Nem tartozom azok közé, akik feszült figyelemmel követik a politika minden parányi rezdülését. Ez nem érdem, hanem tény: van más elfoglaltságom is, mint hogy számontartsam a változó napi események garmadáját. A magyar uniós elnökség körüli habverésre azonban felkaptam a fejem.
Sokan azt sem tudják, eszik-e vagy isszák ezt a bizonyos elnökséget. Nem baj. Nem szól meg érte a házmester. Csak hát tavaly – az év második felében – éppen Magyarország tölthette be a megtisztelő tisztet az Európai Unióban. Ez nem sűrűn esik meg hazánkkal; 2024 előtt legutóbb 2011-ben volt ez így.
Akkor lefüggönyözött autókban fuvarozták Ferihegyről a gödöllői Sisi-kastélyba a brüsszeli tisztségviselőket. Azóta sem derült ki, miért dugdosták elölük a főváros nevezetességeit.
Az akkori magyar vitézkedés nem sok port kavart; honfitársaink legfeljebb azt könyvelték el jóleső bólogatással, ahogyan Orbán Viktor átadta a stafétabotot Varsónak. Volt benne stílus, kellem. Személyesen vitte az uniós vándorzászlót a lengyel fővárosba, és egy kisebb hordó, jófajta tokajit ajándékba.
A mostani magyar elnökség nem szerencsés csillagzat alatt zajlott. Éppen az Európai Parlament újraválasztását tartották, a brüsszeli bürokraták közben amolyan béna kacsaként hápogtak, amíg el nem dőlt a voksolás kimenetele, és újra nem osztották a kártyákat. Ebből a béna társaságból próbált toronymagasan kitűnni Orbán Viktor: nem gúnárként, hanem békegalambként. Röpködött erre, röpködött arra: Washingtontól Ankaráig meg Moszkváig. Együtt dübörgött a világ autokrata vezetőivel, mint a kisegér az elefánttal a hídon. Sokan nem értették, miért teszi. Erre neki az uniós elnökség nem adott / nem adhatott felhatalmazást. Kiderült: személyes elhatározásból vállalkozott a produkcióra, ami persze semmit sem hozott a konyhára. Egyre hevesebben lőtték egymást a felek a válságövezetekben. Békének nyoma sincs a láthatáron.
Kétségkívül pozitív változást hozott viszont tavaly ősszel a schengeni övezet bővítése, vagyis: január elsejétől megszűnt az ellenőrzés Románia és Bulgária belső uniós határain. Ám ezt nem a magyar elnökség „intézte el”, hanem azon múlott, hogy Ausztria mikor vonja vissza a vétóját. Ami még talán említésre méltó: a (két előzetes elemzés összegyúrásával megszületett) úgynevezett versenyképességi paktum. Ez voltaképpen kívánságlista arról, mi mindent kellene tennie az öreg földrésznek ahhoz, hogy ne maradjon le a fejlett világ többi országától.
Az év vége felé a magyar tisztségviselők vágták a centit; már türelmetlenül várták, mikor lélegezhetnek föl. Vége a magyar elnökségnek, el lehet felejteni. Hurrá!
Csakhogy előálltak a hivatásos elemzők: a kárörvendő huhogók és a hozsannázó ujjongók. Előbbiek állítólag Soros zsoldosai, utóbbiak a forintoknak tudnak jobban örülni. Ők közszolgálatilag elmagyarázták, hogy ilyen siker még nem volt a világon, illetve Európában. Példátlan jobbratolódás ment végbe az unióban, a patrióta pártcsalád napról-napra duzzad, repülőrajtot vett Brüsszel bevétele, és mindez nekünk, a kicsi, kárpát-medencei Magyarországnak köszönhető. Sőt, Trump megválasztásáért is nekünk legyenek hálásak a tengerentúlon. Ha a konzervatív jelölt nem vesz példát Magyarországról, nem fogadja meg Orbán tanácsait, megnézhette volna magát, a kutya sem voksolt volna rá.
A fanyalgó ellentábor ennek szöges ellentétét állítja. Sőt! Értesülésem szerint kiadvány is készül, ami dokumentálni fogja a magyar elnökség kudarcosságát. Budapest – úgymond – már azzal lejáratta magát, hogy a miniszteri találkozókat, különféle értekezleteket a Puskás-stadion tőszomszédságában, hevenyészett felállított sátortáborban rendezte meg. Ennél már Gödöllő is jobb lett volna…
Az adok-kapok siker-kudarc-csörtében az aduásszal a kormánypárt rukkolt elő. Január 20-án egynapos konferenciát rendezett a SIKERES (sic!) magyar uniós elnökségről. Éppen aznap tartották Donald Trump elnöki beiktatását Washingtonban. A konferencia vezérszónoka, Orbán Viktor állítólag emiatt, az itthoni halaszthatatlan elfoglaltsága miatt nem tudott az amerikai fővárosba utazni, pedig meghívták. Más források, sőt, kormányforrások szerint is, meg sem hívták! Aki ezen el tud igazodni, okosabb Albert Einsteinnél, sőt, még Mészáros Lőrincnél is.
Annyi bizonyos – és ez teljesen független az uniós elnökségtől –, hogy a múlt félévben sikerült amortizálni a lengyel–magyar kapcsolatokat. Olyannyira, hogy amikor Budapestnek (a 2011. évihez hasonlóan) ünnepélyesen át kellett volna adnia a stafétabotot, Varsó úgy döntött, hogy Magyarország nagykövetét meg sem hívja a megnyitó rendezvényre. Ne hozzanak a magyarok se zászlót, se bort. És ami még ijesztőbb (erről egyébként az Infovilág is beszámolt), hogy a diplomatát akár ki is utasíthatják.
Kíváncsian várom a kommentárokat. Ha ez bekövetkeznék: sikernek vagy kudarcnak könyveljük-e el a magyar–lengyel kapcsolatok példátlan mozzanatát?