Azután, hogy éppen negyvenkét esztendővel ezelőtt a drezdai Sächsische Zeitung egyik szerkesztője, újságíró kollégám családostul meghívott Radebeulba, mégpedig szőlőszüretre, már (csaknem) mindent elhiszek a németeknek. Miért? Azért, mert mindaddig még gondolni sem mertem, hogy ott, nagyjából azon a szélességi körön, ahol Londont is jegyzik, bárki is szőlőtermesztésre adja a derekát. Aztán kiderült, hogy ott vannak a legészakibb európai szőlőültetvények, ráadásul kitűnő fajtákat termesztenek arrafelé, és nagyszerű fehér- meg vörösbort préselnek belőle. Olyant, amit még a magyar gazdák is elismeréssel kóstolgatnak. Nem tudom, hogy az idei Elba menti szüreti mulatságon részt vesznek-e magyarok, azt viszont igen, hogy a Meissen környékén termett szőlő leve szerfölött kellemes vörösborrá nemesedik…
«Mondják: Meissen bora legalább olyan híres, mint a város manufaktúrájában készülő porcelánja. Ráadásul borát, a rubinvörös Domherrt és Domkellert régebb óta élvezik, mint a drezdai Aranylovas alakjában megörökített Erős Ágost szász király kazamatáiban kínlódó alkimistájának, Johann Friedrich Böttgernek a találmányát. Egy meisseni oklevél szerint ugyanis 1050-ben már dívott a szőlőtermesztés és a bortermelés az Elba menti napfényes lankákon, Böttger mester viszont csak 1709-ben jelenthette: a porcelán formájában megtalálta az aranyat…
Természetesen az Elba-völgyi szőlővidék nagysága sohasem fogja elérni a magyar történelmi borvidékekét, még akkor sem, ha hozzászámítjuk az ugyancsak NDK-i Saale, Unstrut és Ilm melletti szőlőket is. Az egész ugyanis alig haladja meg a 720 hektárt. Neve, híre és hagyománya viszont van, miután ott, az 51. szélességi kör mentén terül el földrészünk legészakibb szőlőtermelő vidéke. Drezda és Meissen között a történelmi időkben, a XVI. században 6000 hektárra rúgott a szász királyi szőlőskertek területe, ahol nagyobbrészt a (minden bizonnyal ellenállóbb) feketeszőlő-fajtákat kedvelték. Következésképpen a vörösbor, mindenekelőtt a kék burgundi érett a pincékben.
A szőlők is elvadultak a harmincéves háború idején, nem volt elegendő férfikéz a művelésükre. Egy szász mondás szerint ugyanis évente tizenhétszer kell körüljárnia a tőkét a szőlősgazdának ahhoz, hogy tisztességes termésre számíthasson… Metszés, kitakarás, kapálás, trágyázás, permetezés stb. bizony ad m unkát bőven. És még korántsem biztos a termés, ugyanis korai kitavaszodás, hosszú, meleg nyár, enyhe, napos ősz – legalább 1300 óra napsütés! – kell ahhoz, hogy tisztességes szüretre számíthassanak az Elba, a Saale, az Unstrut és az Ilm fölötti lankákon. Évszázadokig még a filoxéra is örök rettegésben tartotta a szász szőlősgazdákat; vincellérek százai jutottak koldusbotra az 1870-től évtizedekig tombolt szőlőtetű-járványok következtében.
Makacsabbak a szászok annál, semmint a filoxérától való félelmükben föladnák állásaikat, azazhogy szőlőskertjeiket, s hagynák veszendőbe menni sok évszázados tapasztalataikat. Öt évtizeddel ezelőtt megalakították a Szász Vincellérszövetkezetet Meissenben. A környék másik nagy szőlészete a Radebeuli Állami Gazdaság, ahol (azon a tájékon soknak számító) mintegy 200 ezer tőkét művelnek. Az ottani lankák levével persze korántsem elégítik ki a bort is szívesen kortyolgató németek igényeit. Az évtizedek során azonban kellemes, nem nehéz, jó zamatú, kissé muskotályos fajtákat is nemesítettek. A gazdaság dolgozói különösen büszkék a termés zömét adó Müller Turgau nevű fehér burgundijukra, valamint a rózsaillatú traminijükre. Elba menti borfajta az aranyrizling, a Ruländer, a nem túl édes szilváni, valamint a seusslitzi vörös.
Egyre több kiskertben is föltűnnek a szőlőtőkék: ily módon is szeretnék növelni a szőlősvidék nagyságát az NDK déli-délkeleti sávjában. Miután azon a tájon legnagyobbrészt kézi erővel művelik-kezelik a szőlőt, célszerű a részben csemege-, részben borszőlőfajták termesztése a hobbikertekben. Egy évforduló is a Drezda környéki szőlőkre irányítja a közfigyelmet a mostani szüret napjaiban. Éppen 150 esztendővel ezelőtt kezdtek pezsgőt készíteni azon a vidéken. Azóta az NDK-beli pezsgőgyártás központjává lett a híres Schloss Wackerbarth, melynek egyik vezetője a magyar Probocskai Mátyás!
(Probocskai úr 2000-ben saját, családi vállalkozást alapított: remek, nemzetközileg ismert és elismert pincészetet. Arról csak nemrég értesülhettünk, hogy Probocskai Mátyás az idén, 2024 májusában elhunyt; alább a gyászjelentés a Sächsische Zeitungból.)
Radebeul tehát nem csupán May Károly egykori lakóházában létesített indiánmúzeumáról nevezetes, hanem pezsgőiről is. (Negyedszázaddal ezelőtt még csak nem is jegyezték, mennyi pezsgő fogy az NDK-ban; még 1970-ben is csak a világranglista 93. helyén állt, ma pedig a harmadikon!).
Féltékenykedhetnek a magyar borászok: boraikkal, pezsgőikkel eddig száznál több arany- és ezüstérmet szereztek NDK-beli kollégáik a nemzetközi versenyeken. A radebeuli vincellérek azonban nem csupán a boraikkal törődnek; ízletes üdítőitalok előállításán is törik a fejüket. Így dobták piacra nemrégiben az igazán kellemes ízű, Genüssl-t, a birsalmabort.»
(Megjelent a Magyar Hírlap, 1986. október 31-i számában.)
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)