1989. szeptember tizedike fontos dátum a német egység történetében – ahogy ők maguk mondják: akkor vették ki a berlini falból az első téglát a magyarok. Az eseményt számosan megörökítették, legnagyobb példányszámú napilapunk akkori berlini tudósítója így idézte fel tapasztalatait a történelmi esemény huszadik évfordulóján…
«1989 nyarán az NDK-ban még nem lehetett pontosan megállapítani, hogy az orvos, boltos, postás évi rendes szabadságát tölti, vagy netán ő is azok között várja sorsának fordulását, akik Budapesten vagy a Balatonnál ücsörögnek egy kempingben. Óvatos várakozás és némi aggodalom vibrált az augusztusi kánikulában, midőn – a dolgok alakulásától teljesen függetlenül – a Népszabadság tudósítót váltott Berlinben. Lakatos Ernő magyar nagykövet (igen, az a Lakatos) közölte döntését: a csere alkalmából koktélt rendez külképviseletünkön. „De nem most, hanem majd szeptemberben, ha a keletnémetek visszajöttek szabadságról. Legyen 11-én, hétfőn délben.”
A tervezett eseményt megelőző vasárnap estére az NDK fővárosa szinte tökéletesen kiürült. Mindenki tudta, hogy a nyugatnémet tévéadók fontos élő adást vesznek át Budapestről, amelynek rögtön az elején Horn Gyula bejelentette: éjféltől a keletnémetek elhagyhatják Magyarországot bármely ország felé, amely hajlandó befogadni vagy átengedni őket. Kozma Imre atya templomkertjében Csilla von Boeselager, a Máltai Szeretetszolgálat aktivistája fordította a jelenlévőknek – és a német tévénézők millióinak – a külügyminiszter szavait, majd hosszan mutatták az örömujjongást.
Mi másnap délben kiálltunk a nagykövetség lépcsőjére, és vártuk a vendégeket. Fagyos arckifejezések, összeszorított szájon át kipréselt néhány közhely – nagyjából így indult a koktél, amit még a máskor csalhatatlan hatású barackpálinka sem oldott igazán. Majd odalépett hozzám „testvérlapunk”, a Neues Deutschland főszerkesztő-helyettese, és rávilágított, hogy ilyenkor, az NDK nagy nemzeti ünnepei előtt nyugatnémet részről rendre megkísérlik elrontani a hangulatot. Ezúttal is erről van szó – magyarázta –, az imperialisták disszidálásra csábítják embereinket, abban nincs semmi új. „De hogy a magyar elvtársak ehhez segédkezet nyújtanak, ezt nem vártuk.”
Ezután hosszas politikai vita kezdődött közöttünk, de mintha a Falnak beszéltem volna (az akkori Berlinben ez kiváltképp stílszerű hasonlat volt). A rangos kolléga – állítólag Honecker beszédírója – csak ismételgette a „fájdalmukat”, megtupírozva azzal, hogy ez itt minden idők legjobb német államalakulata. És aki nem osztja honfitársai közül ezt a nézetet, az hazaáruló. Mint azok, akik éppen most vonulnak Magyarországról Nyugat felé.
– Hát, Werner – zártam le a diskurzust –, politikai kérdésekben, úgy tűnik föl, egy ideig nem fogunk egyetérteni…»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)