India mindig is foglalkoztatta a külpolitikai újságírókat, így alábbi írásunk szerzőjét – aki tanulmányai, majd munkája során e térségre (is) szakosodott. Kasmír kiemelt válsággóc volt nemcsak a szubkontinens, de a világ számára, és ez a mai napig sem változott, legfeljebb India lépett előre a legnépesebb országgá. A válság okait és várható következményeit foglalta össze a Népszabadságban 1990. július 10-én megjelent cikk. (Kasmir: az ázsiai Svájc, avagy: kiemelt válsággóc.)
Július folyamán magas rangú indiai és pakisztáni tárgyalóküldöttség ül le a diplomaták zöld asztalához, hogy újból – ki tudná számontartani, immár hányadszor – megkíséreljenek megoldást találni Ázsia egyik több évtizedes konfliktusforrására, a kasmíri kérdésre. Jóllehet a találkozó helyszínét és pontos dátumát még nem hozták nyilvánosságra, maga az a tény, hogy tárgyalások kezdődnek, az elmúlt hónapok magasfeszültsége után önmagában is megnyugtatóan hat.
A történelem ugyanis a tanú arra, hogyha India és Pakisztán között Kasmírral kapcsolatban felvetődik a háború lehetősége, ezt nem szabad félvállról venni. Az egy tőről – Brit-lndiából – sarjadt két, szomszédos, dél-ázsiai ország 1947-i függetlenné válása óta három ízben (1947-ben, 1965-ben és 1971-ben) viselt egymással hadat, s ezek közül kettőnek a közvetlen indítéka a Kasmír körüli indulatok fellángolása volt. S miután makacsul tartják magukat a hírek, hogy mind India, mind Pakisztán képes atomfegyver előállítására (ha ugyan már nem birtokol ilyet), egy negyedik fegyveres összecsapás méreteit, végkimenetelét és a szubkontinensen túli kihatásait nehéz lenne felbecsülni.
A Himalája havas csúcsai tövében fekvő, festői völgyekkel, idilli falvakkal, hangulatos tóvidékekkel tarkított táj a külső szemlélő számára inkább egyfajta ázsiai Svájcnak tetszik, semmint holmi puskaporos hordónak. Ám a békés kulisszák mögött vallási, történelmi és politikai ellentétek feszülnek, immár azóta, hogy a muzulmán többségű területekből „szabták ki” az egyértelműen vallási jellegű Pakisztánt, míg India magát kezdettől fogva szekuláris, világi berendezkedésű államként tartja számon. Tény, hogy a negyvenhárom évvel ezelőtti, vallások szerinti megosztás ellenére Indiában több muzulmán él, mint a mai Pakisztánban, s hogy a delhi kormányban az e közösséghez tartozó politikusok közül többen állnak fontos posztokon, sőt a világ második legnépesebb államának már két ízben volt köztiszteletnek örvendő mohamedán vallású államfője.
Mindez annyiban tartozik a tárgyhoz, hogy a 830 milliós India (ne feledjük, ez a cikk 1990 nyarán jelent meg! – a szerk. megj.) kéttucatnyi szövetségi állama között egyedül a négymilliós Dzsammu és Kasmír lakossága muzulmán többségű. Hogy szabad döntés esetén a kasmíriak nem választották volna Indiát, ezt Pakisztán a kezdetektől állítja. Véleményének annak idején fegyverrel is nyomatékot kívánt adni – az első háború eredményeként elfoglalta a terület egyharmadát, ami ma is „Azad (azaz szabad) Kasmír” néven a fennhatósága alatt áll. A helyzetet, ha lehet, még tovább bonyolítja, hogy Kasmír északkeleti csücskének hovatartozása körül India Kínával keveredett vitába.
Az áldatlan villongás természetesen nem a felhőbe vesző csúcsok vagy a tengerszemek miatt folyik. Egy pillantás a térképre elengendő annak felismeréséhez, hogy Kasmír Ázsia egyik – ha nem a legfontosabb – stratégiai gyújtópontja. A már említett három ország mellett határos Afganisztánnal is és északnyugaton itteni léptékkel mérve „kőhajításnyira” fekszik a Szovjetuniótól. A hágókon át Kínából Pakisztánba vezető országút Nyugat-Kasmíron is áthalad, s Peking már csak ezért is támogatja a pakisztáni igényeket, a Szovjetunió pedig az elmúlt évtizedekben — ez az előzőekből logikusan következik — Delhi mellett állt ki.
A konfliktus krónikájában új, sokat ígérő fejlemény történt 1972-ben, midőn – a harmadik háború után – Zulfikar Ali Bhutto iszlámábádi elnök és Indira Gandhi delhi kormányfő az indiai Szimlában megállapodott országai viszonyának rendezéséről, és ezen belül a kasmíri konfliktus lehetőség szerinti megoldásáról. Ez egyebek között előírta, hogy a Kasmíron belüli tűzszüneti vonal mentén minden nézeteltérést békés módon kell a feleknek rendezniük, harmadik ország bevonása nélkül. A szép gondolatok azonban az idő múltával legjobb esetben is csak egyfajta „hideg békét” teremtettek a viszálykodók között, s bármilyen jelentéktelennek látszó összekülönbözés itt hatványozott erővel került felszínre.
Feltétlenül említésre érdemes az a közvetett hatás, amelyet az iráni forradalom
győzelme, valamint a Szovjetunió elhibázott afganisztáni beavatkozása a térségre gyakorolt. Az iszlám öntudat, a fundamentalista erők térnyerése Kasmírt sem kerülte el. Meg nem erősített, de valószínűnek látszó hírek szerint a területen működő Dzsammu és Kasmír Felszabadítási Front kiképzőtáboraiban afgán mudzsahedinek is gyarapíthatták harci felkészültségüket, ugyanakkor a front tagjai is át-átrándultak Afganisztánba puskaport szagolni, no meg a hitetleneket büntetni, Allah dicsőségére. Ez a gerillaszervezet — amit egy 55 éves, a pakisztáni Ravalpindiben élő orvos, bizonyos Faruk Haider vezet — 1966 óta létezik, de a nyolcvanas években „futott fel” a doktor szerint tízezres (mások ennek a felét mondják reálisnak) sereggé. Specialitásuk az „időzített gerilla”, vagyis kiképeznek embereket a fegyverforgatásra, majd visszaküldik őket falvaikba, ahol békésen élik életüket mindaddig, amíg „a parancs” meg nem érkezik…
Úgy tetszik, az idei tavaszt a doktor és a mögötte álló, nehezen meghatározható erők alkalmasnak találták akcióik elszabadítására. Míg az utóbbi években a szikhek önállósági törekvéseihez adtak „aláfestő zenét” a pandzsábi bombamerényletek és fegyveres ámokfutások, az idén Kasmírra tevődött át a gerillaháború – indiai hivatalos értékelés szerint a közönséges terrorizmus – súlypontja, a nem muzulmán lakosság megfélemlítése, „kollaboránsoknak” minősített helyi vezetők lemészárlása, rendőrök megtámadása. India ultimátumszerűen követelte Iszlámábádtól a terroristabázisok felszámolását, a pakisztáni fél válasznak is felfogható, monstre hadgyakorlatot rendezett Azad Kasmírban: a nehézfegyverzetet előbbre vonták, a légierő pedig olyan készültségű fokra kapcsolt, ami delhi megítélés szerint csak hadiállapot esetén indokolt. India, amely 150 ezer főt állomásoztat tartósan a válságövezetben, szintén megtette a stratégák által szükségesnek minősített lépéseket…
A kardcsörtetéssel szinkronban mindkét országban „ötödik sebességre” kapcsolt a propaganda. Pakisztánban – választási előagitáció részeként is – valamennyi párt sietett támogatásáról biztosítani a kasmíri „muzulmán testvéreket”. Benazir Bhutto miniszterelnök asszony (a szimlai egyezmény aláírójának a lánya) sorra járta az iszlám országokat, támogatásért kilincselve. Anyja, Nuszrat Bhutto, aki a kormány tagja, Pekingben tette ugyanezt.
Indiában a kabinet ugyancsak versenyt futott az idővel. Az ellenzék, Radzsiv Gandhi (a másik szimlai aláíró fia) vádjait még csak-csak lerázták magukról azzal, hogy éppen az ő országlásuk alatt fajulhattak el a dolgok idáig. Ámde Visvanath Pratap Szingh koalíciós kormánya kisebbségben van, s csak úgy létezhet, hogy néhány párt kívülről támogatja az alsóházban. Köztük a legbefolyásosabb a Bharatija Dzsanata Párt, amely kőkemény hindu nacionalizmussal szorítja a kormányt „radikális és nemzeti” döntések felé.
Miközben a két acsarkodó fél nemzetközi hátországot keresett, Kasmírban a feszültség jottányit sem enyhült. Sőt! Májusban állítólagos provokációra reagálva, az indiai biztonsági erők tüzet nyitottak Szrinagar egyik piacán, szitává lőve nyolc embert. Néhány napra rá három fiatal férfi sétált be egy kasmíri mohamedán vallású vezető házába, s tizenhat golyót eresztett Mohammed Farukba. Később a holttestet temetni vivő processzió egy rendőrőrs előtt haladt el, és a tömegből az épületre lőttek. A válasz: sortűz; a következmény: húszan ott helyben, huszonheten később a kórházban meghaltak. Az első félévben több mint ötszáz halálos áldozatot követelt a kasmíri belháború. Mindennek az eredményeképpen valóságos indiai intifáda keletkezett itt, a terület muzulmán lakossága, amely korábban jobb esetben közömbösen tudomásul vette Delhi dominanciáját, most — a hírek szerint — egyre inkább szimpatizál a státus megváltoztatásával. Ami a korábbiakhoz képest eltérő: nem a Pakisztánhoz való csatlakozást tűzik ki célként, hanem az önálló Kasmír megteremtését. Ennek jegyében a napokban a Dzsammu és Kasmír Felszabadítási Front egy másik vezetője, Amanullah Khan deklarálta az állam függetlenségét, sőt egy huszonnégy fős ideiglenes kormányt is felállított.
A diplomáciai akciók egyik oldal számára sem hozták meg a kívánt eredményt. Különösen Pakisztánnak kellett kevéssel beérnie, Bhutto asszony sem az iszlám országok legtöbbjénél, sem Kínánál nem talált elegendő támogatásra. A két ország külügyminisztere májusban az ENSZ-ben konzultált ugyan egymással, ám ez az egyet nem értés udvarias kinyilvánításán túl semmit nem adott. A patthelyzet feloldását végül a vezető nagyhatalmak vették kézbe. A kasmíri kérdés szerepelt a Bush–Gorbacsov-csúcstalálkozó napirendjén is, a következményekből ítélve azzal a kicsengéssel, hogy mindkét szuperhatalom „beveti” tekintélyét és befolyását a háborús veszély elhárítására, valamiféle békés kibontakozás előmozdítására. Robert Gates, az amerikai elnök helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója más magas rangú washingtoni diplomaták kíséretében – ez is újszerű – előbb Moszkvában tárgyalt, majd innen utazott Iszlámábádba és Új-Delhibe, hogy „mindkét ország közeli barátjaként feltárja a feszültség mérséklésének lehetőségeit”. A politikus nyilatkozataiból kitűnt, hogy Washington – és nyilván Moszkva is – szeretné végre olyan párbeszéd kezdetét megalapozni, amely nemcsak a történelmi ellentétek feloldásához egyengetné az utat India és Pakisztán között, hanem végre megnyugtatóan és tartósan rendezné a kasmíri konfliktust is.
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
