A lány, aki pszichológus akart lenni, ma már örül, hogy nem az lett. Az életútja odáig vezetett, hogy ma az ország egyik legbefolyásosabb asszonya a médiában. Ebben azért szerepet játszott a különlegesen erős empatikus képessége és az, hogy a Sláger Rádiónál az amerikai főnökétől olyan hitvallást, szemléletet tanult el, ami teljesen meghatározta azt, amivé az üzleti világban vált. Kende-Hofherr Krisztina, a TMC Group tulajdonos-ügyvezetője, aki hajdanán sztármenedzserként vált ismertté, ma már a producer-hivatása mellett népes hallgatóság előtt tart inspirációs és motivációs előadásokat, ahol nemcsak a sikereiről, hanem a kudarcairól, a bukásairól is kendőzetlenül beszél. Mint ebben az interjúban a családi hátteréről és arról, hogy milyen hatással volt rá, amikor fia, Dani megszületett.
A Forbes magazin évente megújuló felmérése alapján, a média kategóriában te vagy az ország egyik legbefolyásosabb asszonya. Jó érzés lehet ez a minősítés, de meg tudod-e fogalmazni, hogy mire van befolyásod, illetve mire szeretnéd, hogy befolyásod legyen?
Ezek a listák bizonyos szempont-rendszer alapján készülnek, amelyet nem ismerek, de tény, hogy 2015 óta szerepelek a listán, voltam már a kilencedik, a hatodik helyen…jelenleg a hetediken állok. Ennek azért van különösen jelentősége, mert független vállalkozó vagyok, és így versenyzem a nagyvállalatok jeles képviselőivel. Talán csak D. Tóth Kriszta, meg én voltunk a kezdetektől magánzók ebben a megmérettetésben. Azóta számottevő változások történtek a médiapiacon, így talán még nagyobb a jelentősége annak, hogy rajta is maradtunk a listán, amin Hámori Barbara is megjelent független vállalkozóként.
Ebből a szempontból mi a különbség közted és egy nagyvállalat vezetője között?
Az én befolyásom nem egy, hanem több helyre irányul és ők is közvetve befolyásolnak engem. Egy nagyvállalat vezérigazgatója a pozíciójával befolyásol, én pedig a tevékenységemmel. Nevezetesen azzal, hogy televíziós műsort gyártok, nem egy televíziós, rádiós csatornával dolgozom folyamatosan, és nincs is olyan médium, amellyel ne állnék kapcsolatban. Részben saját magam alanyi tevékenységével, részben pedig az általunk képviseltekkel, akik a legnagyobb és legismertebb hazai személyiségek. Ez tényleg megtisztelő, de bevallom őszintén, hogy nem igazán érdekel, hogy hatással vagyok-e, vagy sem a hazai médiavilágra. Nem ez határozza meg a munkanapokat.
Akkor mit szeretnél igazán befolyásolni?
Sokkal inkább az emberek gondolkodását, életfelfogását, szemléletét. Arra vágyom, hogy bizonyos dolgokra felhívjam az én kis közösségem figyelmét, ami aztán feltételezhetően tovább adja a megszerzett tudását a saját közösségének és ezáltal láncreakcióként sok, jól gondolkodó ember él majd körülöttünk. A világot nem tudom megváltoztatni, de ha kialakul egy mikroközösség, amelyik másként gondolkodik, mint a mai nyugati civilizációban szokásos, hogy csak a külsőségek, a pénz az élet hajtóereje és rájönnek, hogy az ezredik táska, cipő, ékszer helyett más értékek is léteznek a tartalmas, és a másokra is figyelő élet megvalósításában, akkor már nem éltem hiába. Nem tudom, hogy ez a beszélgetésünk mikor fog megjelenni, de az elhúzódó orosz–ukrán háború elején reggeltől estig azt láttuk, hogy a menekülők hada egy bőrönddel, egy kis táskával elindul, s hátrahagy mindent. Ezekről az emberekről nem tudjuk, hogy kik, nem tudjuk, milyen anyagi helyzetből jönnek, de az biztos, hogy ha menekülniük kell, akkor nem tudják magukkal vinni azt, amit felhalmoztak és csak az a vágyuk, hogy a gyerekeiket, a szeretteiket biztonságos helyre menekítsék. Abban bízom, hogy ha sokan próbáljuk erre felhívni a figyelmet, akkor az sok embert elgondolkoztat.
Szerinted ez hosszú távon is rögzül?
A lelkem erre vágyik, de tudom, hogy nem. Ez nagy baj, mert így hosszú távon nem maradhat, mert elindultunk egy rosszul felépített világ összeomlása felé. De abban bízom, hogy az orosz-ukrán háború plasztikusan mutatja meg az embereknek: ez velünk is megtörténhet. Helyi háborúk, fegyveres konfliktusok ma is zajlanak a világban. Afrikában, ahol halomra ölik egymást az emberek, csak azok nem érintenek meg annyira bennünket, mert tőlünk messze vannak. Miután ez most annyira közel van hozzánk, nagyon is elgondolkodtató…
Kis közösségekről beszéltél, miközben a motivációs tréningjeidet, előadásaidat több száz fős hallgatóság előtt tartod, és ha e százak csak tíz-tíz emberhez viszik tovább a hallottakat, akkor ez már hatalmas szám.
Igazad van, csak arra gondoltam, hogy aki igazán ismert, annak százezrável vannak követői; nekem néhány tízezer. Előadásokat tartottam már húsz főnyi, és sok ezer főnyi közönség előtt is, és keresem a helyes megnevezését, mert a motivációs előadás kis hazánkban nagyon rosszra asszociál, miközben én csak olyasmiről beszélek, amit vagy megtapasztaltam, vagy megéltem, vagy megtanultam. Van olyan előadásom, ami valóban általános sugallás, ösztönzés inkább, de nagyon sok olyan is, ami szakmai és személyes márkaépítésről és kommunikációról szól. Olvastam egy tanulmányt, ami azt mutatta ki, hogy egy ember átlagosan kétszázötven másikhoz juttatja el a véleményét, függetlenül attól, hogy az pozitív vagy negatív. Ezért fontos, hogy egy értékesítő elégedett ügyfelet hagyjon maga után, mert ha ezt vesszük alapul, akkor való, hogy az üzenet nagyon széles közönséghez juthat el. És ez aztán megsokszorozódik a különféle internetes és közösségi médiában.
Az utóbbi időben sok cikket írtak rólad és sok interjút készítettek veled, de az indulásodról kevés tudjható. Mi szerettél volna lenni gimnazistaként?
Pszichológus, de nem baj, hogy nem lettem, mert a pszichológusok, pszichiáterek szerint, akikkel együtt dolgozom, valami egészen furcsán fejlett empatikus készségem van. Nem tudom, hogy mire alapozva mondják, de tény, hogy nagyon figyelek arra, akivel beszélek, azonosulok a történetével, és nagyon rá tudok hangolódni. Ha pszichológus lettem volna, valószínűleg összenyomott volna az a sok-sok probléma, amivel az emberek küszködnek, mert az empátiám teljes együttérzést jelent és az egy idő után elviselhetetlen.
Milyen iskolát végeztél, mi felé indultál?
Azt gondoltam, hogy egy évre félre teszem ezt a vágyat, de a szüleim nem engedték meg, hogy ne tanuljak tovább. Így kerültem a Kereskedelmi, Vendéglátó-pari és Idegenforgalmi Főiskola kereskedelmi szakára és beleszerettem ebbe a szakmába. Az első igazi munkahelyem a Sláger Rádió volt, ahol már fizetést is kaptam, és megismertem egy nemzetközi tulajdonú cég hierarchia-rendszerét. Ne feledd, hogy a rendszerváltás hajnalán vagyunk, amikor ezek a nemzetközi vállalatok idetelepítettek vezetőket, és az én területem az amerikai főnökhöz tartozott, aki mellett olyan hitvallást, olyan szemléletet szívtam magamba, ami aztán teljesen meghatározza a mai életemet is.
Hogyan kerültél a kereskedelmi főiskoláról a Sláger Rádióhoz?
A főiskoláról, vagy helyesebben alatta a Roxy Rádióhoz mentem, de amikor a Sláger Rádió alakult, a Roxy Rádió teljes csapata beadta oda a jelentkezését, és engem egy hosszú interjúsorozat végén felvettek értékesítési vezetőnek. Néhány évvel később már a marketinget is megkaptam, és amikor eljöttem, akkor már én voltam mindkét terület első számú vezetője.
Mennyi időt töltöttél Amerikában?
Huzamosabb ideig nem voltam kint, de gyakran jártam ott és abban a majdnem hat évben, amíg a Sláger Rádió munkatársa voltam, amerikaiakkal dolgoztam folyamatosan. Amerika jött ide. És én is kijártam meetingre, igazgatósági ülésre, távoktatásban elvégeztem egy akadémiai kurzust, ahol az eladásösztönzést, a média marketinget, a márkaépítést tanultam, mindazt, amit itthon még nem oktattak. Szerencsém volt, mert a Sláger Rádió tulajdonosa Amerika második legnagyobb privát médiavállalkozása volt magazinokkal, tévével, rádióval, és mivel 2000–2001-ben gyakran mehettem az anyacéghez tapasztalatokat szerezni, nagyon beleláthattam ebbe a munkába.
Majd megalapítottad a médiasztárok fellépése, szereplése szervezésére, irányítására szakosodott amerikai stílusú cégedet, aminek sokáig nem volt vetély- és versenytársa.
Volt, hogy két hetet töltöttem egy rádióban, New Yorkban, ott aztán részese lettem a napi nyüzsgésnek, megismertem a műsorvezetők felkészültségét és azt is, hogy helyettük a menedzser tárgyal a médiumokkal. Nagyon rokonszenves, lendületes emberek vettek körül, akik, ha megérkeztek, nem csak úgy ott voltak, hanem tele lett velük a levegő. Ez nagyon ösztönzött, és itthon azért kezdtem el a művészvilággal úgy foglalkozni, ahogyan azt kint megtanultam, mert a Sláger Rádió után a TV2-ben hozzám tartozott a piacszervezés és a teljes kommunikáció, azaz a műsorvezetők összes képernyős megjelenése, arculata is. Miután eljöttem onnan, Gianni Annoni volt az első, aki felhívott, hogyha már magamnak bohóckodom, így hívta a saját cégemet, akkor miért nem dolgozunk együtt továbbra is úgy, ahogyan a TV2-s időben, mert ő nem tudja, hogy mit vállaljon el, mit ne, mennyi pénzt kérjen, miért – tehát segítsek. Ő volt az első fecske, aki megcsinálta a nyarat és akkor elhatároztam, hogy úgy fogom ezt a céget működtetni, ahogyan azt Amerikában láttam, amerikai típusú sztármenedzsmentként. Nem a művészeti oldaláról megközelítve, hanem sokkal inkább az üzletiről. Ennek pedig az a kiinduló pontja, hogy adott egy rádiós, egy televíziós ember, aki abból él, hogy ismert, az ő neve márka, és azt a márkát ugyanúgy kell kezelni, védeni, óvni, mint bármelyik másikat. Megtervezve, céltudatosan. Giannit aztán Hajós András követte, majd sok-sok médiaszemélyiség. Ha lehet ilyet mondani, a fénykorunkban több mint ötven sztárral csak mi dolgoztunk. Ma már nincs így, mert azzal, hogy változik ez a piac, mi is másra fókuszálunk, vagy ugyanarra, de máshogyan.
Akkoriban ez nagyon más szemlélet volt, mint amit idehaza megszoktunk.
Annyira újdonság volt, hogy az elején be sem engedtek a megbeszélésekre a saját ügyfeleimmel, mert azt gondolták, hogy többe fog kerülni nekik, ha én is jövök, meg az csak macera, de aztán rájöttek, hogy lehet, drágább lesz, mert az lett, de hosszú távon mégis mindenkinek megérte. Mert a művésznek, a műsorvezetőnek csak azzal kellett foglalkoznia, amihez ő ért és minden mást mi csinálunk, a jogi, az üzleti, a sajtóképviseletet, amihez pedig nem értünk, ahhoz szakembereket kérünk fel.
Valahol azt mondtad, hogy nagyon szigorú környezetben, vasszigorban, porosz mentalitásban nevelkedtél. A szüleid voltak ilyen szigorúak?
Apukám csak a tanulásban volt nagyon következetes és szigorú, anyukám viszont mindennel kapcsolatban, mert ilyen volt és ilyen maradt a lénye. Maximalista, teljesítményfokozó, és azt vallotta, hogy akiből ki lehet hozni bármit, azt hozzuk ki, ebben nem ismert pardont és erre tanított engem is.
Egyke vagy?
Van egy fiútestvérem, és őt is nagyon szigorúan nevelték.
A szüleid mivel foglalkoznak vagy foglalkoztak?
Apukám matematikus és programozó, ő az információtechnológia és a matematika világában jeleskedik, anyukám pedig irodavezető volt egy nagyvállalatnál, amíg vállalkozó nem lett. Egyébként elég hamar, rögtön a rendszerváltozás után, és az egyik legmenőbb magán-ingatlanügynök volt, amíg dolgozott. Az üzleti érzéket tőle örököltem, mert ő az eszkimónak is eladta a jeget.
Amikor üzletasszonnyá váltál és nagyon pörgős életet éltél, egyedülálló voltál vagy már volt családod?
Családom még nem volt, de Gábor már igen. Huszonegy éve vagyunk együtt úgy, hogy a második évben egy év szünetet tartottunk. Gábor nehezen viselte el, hogy rengeteget dolgoztam, nem lehetett velem semmilyen programot tervezni, mert a kapcsolatunkban egy munka nevű szerelem is közrejátszott és úgy érezte, hogy ez így nem fog működni. Szakítottunk, és bár a búcsúzkodásnál is öleltük, csókoltuk egymást, úgy gondoltuk, hogy itt a vége és mindketten berendezkedtünk egy hosszú távú, egyedülálló életmódra. Gábornak akkor már volt egy fia, aki egy éves volt, amikor megismerkedtünk, és akivel óriási szerelemben vannak egymással ma is. Nagyon sok időt töltött vele, én pedig dolgoztam a legnagyobb élvezettel, továbbra is repkedtem Amerika és Budapest között és tényleg berendezkedtem arra, hogy mivel ő életem szerelme, és ha ő nincs, akkor nekem már nem lesz. De a sors közbeszólt. Gábor hasonlóképpen érzett irántam és mivel egyirányú utcában laktunk, én az elején, ő a végén, és nem akart velem összefutni, mert az fájdalmas lett volna, így, ha valahova mennie kellett, inkább megkerülte Tolnát, Baranyát.
A tizedik hónapban jártunk, amikor valamiért vissza kellett mennie a lakásához és abban bízott, hogy napközben úgysem futunk össze, de ahogyan bekanyarodott az utcába, átbillegtem az autója előtt, és mi másnaptól újra együtt folytattuk az életünket. Mivel megtapasztaltuk, hogy milyen rossz egymás nélkül élni, azóta nem múlik el egyetlen nap sem, hogy ne érzékeltessük a másikkal, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak. Ez fantasztikus ajándék, mert szerintem a párkapcsolatok jó része azon bukik el, hogy beleszoknak a jóba, nem értékelik egymást igazán. Ha túl sokat dolgozunk, van olyan nap, hogy kilépünk a mókuskerékből, elmegyünk vacsorázni, vagy valahova, ahol régen voltunk, hogy véletlenül se tespedjünk bele az egyhangúságba.
Közismert a szólás, hogy egy sikeres férfi mögött mindig egy fantasztikus nő áll, és egy sikeres nő mögött pedig egy fantasztikus férfi, de a ti esetetekben ez oda-vissza érvényes. Mennyire kell ezt ápolnotok, mert az a ritmus, amiben éltek, az néha megölheti az érzelmeket.
Kell hozzá energia, de azt látom, hogy a párkapcsolatokban a szülői minta is nagyon fontos. Gábor édesapja kilencvenegy éves, hála istennek nagyon jól van, a mamája pedig nyolcvannégy. Ők a mai napig kézen fogva sétálnak az utcán és az én szüleim is. Mi tehát olyan családokból jövünk, ahol a felmenőink egy életre szóló szerelemmel szeretik egymást. Kicsit mi is biztosan erre vágytunk, hiszen ebben nőttünk fel, és ezt látjuk a mai napig. Gábor nemcsak a szerelmem, a férjem, hanem a legjobb barátom is, s ez oda-vissza így van. Tudom, furcsa, szokatlan, de mi sok időt töltünk együtt, amit más párok másokkal töltenek, mert szeretünk egymással csak úgy beszélgetni, tekeregni. Tudom, hogy a sikereimhez kellett a képzettség, az unikális tudás, ami jó időben, jó helyről jött, de az alap, a bástya Gábor volt. Mert amikor a vállalkozást elkezdtem, nem kellett olyan üzleteket is megkötnöm, amelyeket szakmailag amúgy elutasítottam volna, de gondolnom kellett volna a sárga csekkre, háztartási kiadásokra… Csakhogy mindig elegánsan üzletelhettem, mert Gábor megteremtette a hátteret, így aztán ilyesmitől nem kellett félnem. Így mindig csak az ügyfél érdekeire koncentrálhattam, a többit Gábor megoldotta.
Gábornak mi a szakmája és mivel foglalkozik?
Ő a családi vállalatunk pénzügyi vezetője. A Kende Gastro a második hazai, külker engedéllyel is rendelkező magánvállalkozás volt a rendszerváltozás után. Mára egy csaknem 40 tagú nagyvállalat, ami ipari konyhatechnológiával foglalkozik. Emellett a pandémia alatt rátalált egy új területre, ami tulajdonképpen a pénztárgép nélküli kiskereskedelem a mesterséges intelligencia bevonásával és ideje nagyrészét most ezzel tölti.
(Folytatjuk)