Ez nem spanyolnátha, koronavírus

Sosem gondoltam volna, hogy szabadságvágyamat kényszerűen leküzdve, kalitkában és mérhetetlen bizonytalanságban kell majd élnem egy pusztító világjárvány miatt.

Kezdem az elején. Február 8-án érkeztem lányomhoz, Alexandrához és unokámhoz, Cristóhoz Madridba. A visszautamra is megvolt pár nap múltára a repülőjegyem, de akkor még nem tudtam, hogy bizonytalan ideig itt rekedek. Más körülmények között örültem volna ennek, hiszen olyan gyorsan repül az idő, és máris itt a búcsúzás, de most más a helyzet. Egyedül élő, 86 éves édesanyám várt nagyon, hogy legyek a támasza, mint mindig, vinnem kellene kontrollra, éppen arra az immunológiai kórházi rendelésre, ahol most a koronavírussal fertőzött, elkülönített betegeket karanténozzák az előírások szerint.

Orvosi rendelő és az ügyeletes doki.

A Covid–19 névre keresztelt, mára már világméretűvé terebélyesedett járvány az idős korosztályra a legveszélyesebb, így érthető, hogy pánikolni kezdtem. Hogyan tovább, mikor mehetek haza a legszeretettebb, legveszélyeztetettebb édesanyámhoz. Bevallom, sosem voltam még ilyen kényszerű és kiszolgáltatott helyzetben, hogy egyáltalán még csak sejtésem se legyen a jövőről. Az sem vígasztal, hogy Anya nem veszi komolyan, s minden nap, mikor telefonon férjem messengeres közvetítésével beszélünk, nevetve mondja, hogy egy ilyen kis zsákfaluban, amilyen az ő otthona, nem lesz vírus, egyébként is csak a kertben sétál, és kicsit csak a kert alján, az úton… Arra a kérésemre meg felháborodik, hogy ne találkozzék senkivel kesztyű és maszk nélkül…

Egy kicsit vigasztaló, hogy Hugi barátnőm mindennap meglátogatja: kell-e valami, és bevásárol neki Egerszegről, de már ő sem megy, mert fél, hogy elkapja a vírust. Szerencsére Anya az a régi vágású, „bespájzolós”, s ha nincs otthon egy-két karton olaj, liszt és cukor, akkor már transzban van. Mielőtt kirepültem ide, Madridba, bevásároltam ezt-azt, kis téliszalámit, némi húst a fagyasztóba, zöldségeket, krumplit a szomszéd Marikától, és fa is volt a fűtéshez, meg amit a szomszéd Sanyi felhoz a pincéből, igaz már az is elfogyott, és a gázfűtés megy. Sajnos, a sportesemények, amiket a tévében szívesen néz, most csak „konzervből” mennek, mert a vírus miatt ezek is szünetelnek, de hát ez legyen a legkisebb baj, míg mennek a sorozatok…

Most meg Anya önt belém lelket, mondja, hogy ne törődjek vele, maradjak nyugodtan, majd megyek, ha tudok, ő elvan…, de érzem a hangján a visszafogott pityergést, ami elszomorít. Ugyanakkor itt, Madridban a lányom és az unokám nem győz hálálkodni, hogy itt vagyok ezekben a nehéz időkben.

Mert nehéz idők ezek, igen.

Üres a játszótér is.

Miért is? Nem az a legnehezebb, hogy két nap óta kijárási tilalom van, hogy csak engedéllyel lehet a lakást elhagyni, hogy nem mehetek a parkba futni, hogy nem mehet Cristo iskolába, edzésre, hogy csak éterben és interneten találkozhatunk a barátainkkal, szeretteinkkel, és hogy minden hivatalos és nem hivatalos tevékenységünk befagyott határozatlan ideig. Igaz, hogy a spanyol miniszterelnök egyelőre csak 15 napos kijárási tilalmat rendelt el március 15-től, de senki sem tudja mi lesz, és ez a legszörnyűbb.

Egy kis kronológia:

2020. március 14., este. A spanyol kormány kijárási tilalmat tesz közzé március 14–31. között, (de ezt lehet, hogy még meghosszabbítják) és megbüntetik azokat, akik ezt nyomós ok vagy engedély nélkül megszegik. A büntetés 100–60 000 euró között lehet – a körülményektől függően. Tehát jobb otthon maradni.

Vannak persze kivételek.

Vannak boltok kiürített polcokkal.

Ahova lehet menni: élelmiszerbolt, gyógyszertár, bank, biztosító, kutyát sétáltatni, fodrász, ruhatisztító, munkahelyre oda és vissza, benzinkút, idős emberek ellátása, újságárus, dohányboltok, kórházba, orvoshoz, ha tényleg sürgős. Ezek a kilátások…

Tegnap még utoljára elmentünk sétálni a szeretett közeli parkunkba, ahol minden nap 10 km-t futottam. Ma tudom csak igazán értékelni, hogy mi a szabadság, a csorgó veríték a tűző napon, a sok ember közelsége, a zsivaj, a kutyák csaholása, a csodás virágok illata… Ma már kemény kijárási tilalom van tetemes büntetésekkel. Már tegnap is portyázott a Policia Local; szalaggal lezárt parki bejáratok, a renitenseket pedig kivonták a forgalomból. Ma már irigykedve néztük a kutyasétáltatókat.

Olyan is előfordult, hogy a ház egyetlen kutyáját 24 óra hosszat sétáltatták a lakók, hogy kint lehessenek. Szegény Bobi nem értette, mi ez a felhajtás körötte. Még tegnap elmentünk egy utolsó bevásárlásra az Aldiba, a Supercorba meg a Mercadonába, az Auchanba meg a Carrefourba – ennyi helyről szedtük össze a gyorsan ürülő polcokról mindazt, ami még hiányzott, bár minden nap feltöltötték a készleteket. Iszonyú hosszú sorok álltak a kasszánál, de az emberek mosolyogtak, trécseltek és türelmesen vártak a sorukra. Akadt már maszkos ember is, kesztyű viszont mindenkin volt. Alkohol, kézfertőtlenítő, maszk egyaránt szerepel a hiánylistán, vécépapírból sincs már ezerféle.

A tegnap krónikája: estére csaknem elérte a 8000-et a spanyolországi fertőzöttek száma, 100-an veszítették életüket 24 óra alatt az országban.

Képeinken egy dél-spanyol tengerparti városka, Estepona, ahol mi laktunk, és mától kijárási tilalom van. Vajon meddig? Ma már a legfrissebb jelentések szerint 9870 koronavírusos beteg van Spanyolországban; feltehetően több is, a statisztika nem tud lépést tartani a valósággal.

Nem tudható, miként telnek majd a következő napok. Mindenesetre készítettünk egy napirendet, ami azért fontos, mert eligazító az alapjaiban fölbolygatott életünkben.

Az iskola itthon folytatódik, amolyan home office digitális rendszerben: a lányom, Horváth Alexandra is létrehozott a Facebookon egy csoportot, hogy mindenki ide írhassa tapasztalatait: #koronavirus. Ebből idézek:

Oktatás – Mi Spanyolországban élünk, Madridban, kisfiam 13 éves. Cristofer, aki az egyik legjobb magániskolában, a madridi San Patricióban tanul, ott, ahol a királyné unokái is. Már egy hete itthonról tanulnak 9–16 között „vannak” online suliban. Profi módon: Google classroom, Google meet-én keresztül tanulnak online. Az első hét remekül sikerült. Szenzációs. Egyelőre bírjuk, a hangulat meg szuper.

Persze Cristo és az osztálytársai nagyon csípik ezt a sulit itthon, mert lehet az órák közben enni, inni, esetleg kimenni egy kicsit. De az is előfordult, hogy elmaradt egy-két óra, mert a tanár nem érkezett meg… Nincs házi feladat, mindent megcsinálnak online. Jut idő ebédelni, amit persze én főzök, ami nem egyszerű, szerencsére fel van töltve az éléskamra és a hűtő, a hátsó terasz polcai. Minden egyes gyümölcsöt, zöldséget előző este szódabikarbonás vízbe áztatok. MINDENT! Ma például griegos (mint a joghurt) karfiolleves lesz mákos nudlival, tegnap meggyleves volt rántott sajttal, quinoaval, salátával, majonézzel. Este általában pizza, meleg szendvics, csirkemell roston, hal és hasonlók.

Rengeteg időnk van, kezd kicsi lenni a 120 négyzetméteres lakás. Itt a rendszerezések ideje: rendezem a gyógyszeres, a kozmetikai, a vitaminos fiókokat, polcokat, az élelmiszereket, eltart este hatig. A napirend szerint a tornaedzés ideje. Chi-gép,TRX, ping-pongozás, felülesek, hasizomgyakorlatok, kártya, társasjátékok, vacsora, és máris 8 óra, ott az esti köszönő-köszöntő taps ideje: kiállunk az erkélyre, és tapsolunk sok százan, így köszönjük meg az orvosok egészségügyiek, ápolók heroikus munkáját.

Jóformán csak sürgősségi ellátás van, így elmarad Cristo mai sebészeti kontrollja, MRI-lelet értékelése is. Nincs edzés, nincs semmi. Mégis: hihetetlen összetartásérzés munkál bennünk. Együtt tapsolunk, énekelünk. A nemzeti ünnepen a Himnuszt is, és a magyar csoportokban a facen adjuk egymásnak a tanácsokat, segítünk, ahol tudunk. Van, aki ingyen szállást ad az ott rekedteknek, mint Valenciában Tóth Csaba, vagy Negró Zoltán Torrevijában. Jó magyarnak lenni, távol és mégis közel, sok száz kilométerre egymástól…

Holnap új nap, új reménnyel, lázasan figyeljük a híreket, a tudósításokat, várjuk az otthoniakkal a telefon-beszélgetésünket. Ezek feltöltenek bennünket újra és újra és újra.