Pályám egyik legnagyobb, legmeghatározóbb élménye volt a részvétel és tudósítás az európai biztonsági és együttműködési értekezlet helsinki külügyminiszteri szakaszáról. A finn fővárosban és akkor, 1973. július első hetében éreztem magamat igazán és meggyőződésesen erős, szabad európai polgárnak. Bár csupán újságíró, az egész magyar vidéki (a legnagyobb példányszámú!) sajtó (a megyei lapok) tudósítója lehettem Helsinkiben, fölkentnek (is) tekintettem magam: a saját, kortársaim, családom, barátaim – az európaiak! – holnapjait remény szerint meghatározó sokoldalú tanácskozássorozatról testközelből számolhattam be a következő két év teendőiről, hogy az eredményeket 35-oldalú csúcstalálkozó szentesítse. Arra természetesen gondolni sem mertem, hogy nem minden úgy fog történni, miként azt azon a szombaton, 1973. július 7-én a külügyminiszterek a közös közleményükben rögzítették. És azt sem sejtettem (pusztán reméltem) akkor, hogy eljön majd Európa csaknem teljes egységesülésének a napja. Hol volt még akkor 1989 ősze, 1990 tavasza?! (A nyitó képen Alvar Alto építész remekműve, a Finlandia-palota, a tanácskozás helyszíne.)
(Helsinki, kiküldött munkatársunk jelenti) Helsinkiben szombaton befejeződött a külügyminiszterek tanácskozása Európa biztonságáról és az országok együttműködéséről, azonban az új Európáért való munkálkodás korántsem ért véget. Július 3-án, az értekezlet első napján, közvetlenül a megnyitó ülés után arra koccintottak a résztvevők, hogy elkezdődött az európai biztonsági és együttműködési értekezlet, tegnap viszont arra emelték a Lanson-pezsgővel teli kecses poharakat, hogy igaz, jó munkát végeztek, azonban ezt a közös munkálkodást néhány hónap múlva legalább ilyen szellemben, az egyetértés és a népek jövőjéért való felelősség szellemében folytatni kell, majd be kell fejezni. Mi volt a mostani helsinki ülésszak legnagyobb eredménye?
Mindenekelőtt az, hogy a finn főváros csodálatosan szép konferenciatermében, a Finlandia-házban az érdekelt országok külügyminiszterei alkotó tanácskozássorozatot folytattak, lényegében és alapjaiban egyetértenek a Dipoliban jó fél esztendő alatt kemény munkával, éltető kompromisszumokkal kidolgozott napirenddel és ajánlásokkal. Egyúttal a felszólalásaikban kifejtették kormányuk állásfoglalását és javaslattervezeteiket. Eredmény tehát, hogy a Kelet és a Nyugat akarja a földrész biztonságát, békéjét, az országok gazdasági, kereskedelmi, kulturális, műszaki-tudományos, emberiességi ügyekben való együttműködését. Eredmény, hogy készségüket nyilvánították az együttdolgozásra a jövőben is. Eredmény, hogy felismerték: a háborúval szemben egyetlen alternatíva létezik csupán, és ez az alkotó szellemű békés egymás mellett élés, az együttműködés a népek javára, a jövő nemzedékek érdekében. A mostani „helsinki szellemet” persze igen hosszú előkészítő munka előzte meg. Elég csupán arra utalnunk, hogy létrejött földrészünkben egy sor kétoldalú szerződés (elsősorban német ügyekben), hogy a két világrendszer vezető hatalmainak a legmagasabb fölhatalmazással bíró politikusai, Leonyid Brezsnyev és Richard Nixon egy esztendő alatt kétszer is leszögezték a békés egymás mellett élés és a különféle területeken való együttműködés fontosságát. Az immár majdnem három évtizede uralkodó európai béke természetesen nem jelenti azt, hogy a két világrendszer között ezután nem lesznek nézeteltérések, véleménykülönbségek. Lesznek, egy dologban viszont – a legfőbb vonatkozásban, holnapjaink megítélésében közös alapon tárgyalhat a Kelet és a Nyugat, és ez a legfőbb jó: a békés együttmunkálkodás szükségességének az elismerése.
Voltak véleménykülönbségek Helsinkiben is, és lesznek Genfben is (igazán csak ott csúcsosodnak ki) a második forduló alkalmával. Nézetkülönbséggel kell számolnunk elsősorban az egymás mellett élés hogyanjában és abban, hogy a Nyugat bizonyos előnyöket szeretne elérni a tárgyalásokon, föltételekhez akarja kötni a további munkamenetet és az eredményeket. Mint a helsinki értekezlet első napján benyújtott szovjet javaslattervezetből is kiderül: a szocialista országok a második világháború után kialakult határok megváltoztathatatlanságára törekednek, elsőrendű fontosságú elvnek tekintik a szuverén egyenlőséget, az erőszakról való lemondást, elvetik az erőszakkal való fenyegetőzés „módszerét”. Céljuk a viták békés rendezése, az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása, a népek egyenjogúsága és azon joga, hogy maguk rendelkezzenek a sorsukkal. Az európai biztonság alapjairól és az európai államok kapcsolatainak elveiről szóló általános szovjet nyilatkozattervezetben kifejezésre jut az az eltökélt szándék, hogy a már idézett elveknek mindegyikét kölcsönös kapcsolataiknak és együttműködésüknek valamennyi területén alkalmazzák. Véleményünktől eltér számos nyugati ország állásfoglalása a kereskedelmi és a gazdasági kapcsolatok módjainak meghatározásában is. A mi célunk és ajánlatunk: mindenféle megkülönböztetés fölszámolása. Az „emberek, eszmék szabad áramlásának” nyugati értelmezése is ellentmond a szocialista országok szokásainak, jól bevált, emberformáló módszereinek.
Néhány gondolat erejéig szükséges megemlékeznünk az érzelmeket fölkavaró „máltai viharról” is. A máltai küldöttség vezetője arra akarta rávenni a helsinki konferencia résztvevőit, hogy hallgassák meg Algéria és Tunisz véleményét a földközi-tengeri feszültséggel kapcsolatosan. Nos, ha a helsinki tanácskozás a javaslatnak, helyesebben a követelésnek helyt adott volna, a konferencia figyelme könnyen elterelődhetett volna az érdemi és megoldásra érett kérdések megtárgyalásáról. Ami viszont azzal a veszéllyel járt volna, hogy ideiglenesen zátonyra futhatott volna a földrész politikai stb. ügyeinek a megtárgyalása, és a külügyminiszteri Európa-értekezlet közel-keleti döntőbírósággá alakult volna át.
Cikkünk írásakor még tartott a külügyminiszterek helsinki tanácskozása, Péter János elnökletével zárt ülésen fogalmazták a rövidnek ígérkező közleményt. A lényeg ismeretes: pénteken döntöttek arról a küldöttségek, hogy augusztus 29-én összeül a második szakaszt előkészítő koordinációs bizottság. A konferencia második fordulója, a szakbizottságok kevésbé látványos munkája szeptember 18-án kezdődik Genfben, hogy végleg megfogalmazzák a legfőbb Európa-dokumentumot.
(Műsoron kívül egy intermezzo: a szigetország Máltát képviselő Dom(inic) Mintoff miniszterelnök-külügyminiszter kötötte az ebet a karóhoz, hogy vonják be az európai folyamatba a Földközi-tenger melléki észak-afrikai országokat is. Ezen vitatkozott az utolsó pillanatokban a 35 vezető diplomata, mígnem Péter János magyar külügyminiszter elvágta a gordiuszi csomót, és megtámadhatatlan javaslatot tett a konszenzus szellemében: „Az európai biztonsági és együttműködési értekezlet helsinki külügyminiszteri tanácskozásának részvevői egyetértenek abban, hogy nem értenek egyet a máltai javaslattal…”)
És mikorra fejeződik be az Európa-tanácskozás? Mi azt szeretnénk (és erre van lehetőség), hogy még az idén, és a legmagasabb szinten. Azt is szeretnénk, ha az idei három fordulóval nem kerülne le a politikai tárgyalások napirendjéről Európa ügye, hanem állandó szervezet, titkárság intézményesen foglalkoznék ezután is a földrész ügyes-bajos dolgaival.
Pénteken délben történelmi fényképezkedésre került sor a Finlandia-ház lépcsőjén: a résztvevő 35 külügyminiszter kedélyes mosollyal tűrte a jupiterlámpák fényét.
Jelképesen mondhatjuk, hogy 1973. július 6-án elkészült Európa családi fényképe.
Kedves, jó felvétel ez, valójában az igazságot örökíti meg – képe tehát a helsinki értekezletnek, tükrözője a „helsinki szellemnek”. Szaknyelven szólva azonban még „nyers kép”, itt-ott retusálásra vár.
A finomítást minden bizonnyal a második szakaszban elvégzik a szakbizottságok, és a harmadik „nekifutásban” (szintén Helsinkiben) már más földrészeket is földrészünk példájának követésére ösztönző még szebb kép kerülhet ki Európa „politikai fotólaboratóriumából”.