Az újságíró archívumából – megszökött Hitler mellől

Volt a valamikori, az igazi Magyar Hírlapnak egy különösen sokak által olvasott hétvégi melléklete is. Kezdetben mélynyomású, részben színes, 24 oldalas füzetként jelent meg az anyalapban elhelyezve, később, amikor a technika már lehetővé tette, a nagy formátumú újság külön oldalai alkották a hétvégi mellékletet. Versenyeztek az újság munkatársai, hogy ki, mikor, milyen egyedi művel, érdekességgel gazdagítsa a rangos mellékletet. Hatalmas cikk- és fotókínálat keletkezett, egész hétre munkát adott a szerfölött igényes mellékletszerkesztő Vincze Péter kollégának. Írásaim átlagosan minden második mellékletben jelen voltak, közülük választottam az (1984. július 14-én megjelent) alábbit:

A pulpitus mögött: pártnapi szónokként; a pulpitus előtt: a nürnbergi bíróságon; Göring mellette mereng.

Nyugat-Berlin egyik kerülete Spandau; igaz, nem a legelőkelőbb, mint például a szomszédos Wannsee és környéke, ahol a tóparti sétányok mentén csodálatos luxusvillák sorakoznak egymástól tisztes távolságban. Spandau, az egykori falu, majd kisváros (míg Berlin részévé nem vált) egy kicsit a mi Angyalföldünkre hasonlít: munkáskerület, ahonnan elsősorban a közeli Siemensstadtba jártak dolgozni az emberek. Spandau neve csak a második világháború utáni években vált fogalommá, mindenekelőtt a nemzetközi sajtó címsoraiban szereplő intézménye, a háborús bűnösök börtöne révén. A Wilhelmstrasse és a Gatower Strasse öblében húzódik meg

a Wilhelmstrasse 23. számú épülettömb,

amelyet a nyugati kiadású térkép túlzott szerénységgel csak Strafanstaltnak – büntetőintézetnek – jelöl. A 103 esztendős katonai börtönben őrzik a Harmadik Birodalom vezérének helyettesét, a kilencven esztendős Rudolf Hesst.

A háborús bűnösök nürnbergi perében – bár a szovjet fővádló halálbüntetés kiszabását kérte Hessre is –, hat más fasiszta főbűnössel (Konstantin von Neurath, Erich Reader, Karl Dönitz, Walther Funk, Albert Speer, Baldur von Schirach) együtt végül is életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a nemzetközi bíróság.

Ki ez a jellegzetesen kockafejű férfi, aki 1946-ban, a nürnbergi per alkalmával, az utolsó szó jogán kijelentette: „Nem bánok semmit sem, ismét csak így cselekednék”?

Német kereskedőcsaládban született 1894-ben az egyiptomi Alexandriában. Az I. világháborúban repülő-hadnagyként szolgált, majd Münchenben tanult a geopolitika „újraértelmezőjénél”, Haushofer professzornál, aki már akkoriban belesulykolta tanítványaiba a „keleti élettér” igényét, a nácizmus egyik leghírhedtebb jelszavát. Egy müncheni kocsma hátsó szobájában ismerkedett meg 1920-ban Hitlerrel, aki ugyanúgy a „keleti életteret” követelte hívei számára. A valamikori sikertelen képeslapmásoló hűséges és elragadtatott hallgatóra talált. Hálából Hitler rögtön az 1933-i fasiszta hatalomátvétel után vezérhelyettesévé nevezte ki a „kockafejű” Hesst és megtette tárca nélküli miniszterré. Feladata a nácipárt vezetése, a törvények náci ideológiához való igazítása, valamint a führerkultusz kidolgozása és ápolása volt. Társszerzője volt a hírhedt nürnbergi fajelméleti „törvényeknek”, amelyek alapján minden joguktól megfosztották a zsidókat.

A jól időzített „fordulat” a führerhelyettes életében 1941. május 10-én következett be. A náci Németország már lerohanta Lengyelországot, Dániát, Norvégiát, Hollandiát, Belgiumot és Franciaországot. Hitler vezérkarával – mindenekelőtt Hess-szel – kidolgozta a Szovjetunió megtámadását, a Barbarossa-tervet – s ekkor a helyettes Augsburgból fölszállt a Luftwaffe egyik Messerschmidt típusú gépével és Skóciába repült.

A Deutsches Nachrichtenbüro (a Harmadik Birodalom távirati irodája) a führer által fogalmazott hírt küldte szét a lapoknak az eseményről, igyekezvén megelőzni mindenfajta spekulációt. A közleményben Hitlerék megpróbálták elhitetni a közvéleménnyel, hogy Hess beteg, lelkileg összomlott, őrült, „aki azt hiszi, hogy békét hozhat létre Németország és Anglia között… a nemzetiszocialista mozgalomnak számolnia kell azzal, hogy pártunk tagja, Rudolf Hess, gépével valahol lezuhant, illetve szerencsétlenül járt”.

Hamar kiderült, hogy nem így történt. Az akkori brit miniszterelnök, Winston Churchill először nem akarta elhinni a jelentést, miszerint Hess Skóciába érkezett. Aztán amikor megbizonyosodott a 2. számú nácivezér személyazonosságáról, akkor is pszichiátriai, semmint politikai eseményként kezelte – ugyanúgy, mint a fasiszta kancellár Berlinben. Holott mint némely forráskutató állítja: a valóságban egészen másról volt szó! Hess tényleg küldetést teljesített: Berlin ily módon hozta London tudtára, hogy nem folytatja a szigetország bombázását, ha viszonzásképpen Anglia szabad kezet ad neki a Szovjetunió elleni agressziójában. Egyes vélemények szerint a Hess-féle „kalandnak” is szerepe volt abban, hogy csak évek múltán került sor a D-napra, a szövetségesek normandiai partraszállására, a második front megnyitására.

No, de térjünk vissza Spandauba, helyesebben előbb a nürnbergi régi városháza nagytermébe, ahol 1945. november 14. és 1946. október 1. között zajlott le a náci háborús főbűnösök pere. A Nemzetközi Katonai Törvényszék Göringet, Ribbentropot, Keitelt, Kaltenbrunnert, Rosenberget, Frankot, Fricket, Streichert, Sauckelt, Jodlt, Seyss-Inquartot és (távollétében) Bormannt halálra, Hesst, Funkot és Raedert életfogytiglani, Schirachot és Speert 20–20, Neurathot 15, Dönitzet pedig 10 év börtönre ítélte. Ez utóbbi hét közül ma már csak egyetlen foglya van a spandaui börtönnek: Rudolf Hess.

Hess séta közben a börtönudvaron; titokban készült felvétel.

Áprilisban – mint már annyiszor – ismét cikkezni kezdtek bizonyos nyugati sajtóorgánumok Hess szabadon bocsátását követelve – az emberiesség nevében. Valóságos legendákat költöttek „az öregemberről, aki a spandaui kísértetházban szenved” (Neue Bildpost, 1984. április 8.). Eugene K. Bird ezredes, a háborús bűnösök spandaui börtönének leváltott (mert Hessnek kedvezményeket adó) amerikai parancsnoka még 1966-ban könyvet írt „a szerencsétlen öregről”, javasolván: „nem érdemes egy fogoly miatt ekkora intézményt fönntartani, bocsássák szabadon Hesst”.

Valóban, 1966-ra Hess egyedül maradt Spandauban; és az is igaz, hogy őrzése évente jó kétmillió márkába kerül.

Az am erikaiak, angolok és franciák – ha tehetnék – már rég megszabadultak volna a 7. számú fogolytól. Csakhogy az nem olyan egyszerű, miután a Szovjetunió tartja magát a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék ítéletéhez, ahhoz a nemzetközileg elfogadott alapelvhez, hogy a háborús bűnök soha el nem évülnek, kegyelemről, amnesztiáról tehát szó sem lehet.

Ami pedig a spandaui „kísértetházban szenvedő öreget” illeti: nem mondhatni, hogy rosszul megy a dolga. A valamikori katonai börtön igazgatójának nem volt olyan kényelmes az élete, mint Hessnek kezdettől fogva.

A világ legköltségesebb foglyának celláját – írja a hamburgi Stern – nem zárják kulcsra. Előrehaladott korára való tekintettel méregdrága kórházi ágyat állítottak be a cellájába, hogy bármikor ágyastól vihessék kórházba. Külön tévészobája van, ahol távirányítású színes tévén követheti a világ dolgait; korszerű für­dőszobát is kialakítottak neki az egyik szemközti cellából. M integy ezerkötetes könyvtárában összegyűjthette (állami költségen) a repülésről és űrhajózásról szóló irodalmat. Naponta megkapja a legfrissebb lapokat, a nyugatnémet Die Welt-et, a Frankfurter Allgemeine-t és a nyugat-berlini Tagesspiegelt – sőt, az NDK-beli Neues Deutschlandot is járatja.

Hatalmas költséggel és nem kis m unkával (vastagok a börtönfalak!) liftet építettek Hess számára, hogy megkönnyítsék neki az udvari sétához vezető utat. Egy spanyol és egy afgán szakács főz rá – Hess (egykori főnökéhez hasonlóan) vegetáriánus kosztot kíván. Havonta egyszer látogatót fogadhat: feleségét, fiát és az ügyvédjét. Maga Hess jelentette ki: „Van tévém, kerti pavilonom és saját liftem. De mikor kapok már egy úszómedencét is?!”

Koporsója (üresen) évek óta a börtönpincében porosodik. Az egykori szövetséges haderők két orvosának lesz kötelessége a führerhelyettes halálának a megállapítása. A halotti anyakönyvi kivonat kiállítása után két órával – így szól a rendelkezés – Hess földi maradványait el kell hamvasztani az összes ruhájával (azt a mundért is, amelyet Skóciába repülésekor viselt), ágyneműjével, matracával együtt. Állítólag Hess halála után a spandaui börtönt is a levegőbe röpítik…»

(Hess 1987. augusztus 17-én halt meg; 93 éves volt.)