E sorok írója a múlt század 80-as éveiben még az akkori Nyugat-Berlinben csodálhatta meg az ókor egyik legismertebb művészi alkotásának, Nofretete egyiptomi királynénak a fejszobrát. Az alkotás azóta visszakerült – no, nem Egyiptomba, ahol német régészek a múlt század elején feltárták, hanem Berlin híres Múzeum-szigetére. A II. világháború végén az egyiptomi kincseket – az emberi kultúra egyedülálló remekeit – elrejtő nácik nyomában bevonuló amerikaiak Türingiában, egy bányában találták meg, onnan pedig Nyugat-Berlinbe hozták. Csak 2005-ben került át az egyesített főváros központjába, 2009-ben pedig – remélhetőleg – végleges helyére, a Neues Museumba… Tudósításunk azonban még Nyugat-Berlinben készült, és 1987. április 13-án jelent meg a Népszabadságban. Optimista kicsengését igazolta a történelem… (Képeink forrása: https://www.berlin.de/museum/3109074-2926344-museumsinsel-berlinmitte.html)
Suta férfibók, midőn nőismerőseinknek azzal igyekszünk hízelegni, hogy éveket tagadhatnának le a korukból. Ez esetben azonban bókról szó sincs: írásunk hősnője valóban ma is olyan gyönyörű, mint harminchárom évszázaddal ezelőtt. Hála az ismeretlen amarnai szobrásznak, aki az időszámításunk előtti 1300-as évek derekán metszette kőbe Nofretete egyiptomi királyné (Ehnaton fáraó felesége) nemes fejtartását, finom vonásait, büszke hattyúnyakát.
Mozgalmas időszak volt ez az egyiptomi történelemben. Az újbirodalom XVIII. dinasztiájához tartozó Ehnaton – akit IV. Amenhotep néven is feljegyeztek a história lapjaira – új istent, gyökeréig megújított vallást kívánt elfogadtatni alattvalóival. Ezt azonban nem sikerült megvalósítania; tizenhét évi uralkodása után, halálát követően visszatértek a régi vallás papjai, s az új főváros épületeit, templomait, műalkotásait lerombolták. A pusztítás maradványait a sivatag homokjára hagyták.
Egyenesen csoda, hogy megmenekült az enyészettől az a szobor, amelynek ma tízezrével hódolnak a történelem és a művészetek szerelmesei. A nyugat-berlini Egyiptomi Múzeumban a látogató eleinte a bőség zavarával küzd, de ez csak addig tart, amíg az épület második szintjén nem találkozik Vele. Az ókori nílus-völgyi kultúra számos emléke, a remekmívű faragások, domborművek, szobrok után mint a szépség által az elmúlás fölött aratott diadal jelképe, úgy tűnik elő a királyné szoborportréja. A különteremben, üvegszekrényben felállított (és fegyveres őrök által vigyázott) 48 centiméter magas mellszobor kitűnő megvilágítása a sötét háttérből mintegy kiemeli a színeket, amelyek több mint háromezer év után is természethűek, frissek, ragyogóak.
Ki volt ez az asszony, akinek szobormását – hála a sors különös kegyének – mindmáig megcsodálhatjuk? Nofretete magánéletéről nem maradt fenn sok adat. Hivatalos titulusa – ,,A Nagy Királyi Hitves” – arról tanúskodik, hogy ő számított a többnejű fáraó első számú feleségének. Szüleiről, származásáról nincsenek megbízható ismereteink. Amikor az uralkodópár Amarnába költözött, már három leánya volt, később itt még három született. A fáraó – akit a tudósok nehéz természetű, de mély érzésű, szenvedélyes embernek tartanak – minden jel szerint boldogan élt feleségével és leányaival. Több dombormű örökíti meg együtt a családot: a reliefek szövege és a királyné ottani ábrázolása segítette a régészeket a mellszobor azonosításában.
Nofretete mellszobra eredetileg abból a prózai célból készült, hogy mintául szolgáljon a művésznek a további Nofretete-szobrok, -ábrázolások elkészítéséhez. Ez a magyarázata annak, hogy a szoborportrén Nofretetének hiányzik a bal szeme: a meglévő jobb szem alapján is el lehetett készíteni a másolatok mindkét szemét.
A puha mészkőből faragott szobor minden vonatkozásban mestermű. Alkotójának kitűnő volt az anyagismerete; a karcsú, szép vonalú nyak még éppen elég erős ahhoz, hogy a fölötte lévő fejet és főleg az azon ülő, kiszélesedő koronát megtartsa – ugyanis e királyi dísz jó része gipsz, lévén az két és félszer könnyebb, mint a mészkő. Az ókori mester másutt is – például a fülek megformálásánál – élt a gipsz adta előnyökkel, de az arc, az orr és a döbbenetesen élethű, finom vonalú száj kőből készült.
A szobor színeiről – a türkizről, az aranyról és a testszínek árnyalatairól – tanulmányokat írtak. Az ajkak vasoxidból készült festéktől pirosak, az arcbőr színét, ezt a megtévesztésig életszerű, halványsárgás-bronzos árnyalatot, vasoxidból és mészpátból keverték. A szem fehérjét maga a mészkő adja, ami átlátszik a szemnyílásba illesztett hegyikristály-héjon. E kristálylemez belső oldalán középen fekete festékkör teremti meg a szemgolyó szinte élethű illúzióját. A puhán összezárt ajkak vonalának hangsúlyai, a szem környékének festékes „kihúzása” semmiben sem marad el napjaink sminkelőírásaitól. (Sőt inkább előttük jár 3300 évvel.)
Hogyan maradhatott fenn – szinte jelentéktelen sérülésekkel – mindmáig ez a mű, amelyet a nagy indiai poéta, Rabindranath Tagore „kőbe vésett, mozdulatlan szépségnek” nevezett? Feltevések szerint a fáraó halála után az óegyiptomi „ellenreformátorok” megsemmisítették a királyi család tagjainak közszemlére kitett szobrait. Ezt az egyet azonban elkerülte a végzet, hiszen a mester műtermében, az egyik polcon, mintadarabok között állt. Az elhagyott műhely polcai idővel elkorhadtak, a szobrok lezuhantak, de Nofretete éppen a korona felső lapjával esett a padló puha agyagjára, és egészben maradt. Így találta meg 1912-ben egy német régészcsoport, amelynek tagjai Ludwig Borchardt vezetésével – és a kairói hatóságok jóváhagyásával – ásatásokat végeztek az egykori Amarna területén. Az előzetes megállapodás értelmében a modell-, illetve mintajellegű leleteket a németek hazavihették, így került Nofretete szobra is Berlinbe, az akkori főváros állami múzeumainak egyiptomi gyűjteményébe. (Utóbb Egyiptom kérte a szobor visszaadását, de az erről kezdett tárgyalások nem jártak eredménnyel.)
Berlin, Múzeum-sziget.
Ám Nofretete hányatott utóélete ezzel még nem ért véget. A második világháború vége felé más, részben a nácik által összerabolt műkincsekkel együtt Türingiába vitték, ahol egy kaiserrodai bánya elhagyott tárnájában bukkantak rá a bevonuló amerikaiak. A királyné ismét útra kelt, ezúttal Majna-Frankfurtba, majd onnan az amerikai hadsereg wiesbadeni központjába. Az egyiptomiak újra kérték a szobor kiadatását, de azt a választ kapták, hogy Nofretete annak idején legálisan került Németországba.
Ám nemcsak az egyiptomi „óhaza” várt rá hiába, hanem korábbi német lakhelye, a berlini Múzeumsziget is. Az NDK fővárosában lévő Bode-múzeum egyiptomi gyűjteménye helyett az amerikaiak a szobrot Nyugat-Berlinbe továbbították, ahol a charlottenburgi kastély melletti egykori udvari istálló, a Marstall – egyébként szépen átalakított és berendezett – épületében lelt otthonra. Ugyanitt állították ki azt a gazdag egyiptomi kisplasztikai anyagot is, amelyet a háború idején a jelenlegi Nyugat-Berlin területén ástak el.
A kettészakadt Berlinben múzeumügyben az utóbbi években valami megmozdult. Nyugatról például visszaadták az Unter den Linden hídjának nyolc allegorikus márványfiguráját, majd tavaly átgördült a határon a Schiller-szobrot szállító teherautó is. Az NDK fővárosából metszetek, kisebb domborművek vándoroltak át nyugatra. A két német állam között egy éve kötött kulturális egyezményben külön cikkely foglalkozik Nyugat-Berlinnel, támogatva a múlt művészi értékeinek kölcsönös bemutatását. Nofretete titokzatos mosolyából sokan és sokfélét vélnek kiolvasni. Talán indokolt egy csipetnyi óvatos derűlátás is…