Büszke vagyok arra, hogy 1987 őszén – a magyar sajtó kiváló munkatársaival, Bokor Pállal, Gyapay Dénessel, Halász Györggyel, Lukácsy Andrással, Nonn V. Györggyel, Randé Jenővel és másokkal – egy mindaddig egyedülálló kezdeményezés megvalósítója lehettem az akkor külföldön is nagy tekintélynek örvendő, félhivatalos napilapban, a Magyar Hírlapban.
A Magyar Hírlap szerkesztősége sajtónk történetében példa nélküli vállalkozásra szánta el magát – foglalta össze hónapokkal később Bokor Pál, az akkori világ két politikai és katonai pólusát különösen jól ismerő kollégám a kezdeményezés lényegét: a lap munkatársai „felkeresték a külföldön élő magyarság több száz, ha ugyan nem több ezer neves és «névtelen» képviselőjét. Hónapokon át járták a magyar közösségeket, házakat és templomokat Pozsonytól Pittsburghig, Sepsiszentgyörgytől Tel-Avivig, hogy megkérdezzék, és egyben megérezzék, mit jelent a nyolcvanas évek végén a határokon túl, vagy éppen az óperencián túl, nemzetiségi státusban vagy «szórványként» magyarnak, magyar származásúnak lenni. Mit jelent ez az állapot a külföldön rekedt, a külföldre szakadt, vándorolt, menekült, esetleg szökött magyarok, valamint gyermekeik és unokáik számára….”
Ha összeadnánk, kiderülne, hogy az akkori Magyar Hírlap riporterei legalább 200 ezer kilométert utaztak négy földrészen, mintegy 150 helységet kerestek föl, hogy „minden eddiginél teljesebb, s szándékunk szerint őszintébb felmérés készülhetett arról az ötmillió emberről, aki magyarnak, magyar származásúnak vagy magyar gyökerűnek tekinti magát, s kinek magyarsága az elmúlt évtizedekben hol itt, hol ott számított szégyellnivalónak…”
Ezt is a nagy vállalkozás spiritus rectora, motorja, Bokor Pál írta az 1987–88-ban a Magyar Hírlap mellékletében, nem sokkal később pedig csinos kötet formájában (a Magyar Hírlap Könyvek nyitányaként) megjelent nagy riportok előszavaként: „…egyszersmind jelezni szeretnénk: mi, az anyaországi magyarság, a volt honfitársainkat befogadó országok törvényeit, érdekeit és politikai hagyományait teljes tiszteletben tartva, a hungarizmus, a nagymagyarkodás és az irredentizmus minden formájától elhatárolva magunkat, elismerjük és támogatjuk egy szellemi haza létezését, s e hazához tartozónak tekintjük mindazokat, akik itthon, vagy külföldön magyarnak születtek, vagy igényt tartanak magyarságuk valamely formájának, akár csak darabkájának megőrzésére.”
Kinyomtattatott mindez – az újságot is beleszámítva – sok százezer példányban, a hatalmas történelmi, politikai, társadalmi, gazdasági átalakulás előestéjén abban az országban, amelyet akkor még Magyar Népköztársaságként jegyeztek az ENSZ-ben, a népek közösségében, és amelynek jövőbe tekintő, másodvonalbeli politikusainak, az akkori értelmiség legjavának volt bátorsága megvallani európaiságát.
Szerénységem riportja 1987 utolsó napján jelent meg a Magyar Hírlap év végi mellékletében: „Magyarnak lenni Ausztriában” felcímmel. Harminc évvel ezelőtt azokat a magyarokat kerestem föl, akikről napjainkra teljesen elfeledkezett a hazai közvélemény, hát még az állami-politikai vezetés, amely furcsa és önző módon gyakorlatilag egyetlen magyarul beszélő közösséget részesít kitüntetett figyelemben hazánk határán túl.
Őrzők az Őrvidéken
Több mint ezer esztendőt kell visszalapoznunk a történelem képzeletbeli könyvében ahhoz, hogy elmondhassuk: kik azok a magyarok, akik napjainkban (az 1981-i osztrák népszámlálás szerint) már csupán 4147-en élnek Burgenlandban, mindenekelőtt Alsó- és Felsőőrött, Őriszigeten és Felsőpulyán, alig 15-20 kilométerre a magyar határtól. Természetesen vannak még magyarok, ott születettek, tősgyökeresek, őseiket századok óta számon tartók Burgenland más vidékein, Bécsben, Ausztria-szerte. Vizsgálódásunk célja azonban elsősorban az Őrvidék magyarsága. Azok a velünk egy nyelvet beszélő, egy nyelven gondolkodó, ugyanazokat a meséket ismerő, dalokat éneklő, táncot járó ausztriai magyarok, akiknek felmenői egykoron oly nagy hűséggel és hősiességgel őrizték a nyugati végeket, a gyepűvonalat.
Szolgálataikért kiváltságokkal ruházták föl az Árpád-házi királyok az őrvidéki településeket. Az ott élőket lakóhelyük alapján illették e kiváltságok, elsősorban az egytelkes nemességet. Már akkoriban mintegy szigeteken éltek az őriek a szegeken és szereken az őket körülvevő jobbágyság hatalmas tengere közepén. Egyek voltak nyelvükben, miközben közvetlen környezetükben a német és a horvát szó volt a szokott; egyek falvaik elrendezésében, építkezésükben, gondolkodásukban, szokásaikban, vallásukban. Közös volt a település körüli erdő és legelő, a malom… Az öröm és a gond, a barát és ellenség.
Eggyé kovácsolta az őrieket a hivatás, a hagyományok azonossága; mint pásztor a nyájat, összetartotta őket a felekezet, a gyülekezet papja. Alsóőrött a katolikus, Felsőőrben a református, Őriszigetben az evangélikus, Felső- és Középpulyán ismét csak a római katolikus.
Még az I. világháború utáni békeszerződések – Saint Germain és Trianon – sem keltettek pánikot az Őrvidék magyarjaiban, bár kénytelenek voltak tudomásul venni: megváltoztak a határok, és őket kívül rekesztették e határokon. Viszont bármikor átjárhattak Magyarországra: nem szakadtak meg a rokoni, baráti kapcsolatok. Az újonnan alakult osztrák tartományban élők még sokáig a nyugat-dunántúli városokat tekintették gazdasági, kulturális központoknak. Ugyanakkor az I. Osztrák Köztársaság is nagy gondot fordított a nemzetiségek iránti türelem gyakorlására. A valamikori Moson (Wieselburg), Sopron (Ödenburg) és Vas (Eisenburg) vármegyék egy részéből kihasított új tartományban, Burgenlandban 1920-ban az összlakosság 8,4 százaléka (24 889 fő) volt a magyar. Három évvel később (a magyar közigazgatás, csendőrség, vasutasok, katonaság kivonulásával) már csak 15 254, 1951-ben 5251 magyart jegyeztek föl a népszámlálók.
Többletérték a magyartudás
„Jövőre lesz ötven esztendeje annak, hogy először kérdezték maguktól az itteni magyarok: érdemes-e megmaradni magyarnak? A náci megszálláskor, az Anschluss után volt ez, amikor a fasiszták egyáltalán nem titkolták: a magyarkérdés végleges eldöntése csupán azon múlik, lesz-e elegendő marhavagonjuk.”
Dr. Gyenge Imrével beszélgetünk felsőőri otthonában. Református lelkész; 18 esztendeig egyháza országos püspöke volt, tavalyig alelnöke a közös protestáns legfelső tanácsnak is. Az itteni magyarság egyik elismert vezetője, örömeinek, gondjainak kiváló ismerője. így folytatja:
– Sokan csak azért is mutatták magyarságukat a legnehezebb időkben… A felszabadulás után az osztrákok minden lehetőséget igyekeztek megadni az itteni magyaroknak, akik viszont nem bántak elég körültekintően a lehetőségeikkel. Gyerekeik magyar nyelvű iskolába járhattak, de az elemi után – elfogadható német nyelvtudás híján – csak igen kevesen tanulhattak tovább. Megszakadtak a magyarországi kapcsolatok is: hidegháború, vasfüggöny, bizalmatlanság. Értetlenül álltak az emberek a határ előtt, amelyen valamikor természetes és szabad átjárásuk volt. Hosszú ideig hatott a hamis kép: aki magyar, az kommunista is. Aki magyarul beszél, az eszmeileg is messze van az osztrákoktól. Sokan elhagyták hát magyarságukat, csak hogy „bizonyíthassanak”.
És nagyon sokan a lakóhelyüket is: Bécsbe, Bécsújhelyre, az autópálya-építkezésekre mentek, gyorsabb anyagi föllendülést remélve. Fölbomlottak az évszázadokig érintetlen közösségek; ekként a nyelv és a szokások, egyáltalán: a magyarságuk megtartása sokadrendűvé vált, miután úgy gondolták, boldogulásukat csak hátráltatja, ha magyarok, ezért a gyerek ne is tanuljon már magyarul.
Őrsziget, ha újat építenek, akkor is inkább tornácost
Ha annak idején szabadabb az érintkezés az anyaországgal, nem fordul el önmagától, magyarságától két nemzedék is: a mai nagyszülők és szülők, kiknek unokái, gyerekei bizony csak kevesen maradtak meg nyelvükben-lelkükben is magyarnak. Elnéptelenedtek az iskolák magyar osztályai. Fakultatív tárgyként (miközben Hansi és Franzl a bőrt rúgja, Grätchen és Elsi babázik) magyart tanulni: érdemes?
– Irdatlanul gyorsan változott itt a világ! Ha csupán Felsőőrt tekintjük: e faluból város lett, sok magyarból német, a földművesből munkás, segédmunkás… Évszázadokig a magyarokhoz hasonultak azok, akik ide házasodtak, most a magyar olvad be. A családba jött német anyanyelvű asszony kedvéért még az is igyekezett németül szólni, aki világéletében magyarul beszélt.
Megint hallom a későbbiekben még gyakran hangoztatott érvet és igazságot:
– A magyarság megtartásáért legtöbbet a család tehet! A nyíló értelmű-lelkű gyereket kell kétfajta szóra fogni: magyarra és németre, miután két kultúra ölelésében kétszer értékesebb nemzedék nő föl.
– Magyarnak lenni, még inkább megmaradni: sorskérdés ezen a vidéken. Ausztria és Magyarország, hála a nagypolitika bölcsességének, már eljutott a nyitásnak és az őszinteségnek arra a magaslatára, ahol már nem úgy vetődik föl a kérdés: érdemes-e magyarul tanulni, az ősök nyelvét megőrizni? Magyarország újra vonzóvá vált az osztrákok, a magyarul is beszélő osztrákok, az ausztriai magyar kisebbség, nemzetiség, népcsoport számára. Mind többen ismerik föl, hogy a magyartudás többlet! Önmagától, a magyarság itteni vezetőinek, a kormányzatnak a tudatos, célzatos segítsége nélkül persze nem várható gyors javulás. Kell mindehhez az anyaország körültekintő, a helyi sajátosságoknak megfelelő, folyamatos támogatása is.
– Segíteni szükséges magyarjainkat azonosságtudatuk erősítésében, abban, hogy bátorsággal, büszkeséggel vállalják is magyarságukat, hogy intenzíven megéljék azt. Ismét csak a család első számú és legfőbb felelősségére, szerepére utalok, miután a fészek példája egész életre hat. Csakis akkor tudunk megmaradni magyarnak, ha magyarságunk többletérték.
Búcsúzóul még igen fontosat mondott dr. Gyenge Imre:
– Harmat lenne a szárazság közepében, ha a tartomány vezetője, például Kéry, aki kitűnően beszél magyarul, a saját anyanyelvén mondaná meg nekünk: az osztrák állam számára is fontos az itteni magyarság magyarnak maradása.
A többség joga és a kisebbség előjoga
Theodor Kery, vagy a magyar írásmód szerint: Kéry Tódor Burgenland hatvan-egynéhány esztendős történelmének alighanem mindeddig legkiemelkedőbb közéleti személyisége, politikusa. Október eleji visszavonulásakor elmondhatta: éppen negyven évig tartott aktív pályafutása a kobersdorfi/kaboldi községi szocialista pártelnöki tisztségtől a tartományi főnöki hivatalig. Eisenstadti hivatalában, a tartományi kormány kismartoni székházában beszélgetünk a 69 esztendős Kéry Tódorral.
– Neve alapján ön is a magyar kisebbség tagja lehetett egykor. Hogyan ítéli meg most ennek a népcsoportnak a helyzetét?
– Sohasem tagadtam: anyanyelvem magyar. Miután a trianoni békeszerződés megváltoztatta a történelmi Magyarország határait, Dunántúl sok helységét Ausztriához csatolták. Ekként lettek a mi családunk tagjai is osztrák állampolgárok. Otthon magyarul beszéltünk, de német nyelvű iskolába jártam. Büszke vagyok arra, hogy két kultúra emlőin nőhettem föl, egész eddigi életemben hasznát vettem.
– Az itteni magyarokról, és nem csupán róluk, hisz’ horvátok is nagy számban élnek a tartományban, elmondhatom: a burgenlandi népcsoportoknak megadatik a többség minden joga, sőt azonkívül még a kisebbség előjoga is! Az, hogy a múlt évtizedekben rohamosan csökkent a magyar anyanyelvűek száma, a társadalom szerkezetének változásával magyarázható elsősorban. Nagyon sokan elhagyták szülőföldjüket, és a gyorsabb anyagi fölemelkedés reményében az ország iparilag fejlettebb vidékeire költöztek; jobbik esetben csak ingázókká váltak. Mind többen kötöttek vegyes házasságot, s az egész nap távol lévő apa helyett a német anyanyelvű édesanya foglalkozott a gyerekekkel. A nemzetiségi azonosság tudata pedig, ez tény, elsősorban az anyanyelvvel, népdalokkal, szokásokkal, irodalommal alakul ki. Az itt élő magyar anyanyelvű osztrák állampolgárok körülményei egyébként semmiben sem különböznek a többiekétől. Esélyeik egyenlők, miként a törvény előtt is azok.
– Megtesz-e az Osztrák Köztársaság mindent azért, hogy a magyarok ne fogyjanak tovább?
– Kettőn áll a vásár. Szövetségi parlamentünk a népcsoporttörvény elfogadásával (1976 nyarán) jogi alapot teremtett arra, hogy az Ausztriában élő minden népcsoport megtarthassa létszámát. A tartomány tősgyökeres magyarjainak elkötelezett képviselője a Burgenlandi Magyar Kulturális Egyesület. Tagjaiból választották meg a nemzetiségi tanács (Volksgruppenbeirat) magyar küldötteit, akiket tisztségükben immár másodszor is megerősített a szövetségi kormány.
– Furcsa módon tudakolták a legutóbbi, 1981. évi nép-számláláskor a nyelvi-nemzetiségi hovatartozást. Az Umgangssprache, a használt, a köznyelv iránt érdeklődtek, holott a Muttersprache, az anyanyelv alighanem helyesebb megfogalmazás lett volna. Német nyelvi környezetben ugyanis a magyarok köznyelve is a német. Ön is úgy véli, emiatt nem sikerült pontos adatot kapni a magyar nemzetiség számáról?
– Kétségkívül: nem volt pontos a kérdés. Legközelebb, 1991-ben, és a későbbiekben is, az anyanyelv iránt kell érdeklődni. Elvégre ez nem tabu!
– Nem csupán az itteni magyar nemzetiségnek esnék jól, a Magyarországról érkezettben is kellemes érzéseket keltene, ha mindkét nyelven kiírnák a helységek nevét. Van-e mód erre?
–Tudtommal mindeddig senki sem kérte ezt a tartományi kormánytól; különben semmi akadálya, Magyarországon is megtették ezt a nemzetiségi területeken. Jó ötletnek tartom.
– Tartományi főnök úr! Köszönöm a beszélgetést!
(A szerk. megj.: Munkatársunkat a burgenlandi tartományi választás előtt két és fél héttel fogadta Theodor Kery.)
Anyanyelvünk: magyar
Szakember, Balikó Lajos (34) felsőőri felső tagozatos magyartanár is megerősítette Posch Nándornak, az alsóőri népiskola igazgató-tanítójának és ifjú kollégájának, Rácz Andrásnak a véleményét: az itteni sajátosságoknak megfelelő tankönyvre lenne szükségük a gyerekek magyaroktatásához. Írt olvasókönyvet Tölly Ernő volt tanfelügyelő, Farkas József, a volt igazgató-tanító és Wagner János; ma is tanítanak belőle. A diákok ingyen kapják a többi tankönyvvel, tanszerrel együtt, de korszerűsítésre szorulna. A Magyarok Világszövetsége is szívesen küld magyarkönyveket és egyéb segédeszközt, csakhogy a kettő együtt sem az igazi! Nem vagyok szakember, így hát csak továbbíthatom a problémát azoknak, akiknek tudása, tapasztalata egyaránt megvan (meglenne) a burgenlandiak magyarkönyveinek a megírásához. Még annyit: dr. Barsi Ernő győri tanár, zenekutató a múlt esztendőkben összegyűjtött annyi szép dalt és dallamot az ausztriai Őrségben, hogy egy részét odaadhatná a reménybeli új tankönyvek anyagának …
– Kötelező tantárgyként az 1983/84. tanévben kezdtük újra tanítani a magyart – mondja Balikó tanár úr, két fiúgyerek apja. – Addigra jött össze annyi jelentkező, hogy a törvényben előírt arány (nyolc gyerek egy osztályban) szerint hivatalosan, főtantárgyként oktathassuk a magyar nyelvet és irodalmat. Legnagyobbrészt magam írom a jegyzeteket, feladatlapokat – az itteni, ausztriai körülményekhez, szó- és fogalomhasználathoz igazodunk. Emellett persze sokat olvasunk is: Mórát, Weörest, Nemes Nagy Ágnest különösen szívesen. Fölméréseink szerint négy év alatt szilárd nyelvi alaphoz jutnak gyerekeink, főként, ha a család is segít! Itt jegyzem meg: nagy segítség a gyakori magyarországi látogatás mellett az, hogy a magyar rádiót és a tévét kitűnően foghatjuk. Főleg, amióta kábelen jön hozzánk.
– A nyáron került ki az első csoport, 25 lány és fiú a Hauptschuléból, azaz a felső tagozatról. Mind magyar anyanyelvűek, és jórészt továbbtanulnak! A szomszédos, Felsőlövői Szövetségi Gimnáziumban viszont megint csak fakultatív magyaroktatás folyik, mert egyelőre kevés a jelentkező. Az általános iskolából a gyerekek sokfelé rajzanak: gimnáziumba, technikumba, kereskedelmi vagy szakmunkásképző iskolába…
– Hát azok, akik a gimnáziumban vagy másik középiskolában magyarul is tanulnak? Hogyan beszélnek, milyen magyarok?
Alsóőrben három fiatallal is sikerült beszélgetnem:
Horváthékat, bár azon a tájon is gyakori a név, sokan ismerik: a családfő, József ugyanis a helyi focicsapat egyik vezetője, maga is jó nevű labdarúgó, hátvéd volt sokáig. Mindkét lánya, Éva is, Barbara is hibátlanul beszéli az apanyelvét (!); az édesanyjuk ugyanis, bár Seper Annának hívják (és ez a név ugyancsak családok tucatjainak sajátja), legnagyobbrészt németül szól.
Évával egyszerre érünk a kapu elé:
– Most jöttem Bécsből, beiratkoztam a műszaki egyetemre…
– Ezek szerint most végzett a középiskolában?
– Igen, a Felsőlövői Szövetségi Gimnáziumban érettségiztem. A tanárnőm Hánel Irén volt, idevalósi, magyart, történelmet és angolt tanít.
– Kitől tanult magyarul?
– A nagyszüleimtől, meg az óvodában, és aputól.
– Itthon milyen nyelven beszélnek?
– Az anyu kedvéért németül.
– Mire használja a magyartudását?
– Elsősorban a leendő hivatásom gyakorlásában, úgy vélem, hasznosíthatom majd. Mérnöknek készülök, jók a kapcsolatok hazám és Magyarország között.
– A gyerekét megtanítja magyarul?
– Ha itt maradok, ezen a vidéken, akkor igen…
Barbara még csak 14 éves.
– Szoktál magyar könyvet olvasni?
– Hát persze! Most éppen a Mi, szemüvegeseket olvasom. Óriási magyar könyvtár van itt, a faluban. Galambos tisztelendő úr mondta, húszezernél is több benne a könyv.
– Jártok-e Magyarországra?
– Leginkább Szombathelyre, a szomszédba. Sok ott a jó barátunk, ismerősünk. No, meg a focimeccsekre, apuval…
* * *
– Ebben az utcában, künek lakom – mondja Seper Gerhard. A hirtelen nyúlt, szemüveges fiúval az alsóőri szatócsbolt előtt találkozunk. Barátjának, Györög Heinznek az édesanyjáé. A barna képű Heinz három nyelvet is tanul a felsőlövői gimnáziumban: a magyaron kívül még angolt, latint.
– Melyik megy a legkönnyebben?
– Az angol. A magyar nyelvtan túlságosan nehéz.
– Milyen könyvből tanultok?
– Hanel tanárnő saját jegyzeteiből, feladatlapjaiból leginkább. Meg magyar újságkivágásokból, hogy a friss szavakat, kifejezéseket is megismerjük.
– Mi a különbség az eb és a kutya között?
Visszakérdez:
– Mi az eb?
– Milyen tanuló vagy, Heinz?
– Elég jól mennek a dolgok.
Aztán megmutatja a tavalyi bizonyítványát: színjeles!
– Magyar könyveket olvasol-e ?
– Most éppen Móricz Tündérkertjét. Kell az érettségihez …
Ha lehet, akkor Gerhard még szebben, választékosabban beszéli az alsóőri többség nyelvét:
– Öreganyáméknak köszönhetem, náluk töltöttem az egész gyerekkoromat, ők nem is tudnak németül.
– Tanulsz vagy dolgozol?
– Pinkafőre járok át a HTL-be, a Höhere Technische Lehranstaltba. Ez amolyan technikum. Az én szakom a villamosság.
– Ott is van magyaróra?
– Nincs; nem vagyunk elegen magyarok. Vagy csupán kevés szülő kérte, nem tudom biztosan.
– Otthon milyen nyelven beszéltek?
– A tezsvérem, Erich és én is magyarul elsősorban. De van, amikor vegyesen. Főként, ha nem jut eszünkbe a német fogalom magyar megfelelője.
– Mi az anyanyelvetek, fiúk ?
– Hát a magyar!
– Mit csináltok szabadidőtökben?
– Citerázunk. Mind a ketten tagjai vagyunk a Szeberényi Lajos tanár úr vezette őri citerazenekarnak. Már lent, Magyarországon is többször fölléptünk.
Tőlünk is várják a segítséget
Burgenland magyarjai, vallási hovatartozásuktól függetlenül állítják, elismerik, hogy a tartomány magyarságának egyik leglelkesebb és legfáradhatatlanabb szellemi irányítója az alsóőri plébános, dr. Galambos Ferenc. Hallatlan energiával, szeretettel, tapintattal és minduntalan új ötletekkel, anyagiakkal sem fukarkodva szervezi a magyar nemzetiség életét. Amellett, hogy pap, tanár, könyvtáros és folyóirat-szerkesztő is társadalmi munkában.
A templommal átellenben, a népiskola mögött álló plébánia mindenekelőtt ifjúsági ház és magyarságkutató központ. A falu közepén, a községházán jó húszezer kötetes magyar nyelvű szépirodalmi könyvtárat is vezet Galambos doktor.
– Ötszázötven beiratkozott, könyvet rendszeresen kölcsönző tagunk van – mondja. – Felsőőrből, Felsőlövőből és Szigetből is jönnek ide könyvért. Akkor vagyok a legboldogabb, amikor kisiskolások válogatják az olvasnivalót. És persze olyankor is, amikor nagy a nyüzsgés a plébánián, a foglalkoztató- és a próbatermekben, amikor föllépésre készül az énekkar, a tánckar, a színjátszó csoport, vagy cserkészeink tartják az összejövetelüket.
– Mennyire élik meg magyarságukat az itteniek ? Nem csupán az alsóőriekre gondolok, hisz’ ön a többiek körülményeit is ismeri.
– Túl jól megy a sora ennek a parányi magyarságnak. Nem szeretek más országban élő magyar nemzetiség körülményeire hivatkozni, ezért csak azt mondom: vannak nem is kevesen, akik a mieinkénél nagyobb elszántsággal őrzik nyelvüket, népszokásaikat, magyar azonosságtudatukat. Elvégre: sub pondere crescit palma, teher alatt nő a pálma.
– Gondjaink, persze, nekünk is vannak: az anyanyelv megőrzéséhez, ápolásához még több pedagógusra lenne szükségünk. A legközelebbi tanárképző a határ túloldalán, Szombathelyen található. A Berzsenyi Főiskola vezetősége régóta sokat segít nekünk, vannak tanáraink, akik ott szerezték diplomájukat; a hétvégeken is átjárhatnának előadásokra, konzultációkra, csak hát ez már nehezebben megoldható ott, ahol család, gyerekek várják a szülőket.
– Család, szülők: mennyire él bennük a kötelesség, hogy gyerekeiket magyarul tanítsák, taníttassák? Természetesen a magyar, illetve a vegyes családokra gondolok.
– Itt a nagyszülőknek mintegy négyötöde beszél magyarul, vagy csak magyarul beszél, mert ez az anyanyelve, ezen boldogult. Lányaik, fiaik jó része is tud – többé-kevésbé tisztességes színvonalon – magyarul. A baj ott kezdődik, amikor német nyelvterületről jön az anya, az apának viszont elfoglaltsága miatt nemigen van ideje magyarul is tanítani a gyerekét, gyerekeit. Amelyik nagyszülő igényes, az kötelességének tartja, hogy magyarul beszéljen az unokáival. De van olyan is, aki németül kotyog a gyerekekkel, a menyével; természetesen nem az irodalmi nyelven, sok-sok nyelvtani, kiejtési hibával.
– Félelmetesnek tetszik az ellentmondás: valójában minden lehetőségük megvan az őrök kései utódainak ahhoz, hogy megőrizzék őseik nyelvét, szokásait, kultúráját, hagyományait, mégsem teszik teljes szívvel. Tisztelendő úr szerint mi ennek a legfőbb oka?
– Kevés a társadalmi munkát teljes odaadással vállaló, műveltséggel is rendelkező értelmiségink. A feladatok viszont nagyon sokrétűek és igen gyorsan kellene cselekednünk, hogy megállítsuk a magyarság fogyatkozását. Erősíteni kellene az ön- és magyarságtudatot. Ehhez mielőbb föl kellene kutatnunk és közkinccsé kellene tennünk a térség gazdag irodalmi, történelmi, néprajzi értékeit. Liszt Ferencen kívül más szellemi nagyságot is adott a világnak ez a föld. Összegyűjtötte-e már bárki is az itteni Őrség, a mai Burgenland területén végbement történelmi események krónikáját, szereplőiket?
– Olyan tankönyveket kellene írni, íratni és olyan tanterveket kidolgozni, amelyek messzemenően figyelembe veszik az itteni sajátosságokat: népek, nemzetek, kultúrák érintkezését, a közös történelmi múltat, a népszokások, hagyományok egymást gazdagító hatását. Dr. Barsi Ernő győri főiskolai tanár áldozatos, úttörőmunkát végzett itt nem is olyan régen: miként Bartók és Kodály Erdélyben meg Szlovákiában, akként ő ezen a tájon gyűjtötte össze a még föllelhető gyönyörűséges népdalokat. Énekkaraink alig várják, hogy megkapják a kottát és a szöveget, hogy visszaadhassák a népnek, ami a népé.
– Soroljam még? – kérdi szinte önmagától Galambos tanár úr. – Tavaly januárban hungarológiai napokat rendezett a szombathelyi Berzsenyi Főiskola. Ott is, akkor is elmondtam: jó ezer esztendővel ezelőtt, amikor az őröket, a spiculatores-eket az Árpád-házi királyok ide telepítették, a közelgő veszély jelzésével bízták meg őket. (Az ellenséggel szembeszállni már csak csekély számuknál fogva sem lettek volna képesek.) Hosszú, közös történelmünkben még sohasem volt ilyen jó Ausztria és Magyarország viszonya, mint az utóbbi húsz esztendőben. Mindkét részről nagy érdeklődés és segítőkészség nyilvánul meg irántunk, mégis fogyunk. Kései spiculatores-ként hadd jelezzem: most fogyunk a leggyorsabban, segítségre van szükségünk.
Őrisziget és Felsőpulya címere
Burgenland második legnagyobb helységének, Felsőőrnek német nyelvű hetilapjában, az OZ/Oberwarter Zeitung 1987. szeptember 16-i számában érdekes két kis írás jelent meg:
„Magyarországon ekként… Mint lapunk más helyén olvasható, Magyarországon szorgalmazzák az iskolai német nyelvoktatást. Meglepően sok fiatal ember beszél németül – főként Vas és Győr-Sopron megyében. Pirulhatnak érte a burgenlandiak. Az itteni soviniszta erők bizony hadakoznak a horvát és a magyar nyelv oktatása ellen. Előnyben részesítik viszont az olaszt, a franciát, még a spanyolt is.
Holott itt is igaz a közmondás: az ing közelebb van a testhez, mint a kabát!
Állandó „hiánycikk” a tolmács a hivatalos vagy félhivatalos összejöveteleken. Nem is szólva arról, hogy a burgenlandi beszélgetőpartner nem képes sem horvátul, sem magyarul kifejezni magát.
Mindez aztán ilyen groteszk jelenetekhez vezet: arckifejezésekkel, taglejtésekkel vagy éppen rajzban próbálnak az emberek egymással érintkezni – miként egykor őseink. Hát nem elszomorító?!
A fenti glosszában említett másik cikkecske arról számol be, hogy a többi között Mosonmagyaróvárott, Sárospatakon, Budapesten, Mezőberényben, Mohácson, Pécsett idegen nyelvű gimnáziumi osztályokat szerveztek a német, az angol, a francia, az olasz nyelv tanítására. A választott idegen nyelven oktatják a szaktantárgyakat is. Előnyben részesítik a német nemzetiségi fiatalok felvételét a németül oktató középiskolákba.
CSOÓRI SÁNDOR: Nomád napló (1979)
„…az utolsó négy-öt évben elég sokat forogtam a határainkon kívül élő magyarok között. Lent a Vajdaságban, odaát Erdélyben, fönt a szlovákiai részeken. Rá kellett döbbennem, hogy nem egy, de legalább ötféle magyarság van. Más arcélű, más indulatú és másféle sorsú. Félretéve a hazafias előítéleteket, a katasztrófák emlékeit, végre tudomásul kellene venni ezt a tényt. Nemcsak tudomásul venni, de épp ebből a fölismerésből alakítani ki egy külön tudatot. Az összetartozást. Egy hazák fölötti haza égboltja alatt. A hazaszeretet tegnapi fogalmát egy magasabb rendű érzéssel cserélve föl: a kapcsolatot kereső emberiség egyre korszerűbb s egyre megrendítőbb igényével. Hogyan is mondja Marx? A leggazdagabb emberi érzés: a másik ember iránt érzett szükséglet. Ezt tekinteni kiindulásnak, s ezt tágítani mindinkább egyetemessé. A veszteségből, melyet mi már úgysem hozhatunk helyre, így lehetne – erkölcsi és szellemi téren egyaránt – valamiféle nyereséget kicsikarni. Nyereséget, amelyet nemcsak a mi számláinkon mutathatnánk ki, de azokén is, akikhez a határainkon kívül élők államilag és területileg odatartoznak. Hisz az ötféle vagy hatféle magyarság nem csupán elszakadt láncszem, de külön-külön kapocs is másokhoz. Egyetlen dolgot kellene csak komolyan venni: a szülőföldhöz, az anyanyelvhez való jogot.”
Hatodik magyarság: az ausztriai magyarok?
Lássátok, halljátok egymást! címmel jelent meg néhány esztendővel ezelőtt dr. Szépfalusi Istvánnak, az osztrák evangélikus egyház egyetlen főhivatású magyar lelkészének tudományos dolgozata az ausztriai magyarságról, amely alighanem mindeddig a legalaposabb munka e témában.
Őrsziget, ha újat építenek, akkor is inkább tornácost
A Bécsben élő Szépfalusi doktor becslése szerint az Osztrák Köztársaságban mintegy 70 ezer ausztriai magyar él; a magyarul beszélők számát összesen 90–100 ezerre teszi. Az ausztriai magyaroknak mintegy 30 bejegyzett egyesülete van; ezek az osztrák egyesületi jog szerint politikai tevékenységet nem fejthetnek ki. (Ha politizálni akarnak, alakítsanak pártot!)
Alapszabályaikban kulturális, szociális, népjóléti, nyelvi stb. tevékenységet jelöltek meg. A legrégebbi az 1888-ban alakult (tehát az idén 100 esztendős) Gráci Magyar Egyesület, célja: a stájerországi magyarok barátságos összetartása, a nemzeti érzelem, a művelődés fejlesztése. Nyelvtanfolyamokat, magyarországi kirándulásokat szervez, 30 éve népi tánccsoportja van, mintegy 450 tagja rendszeresen találkozik. Egy évvel a századforduló előtt alakult a Bécsi Magyar Munkás Egyesület. A mintegy 3000 tagú közösségnek külön helyisége van a bécsi Collegium Hungaricumban, Magyar Krónika címmel időszaki lapot ad ki, széles körű kapcsolatokat ápol a Bécsi Magyar Iskola Egyesülettel, a Bécsi Magyar Kulturális és Sportegyesülettel, az Osztrák–Magyar Kulturális Kapcsolatok Egyesületével, a Gráci Magyar Egyesülettel, a Burgenlandi Magyar Kulturális Egyesülettel, a CH-val, és a Magyarok Világszövetségével is.
Miként az emigránsszervezetek esetében általában, az ausztriai magyar egyesületek sorsának alakulása is szorosan összefügg a történelmi sorsfordulókkal – emlékeztet dr. Szépfalusi István. Kivándorlási hullám a múlt század végén, az I. világháború után, a fasizmus idején, a II. világháború befejeztével, a fordulat éve, majd 1956 ősze után. Ekként gyarapodott mostanra közel százezerre az Osztrák Köztársaság határain belül élő első, második, harmadik, sőt negyedik generációs magyarok száma. Ehhez hozzá kell számítani – mert így kívánja a tárgyilagosság is – a Magyarországról, illetve Romániából Ausztriában letelepedő magyarok, magyar anyanyelvűek néhány százas, illetve (nem magyar állampolgárok esetében!) négy-ötezres táborát is.