettese Joshua Nkomo!) lett, majd végül is elképesztő diktatúrát vezetett be, mígnem 2017 végén – megelőzendő a hadsereg bevatkozását – családjával együtt elmenekült az országból. A múlt év végén rákban halt meg; 95 esztendős volt. (A Nkomo-interjú a Magyar Hírlapban jelent meg 1977. június 30-án.)

«Gerillavezér és politikus ősz hajszálait, nagyapás tekintetét simogatja a búcsúzó napsugár a Margitszigeten. Igen rövid időre érkezett hozzánk – rég esedékes látogatásra – Joshua Nkomo, a Zimbabwei Afrikai Népi Szövetség (ZAPU) elnöke, a Zimbabwei Hazafias Front társelnöke. A 60. évét taposó Joshua Nkomo magas termetű, testes férfi, a metodista felekezet egykori világi prédikátora. Budapesti sajtóértekezletén is kiderült: vérbeli szónok, egyúttal megnyerő modorú, higgadt férfi. Nem véletlen tehát, hogy honfitársai és egyáltalán az afrikai tömegek szemében a jóságos apát testesíti meg.

Beszélgetésünk első kérdése életútja kezdetéről faggatja:

– Hogyan került kapcsolatba a fölszabadító mozgalommal?

– Beleszülettem – kezdi a tömörnek szánt választ. – Dél-Rhodesiából, a matabele törzsből származom, szüleim állattenyésztők voltak. Falunkban minden fehér embert királynak, királynőnek neveztek, a gyerekeiket pedig hercegnek. Rövid idő alatt rájöttem; ez így nincs rendjén, változtatni kell az áldatlan állapoton, elsősorban azon, hogy ott, ahol az őslakosság van többségben, jóformán minden a „királyoké, hercegeké”… A föld, az iskola, a hatalom, a jog, s nekünk semmink! Később a vasúthoz kerültem dolgozni, a szakszervezet aktívája, majd a Dél-rhodesiai Afrikai Nemzeti Kongresszus, első politikai szervezetünk tagja lettem.

– Néhány évvel ezelőtt szabadult hosszú börtönfogságából; mik voltak szabadon bocsátásának föltételei?

– Nem is tudom, kiszabadultam-e. – Kérdéssel folytatja a választ: – Szabad-e ott az ember, ahol börtön az egész ország? Tizenegy esztendőt töltöttem borzalmas körülmények között… – Szépen faragott botjára tekint, s kérdés nélkül folytatja: – Nálunk ősi hagyomány: minden férfinak két botja van; az egyik a támadásra, a másik a védekezésre szolgál. Ezt a botot ifjabb börtöntársaim faragták nekem, nem védekezés céljára! Egyébként a szomszédos öt „frontország”, a nemzetközi szolidaritás hatására nyertem el szabadságomat, pontosabban: jutottam ki a formális börtönből, öt éven át egyáltalán nem tudtam a családomról, levelet sem kaptam, látogatót sem fogadhattam, orvosi kezelésben nem részesültem.

– Hogyan él napjainkban? Állandóan utazik; hol a családja, kitől kapott útlevelet?

– Salisburyben van az otthonom, sok elvtársam segít, vigyázunk egymásra, hiszen a nemzetközi reakció alattomos támadásai miatt állandó veszélyben van az életünk. Otthon nincs egyéb fegyverünk, mint a szemünk, és ez igen fontos védekezőeszközünk. Csak azokat a leveleket bontom föl magam, amelyeket útközben a feleségemtől kapok. Bizonyára tudja, hogy a ZAPU egyik vezetőjét levélbomba ölte meg… Nemrég komolyan figyelmeztetett a feleségem: tanácsosabb, ha egyelőre külföldön maradok, társaimmal együtt, mert otthon most mindennél veszélyesebb a helyzet. Ennek ellenére szeretnénk mielőbb visszatérni hazánkba, otthonunkba.

– Családomról annyit, hogy csupán a feleségem él otthon. Egyik fiam itt, Budapesten tanul, másik fiam és egyik lányom az USA-ban él, a legkisebb lányom, 13 éves, ugyancsak külföldön van, biztonsági okból nem mondom meg, hogy hol.

– Útlevél? Nos, kell-e az igaz ügyünkhöz útlevél? Aligha! Egyébként olyan útlevéllel utazom, amelyet Smithék a nemkívánatosoknak adnak, ez az úgynevezett „nem angol angol”-útlevél, s Nagy-Britanniába is csak az „egyéb” bejáraton át léphetünk be…

– A magánügyek után most a közös ügyekről… Hogyan élnek az afrikaiak, honfitársai a fajüldöző rezsimekben?

– Valójában több mint 80 éve rabszolgaságban. A gyarmatosítók arra akarnak kényszeríteni bennünket, hogy örök időkre a felsőbbrendű embert lássuk a fehérekben! Egyik nyelvjárásunkban a fehér ember háza: királyság. Nincs jogunk, hogy a fehér negyedekben otthont alapítsunk, és még az is külön kiváltság, ha egy őslakó fekete a fehér negyedben lakást bérelhet.

– Minden törvényes alap, bírósági végzés nélkül bármelyik fekete letartóztatható, megkínozható, kidobható a szálló helikopterből. Ott, délen az afrikaiaknak nincsenek jogaik, emberi jogaik.

– Szeretném hangsúlyozni, és kérem, ezt jól értsék meg: mi a salisbury-i rezsim ellen harcolunk, és nem a fehérek ellen. Nem vagyunk fajüldözők, a rasszista rezsim ellen küzdünk, a fasizmus és azok ellen, akik elvetettek minden emberit. Mit védelmeznek ők? A fehérek uralmát a feketék fölött. Nemet mondunk nekik, és kiűzzük őket hazánkból. Mi ugyanazokat a jogokat akarjuk élvezni, mint ők, de emberséggel. Nincs messze a nap, amikorra harcunk győzelemmel ér véget.

– Hogyan ítéli meg általában a rhodesisi helyzetet?

– Azokhoz a kevés afrikai népekhez tartozunk, amelyek még mindig a gyarmatosítók igájában nyögnek. Rhodesiát brit gyarmatnak tartjuk. Bár sokan állítják: Rhodesia különleges ország, különleges problémákkal, ennek ellenére nincsenek különleges problémák, annál inkább van egy olyan köztársaság, amelyet a fehér kisebbség jogellenesen és egyoldalúan kiáltott ki. 270 ezer európai akar az idők végtelenségéig 6 millió afrikai fölött uralkodni. Az angoloknak pedig, úgy tűnik föl, eszük ágában sincs a „hatalom ellen lázadt rebellisekkel” leszámolni. Tehát: nekünk kell megvívnunk a harcunkat a fajüldözők ellen.

– Kérem, mondja el, hogyan működik a Hazafias Front!

– A Zimbabwei Afrikai Népi Szövetség (ZAPU) és a Zimbabwei Nemzeti Szövetség (ZANU) egyesüléséből jött létre; ez utóbbi elnöke Robert Mugabe, az elsőé pedig én vagyok. A két politikai párt teljes politikai és katonai egységben állapodott meg. Célunk először is: fölszabadítani az országot és kidolgozni az alkotmányt. A genfi Rhodesia-értekezleten teljes egységben léptünk föl, katonai erőink egyesítésére törekszünk a Zimbabwei Népi Hadsereg (ZIPA) zászlója alatt. A legutóbbi hónapokban is rhodesiai, botswanai, zambiai fiatal férfiak és nők ezrei léptek be önként a hadseregbe. Hazánk fölszabadítása, e legszentebb cél sokszorozza bátorságukat, elszántságukat. Egyébként a Zimbabwei Hazafias Front, amelynek társelnöke vagyok, a héten Gabonban kezdődő AESZ-csúcskonferencián a ZAPU és a ZANU, minden elnyomott, megalázott zimbabwei képviseletében lép föl majd. – Mi a véleménye arról a Nyugatról, amelyik oly’ szívesen hirdeti az emberi méltóságot, a személyiség szabadságát, de aligha tesz bármit is a fajüldöző rezsimek elnyomó kormányzatainak fölszámolásáért Rhodesiában, Namíbiában, Dél-Afrikában?

– Afrika fölszabadító mozgalmai győzelmüket a haladó erők szolidaritásának köszönhetik, elsősorban a szocialista országoknak. Egyetlen nyugati ország sem segíti őket. Ennek több oka van. Először: Afrikát a Nyugat igázta le, gyarmatosította. Másodszor: a Nyugat azért nem akar nekünk segíteni, mert Vorster és Smith rendszere az imperializmus érdekeit védi. Annak ellenére, hogy ezeket a rezsimeket az egész emberiség és az ENSZ Biztonsági Tanácsa, közgyűlése is annyiszor elítélte, a Nyugat továbbra is tetemes fegyveres támogatásban részesíti őket. – Mostanság elterjedt a hír: fölszerelést, fegyvereket a kommunistáktól kapunk. Nevetséges szemrehányás. A Szovjetunió és a kelet-európai szocialista országok önzetlenül támogatnak bennünket. Hasonló segítséget a Nyugattól is elfogadnánk, tessék, rajtuk a sor! A Nyugat nem tesz értünk semmit, csupán ellenünk. Állítom, hogy egyes-egyedül a Szovjetunió és szövetségesei a mi segítőink, önfeláldozó barátaink, akik nem taktikai megfontolásból állnak pártunkon. Még soha egyetlen felelős kelet-európai államférfi sem mondta nekünk, milyen államformát, politikai rendszert építsünk a győzelmünk után. Az a mi lehetőségeinken múlik, a mi dolgunk. A Nyugat azt állítja, hogy a kommunisták sarkallják a felszabadító mozgalmakat. Erre csak azt válaszolhatom: népünk szabadságvágya sarkall bennünket cselekvésre, harcra.

– Milyennek értékeli a zimbabwei hazafias erők és a szocialista országok, köztük a Magyar Népköztársaság kapcsolatait?

– Kitűnőnek! Barátságunk a Magyar Népköztársaság és népe iránt az érdekközösségen nyugszik: az imperializmus és a gyarmatosítás elleni föllépésen. Megható és lelkesítő számunkra az az őszinte érdeklődés és segítőkészség, amely itt és szerte a kelet-európai országokban, népünk iránt megnyilvánul. Erőt és bátorságot ad igaz ügyünkhöz a szocialista államok népeinek cselekvő szolidaritása. Mindezért, engedjék meg, hogy Zimbabwe népének őszinte köszönetét fejezzem ki.

– Köszönöm a beszélgetést!»