Nemrégiben volt Budapesten Tünde T. Guildford (Tuscher Tünde) új könyvének bemutatója. A könyv címe: Az utak szépek. Az infovilag.hu már korábban is közölt több fejezetet a könyvből, a szerző most Japánba viszi el az olvasókat, mégpedig eléggé trükkösen…

Életem legnagyobb csibészségét 1998-ban követtem el. Amikor elolvastam azt a bizonyos pályázatot, rögtön láttam, hogy olyan, mintha névre szólóan nekem írták volna ki. Viszont volt egy kis probléma. Nem fértem bele a megadott korhatárba, mivel az előírt életkornál idősebb voltam. Sohasem szívleletem a diszkriminációt, ellene vagyok mindenfajta megkülönböztetésnek. Gondoltam, tegyünk egy próbát: mi van, ha egy picit megfiatalítom magam? Az lett az eredménye, hogy megnyertem a Japán Újságíró-szövetség pályázatát. Értesítettek arról, hogy minden költségemet fedezik, és nyolchetes tanulmányútra utazhatok Japánba.

Elutazás előtt kicsit jobban dobogott a szívem, ha arra gondoltam, kiderülhet a turpisság. Persze nyilván nem fognak hazaküldeni, ha már egyszer ott vagyok, de azért nem lesz kellemes, ha tetemre hívnak az életkorom miatt. Kár volt aggódni. Amíg Japánban voltam, soha senki nem kérdezte, hány éves vagyok. Sőt, a másik két külföldi újságíró kolléga – egy olasz és egy holland lány, akik szinten ezzel az ösztöndíjjal érkeztek – egyszer meg is jegyezte, hogy biztos én vagyok a legfiatalabb hármunk között. Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam.

Vendéglátóink mindent megtettek a maguk módján azért, hogy mi európai újságírók képet kapjunk arról, milyen a mai Japán. Az első hónapot Tokióban töltöttük, mert itt lehetett megtalálni azokat az embereket – többnyire magas rangú hivatalnokokat és politikusokat –, akikkel nekünk találkoznunk kellett. Egy darabig jól ment a dolog, de aztán csömöröm támadt a napi fejtágítóktól. Számomra ezek a találkozók érdektelenek és üresek voltak. Sokkal izgalmasabb felfedezésekkel szolgált az utca, amikor kimentem, és kísérő nélkül magam derítettem fel a fővárost. Hamar rájöttem például arra, hogy útbaigazítást csak öltönyös, üzletember kinézetű férfiaktól érdemes kérni. Ha mást kérdeztem, akkor az illető a kezét arca elé kapva elmenekült előlem. A japán ember félénk, és bár évekig tanult angolul az iskolában, fél attól, hogy mégsem tud beszélni az idegennel,- – ezért meg sem próbálja. Inkább kimenekül a helyzetből. Olyan valakit kellett mindig találni, akiről már messziről látszott, hogy beszél angolul, és van praxisa a külföldiekkel való társalgásban.

Egyik este mi hárman, lányok beültünk egy étterembe, és rendeltünk egy-egy üdítőt. Tíz perc sem telt el, és hatfős társaság állított be. A teljesen üres étteremben azonnal letelepedtek a közelünkben, majd hamarosan áthívtak bennünket az asztalukhoz. Személyes tapasztalatot szereztünk arról, milyenek is a híres, munka utáni kollegiális tivornyázások, amelyek annyira jellemzőek a városi életre. Heti egy vagy két alkalommal a főnök meghívja a beosztottjait valamelyik étterembe. Ilyenkor semmi sem drága. Jóféle ételek kerülnek az asztalra, és rengeteg ital, főleg szeszesital. Bennünket is traktáltak mindenféle finomsággal, és kérdezték, mit szeretnénk inni. Mivel még nem kóstoltuk, ezért japán rizspálinkát, szakét kértünk. Ezt kortyolgattuk apró pohárkákból, szépen lassan. Vendéglátóink viszont whiskyt ittak, nem is keveset. Mivel a japánok szervezetéből hiányzik az az enzim, amelyik felelős az alkohol lebontásáért, az ilyen iszogatások masszív részegséggel végződnek. A főnök berúg, és merev részeg felettesüket a kollégák kötelesek hazaszállítani. Hetente egyszer, de inkább kétszer az amúgy is hosszú munkaidő az éjszakába nyúlik. Nem csoda, hogy minden fiatal japán férfi gyűlöli ezeket a kiruccanásokat, de semmit sem tehet ellene. A történet hétről hétre rendszeresen ismétlődik.

Akadt valaki, aki megkérdőjelezte a japán társadalom dogmáit. Masao Miyamoto pszichiáter professzor, a Japán Egészségügyi és Közjóléti minisztérium egyik vezetője 1992-től havi rendszerességgel publikált olyan cikkeket, amelyekben kifigurázta az ország bürokratikus társadalmát. Írásait könyv formában is kiadták, először Japánul, majd angolul is megjelent, „Straitjacket Society”, vagyis „Kényszerzubbonyos társadalom” címmel. A könyv nagy sikert aratott otthon és külföldön egyaránt, aminek egyenes következményeként a szerzőt előbb áthelyezték vidékre, távol a fővárostól, majd 1995-ben végleg elbocsátották. Kérésünkre az újságíró-szövetség megszervezett nekünk egy találkozót Miyamoto professzorral, aki tökéletes angolsággal válaszolt a kérdéseinkre, és úgy viselkedett, mint egy világfi. Miután 11 évet töltött Amerikában kutatóként, majd vendégprofesszorként a Yale és a Cornell egyetemeken, ezen nem volt mit csodálkozni. Amikor megkérdeztük, hogy milyen társadalmi visszásságokkal foglalkozik a könyvében, így válaszolt.

– Hétköznapi dolgokról írok, például arról, hogy Japánban milyen nehéz kivenni az évi rendes, fizetett szabadságot, amire mindenki jogosult lenne, mégis saját jól felfogott érdekében csak három-négyévente megy szabadságra az átlagos tisztviselő. Vagy arról, mekkora nyomás van az embereken, hogy jóval munkaidőn túl is benn maradjanak a hivatalban, akkor is, ha semmi dolguk sincsen.
– Ezt mi is megtapasztaltuk – vetettük rögtön közbe. – Megdöbbentünk, amikor kísérőnk, Yuko este hét után, amikor velünk befejezte a programot, még visszament az újságíró-szövetségbe körülnézni, hogy nincs-e véletlenül valami feladat a számára. Aztán megemlítettük a munkaidőn túli közös italozásról szerzett tapasztalatainkat.
– Állítólag azért csinálják, hogy erősödjék a munkahelyi összetartás – folytatja a doktor. – Közben senki sem figyel a hatékonyságra, pedig kellene, mert a kíméletlenül túlóráztatott munkatársak teljesítménye hihetetlenül alacsony. Aki napi rendszerességgel 10-12 órát tölt a munkahelyén, és ezen felül a nagy távolságok miatt nemritkán 3-4 órát közlekedéssel, attól nem is várható jobb teljesítmény. De ezt nem is kérik tőlük számon. Az a fontos, hogy lojálisak legyenek a céghez, minden megnyilvánulásuk azt tükrözze, hogy életükben legfontosabb a munka, és a magánéletüket is teljes mértékig ennek rendeljék alá.
– Mennyi időt tudnak akkor a családjukkal tölteni? – tettük fel a nyilvánvaló kérdést.
– Szinte semmit. A japán férfi aludni jár haza. A család rendkívül magas értéknek számít ebben az országban, olyannyira, hogy komolyabb pozíciót csak házasember tölthet be. A férfi megnősül, gyerekei lesznek, de nem túl sokat foglalkozik velük, nincs ideje. A család minden terhe a nőkre hárul. Azok a nők, akik karrierre vágynak, és sikeresek akarnak lenni a munkájukban, általában nem mennek férjhez.
Miyamoto professzor még elmesélte, hogy legutóbb az egyik szállodában sehogy sem akarták kiszolgálni. Hiába volt a pincér előtt egy kibontott üveg bor, 15 perc kemény meggyőzésbe és a menedzserrel való, késhegyig menő vitába került, míg kivételesen megkapta, amit kért: egy pohár fehér bort. A bor ugyanis üvegenkénti áron szerepelt az étlapon. Vagy megrendel egy üveg bort a vendég, vagy nem kap semmit. Ez Japán, mondta rezignáltan a doktor. Az Akasaka Prince Hotelben, ahelyett, hogy a vendégek kiszolgálásával foglalkoznának, azon igyekeznek, hogy betartassák velük a szabályokat és előírásokat. Életének hátralevő részében, mint megtudtam, Masao Miyamoto előadásokat tartott külföldön a japán társadalom visszásságairól és a bürokraták packázásairól, majd nem egészen egy évre rá, hogy találkoztunk, 1999 júliusában a kritikus végleg elhallgatott: elvitte a rák. Párizsban érte a halál.

Japán történelmi fővárosa, Kioto 2,5 óra alatt elérhető Tokióból a shinkansen nevű nagysebességű gyorsvonattal. A három nap, ami nekünk rendelkezésünkre állt, szinte semmi az évezredes múlt és az építészeti emlékek felfedezésére ebben a városban, ahol buddhista templomok ezrei, sinto-szentélyek százai és bámulatos kertek ejtik ámulatba a látogatót. Úgy szervezték a programunkat, hogy lássuk a legfontosabb nevezetességeket. Megmutatták nekünk az egyszerűségében is monumentális császári palotát, aztán a Nijo kastélyt, amely a Tokugawa sógunok szálláshelyéül szolgált egykor, valamint az Aranypavilont, amelyet tényleg valódi aranylemezek borítanak.
Nem sokon múlt, hogy ezt a várost, amely 1869-ig több mint ezer éven át Japán fővárosa és uralkodói székhelye volt, porig nem bombázták a II. világháború idején. Kiotót különös módon az amerikai védelmi miniszter, Henry Stimson közbeavatkozása mentette meg, aki felismerte a város kiemelkedő történelmi és építészeti jelentőségét. Sajnálatos, hogy maguk a japánok, a kiotói városatyák nem voltak tudatában, micsoda értéket bíztak a gondjaikra. Ők ugyanis építésitelek-áron kótyavetyélték el a város régi épületeinek jelentős részét a háború után, miközben tisztában voltak azzal, hogy a vállalkozók a régi házakat azonnal lerombolják, és a helyükre betonmonstrumokat vagy autóparkolókat létesítenek. Megkésve, de sikerült megálljt parancsolni ennek a folyamatnak, ezért aki ma látogat Kiotóba, több hétre, ha nem több hónapra való látnivalóval szembesül.

A turisták közül nem kevesen azért keresik fel Kiotót, hogy találkozzanak Japán „élő babáival”, a gésákkal. Újabban azért is sokan jönnek, hogy meglátogassák a Gion nevű városrészben azokat a helyeket, amelyekről az „Egy gésa emlékiratai” című sikerkönyvben olvastak, vagy az azonos című filmen látták őket. Arthur Golden regénye két éven keresztül szerepelt a New York Times című napilap bestseller listáján, négymillió példányban kelt el angolul, és 32 nyelvre fordították le, többek között magyarra is. A világsiker és a botrány kéz a kézben járt, mivel a könyv megjelenése után nem sokkal Goldent bíróságra citálta az a hölgy, aki a regény megírására inspirálta. Az amerikai szerző ugyanis műve előszavában megemlíti Mineko Iwasaki, egykori kiotói gésa nevét. Ebből rögtön nyilvánvalóvá vált, ki fedte fel a gésák zárt világának titkait. Az informátor életveszélyes fenyegetéseket kapott állítólag, és sérelmei miatt szerződésszegés címén perelte a szerzőt, aki nem őrizte meg anonimitását. Később peren kívüli egyezséget kötöttek, ami magyarra fordítva azt jelenti, hogy Iwasaki kisasszony jelentős fájdalomdíjat kapott, ezután elcsitult a vihar.

Arthur Golden könyve a kiotói gésákról 1997-ben jelent meg, tehát már ott lehetett volna a zsebemben ’98 szeptemberében, amikor Kiotóban jártam, de sajnos nem volt. Később egyik kedvenc könyvem lett, viszont akkor már nem volt lehetőségem bebarangolni azokat a helyeket, ahová a könyv alapján elmentem volna. Nem sikerült szóba elegyednem a csodálatos kimonókat viselő hölgyek egyikével sem, mert szigorú felügyelet alatt rótták az utcákat, de láttam a gésákat táncolni a városi színházban, és van egy közös fotóm velük. Aki ma látogat Japánba, közelebb kerülhet a fehérre festett arcú, rejtélyes gésákhoz, mint én. Ahogy vannak Szex és New York túrák Amerikában, a látogató ugyanúgy befizethet Gésatúrára is Kiotóban. Így bejuthat a híres teaházak egyikébe, és vacsorája közben az italt egy kimonóba öltözött gésa fogja töltögetni neki. Csak elhatározás és pénz kérdése az egész.

Aki hivatalos úton van Japánban vendégként, mint én is voltam, az nem kerülheti el, hogy szembesüljön az atomháború rémével. Kötelező program elzarándokolni Hirosimába vagy Nagaszakiba, és megnézni, milyen következményei voltak annak a két atomtámadásnak, amely feltétel nélküli megadásra kényszerítette Japánt a II. világháború végén. Bennünket Hirosimába vittek el, és első utunk nem az emlékparkba vagy az emlékmúzeumba, hanem a városi egyetemre vezetett. Itt dolgozott ugyanis akkoriban Mitsuru Ohba professzor, aki az atomtámadások történetét kutatta. Korrekt tájékoztatást kaptunk tőle a tényekről.
– 1945. augusztus 6-án Paul Tibbets ezredes és legénysége kora reggel szállt fel a csendes-óceáni Tinian légibázisról. A B-29-es bombázó neve Enola Gay volt. Néhány órával később ledobták a „Little boy”, azaz „kisfiú” nevű első atombombát Hirosima városára. A „kisfiú” 580 méter magasan a város felett robbant, pontosan reggel 8 óra 15 perckor – kezdte a professzor.
– Miért Hirosimára esett a választás? – kérdeztem a téma szakértőjét.
– Három előre meghatározott célpont volt: Hirosima, Nagaszaki és Kokura. Hirosima végzetét az okozta, hogy tiszta volt az égbolt a város felett. Jók voltak a látási viszonyok, és tiszta időben a robbanás hatása is nagyobb, ezért irányították ide a gépet. Három nap múlva, Nagaszakiban például azért lettek kisebbek a veszteségek, mert rossz volt az idő, köd ült a város felett. A szövetségesek egyébként stratégiai okokból ezt a három várost egészen ’45 szeptemberéig egyáltalán nem bombázták. Azt akarták ugyanis, hogy az atombomba hatása teljesen egyértelmű legyen, pontosan lehessen tudni, mekkora veszteséget okoz.
– 70 ezer épület és 80 ezer ember azonnal elpusztult Hirosimában – mondta felkészült olasz kolléganőm, Giuliana, a Corriere della Sera című napilap munkatársa. – Lehetett tudni, hogy katasztrofális a hatása; miért dobták le akkor a következő bombát Nagaszakira? Mi szükség volt erre?
– Azért, mert a japán hadvezetés még Hirosima után sem volt hajlandó feltétel nélkül kapitulálni – válaszolta Mitsuru Ohba. A Nagaszakit ért támadás után katonai vezetőink ultimátumot kaptak, hogy addig küldik a jenkik az atombombákat a japán városokra, amíg meg nem adjuk magunkat. Ezért tettük le a fegyvert.
Ohba professzort végül arról kérdeztük, hogyan találta meg ez a feladat, hogyan lett az atomtámadás szakértője.
– Nem itt születtem, nem a személyes érintettség miatt foglalkozom ezzel a témával. Nem szoktam erről beszélni, de mivel megkérdezték, elmondom, hogyan történt. Amikor először jöttem Hirosimába, kimentem egyedül az emlékparkba, tisztelegni az áldozatok emléke előtt. Odaértem a torzóként megmaradt Dómhoz, és különös hangokra lettem figyelmes. Kiabálást, sikolyokat, zokogást hallottam. Nem tudtam elhagyni a várost. Itt maradtam, és azon dolgozom, hogy fennmaradjon az áldozatok emléke.

Udvariasan elköszöntünk, majd utunkat az emlékpark és az emlékmúzeum felé folytattuk. Igazából hittük is, meg nem is, amit a különös hangokról hallottunk az egyetemen. Nem tudom, mi történik, ha nem találkozunk Mitsuru Ohbával. Nem tudom, mit tapasztaltam volna akkor; ezt már sohasem fogom megtudni. Emlékszem, hogy két kolléganőm és a kísérőnk, Yuko azonnal bementek az emlékmúzeumba, de én előbb sétálni szerettem volna a parkban. Megegyeztünk, hogy hol és mikor találkozunk, majd elindultam egyedül, és szóról szóra megismétlődött velem, amit az egyetemen a professzortól hallottam. Amikor odaértem a Dóm maradványaihoz, előbb halkan, aztán egyre erősebben kezdtem hallani a hangokat: a sírást, a sikoltozást és a kiáltásokat. Megrázó élmény volt. Mai napig nem tudom hová tenni. Azt mondják, azokon a helyeken, ahol valami szörnyűség történt, nyoma marad az eseménynek. Hirosimában különös hangokat lehet hallani, ezt tanúsíthatom. Nagyon nem irigylem azokat, akik ledobták a bombát a városra.

Erős fény árasztotta el a gépet – írta Paul Tibbets ezredes, az Enola Gay pilótája; a B-12-es bombázóé, amely ledobta az első atombombát. Megfordultunk, visszanéztünk Hirosimára. A várost egy borzalmas, forró, gomba alakú felhő takarta. Egy pillanatig egyikünk sem tudott megszólalni, aztán egyszerre kezdtünk beszélni. „Nézd! Nézd! Oda nézz!” – kiáltott fel a segédpilóta, Robert Lewis, és megragadta Tibbets vállát. Lewis azt mondta, érezte az atomfúziót, olyan íze volt, mint az ólomnak. Aztán elfordult, hogy bejegyezze az eseményt a repülési naplóba. „Istenem” – kérdezte magától –, „mit tettünk?”

Aki síró amerikai férfit akar látni, olyat, aki mélységesen szégyelli, hogy amerikainak született, az menjen el Hirosimába, és nézzen körül az emlékparkban az örökláng előtt álló férfiak között. Nem lehet összetéveszteni őket: ők azok, akiknek könny csorog az arcán. Csak néztem, és végtelenül sajnáltam őket. Rémálom lehet amerikaiként ebbe a városba jönni, még több mint 60 évvel a háború vége után is. Bár egyértelmű, hogy amit Hirosimában, az emlékmúzeumban mutatnak, az csak a történet egyik oldala. Japánt senki sem támadta meg, a japán állam nem volt ártatlan áldozat, csak a japán nép. Tudjuk, hogyan kezdődött: japán pilóták támadtak Amerikára Pearl Harbour-ban. Tudjuk, milyen fanatikusan akartak győzni, hallottunk a kamikaze-pilótákról, s arról is, hogyan bántak a hadifoglyaikkal. Mindezek ellenére az Atombomba emlékmúzeumot látni szívfacsaró élmény. Látni a karórát, amely mindörökre megállt 8 óra 15 perckor, a fém uzsonnásdobozt, amely elolvadt. Állni a város makettjei előtt, rápillantani a bombázás előtti eleven városra, majd rögtön utána a másik modellre, amely az atombomba ledobása utáni állapotot mutatja. Másfél kilométeres körzetben minden a földdel vált egyenlővé, egy percen belül minden elolvadt, és az embereknek csak az árnyéka maradt meg. A világ a mai napig azzal küzd, hogyan tartsa kézben és kontrollálja azt az energiát, amit a II. világháború végén elszabadított. Kötelezővé tenném a Hirosimai látogatást mindazoknak, akik háború és béke ügyében valaha is döntést hoznak.

Mint a bolygó hollandi, egész életemben folyton utaztam. Jártam érdekes, izgalmas, egzotikus helyeken. Mégsem tapasztaltam soha, hogy annyira irigyeltek volna egy utazásért, mint amikor eljutottam Japánba. Sose felejtem el, mi történt, amikor nem sokkal a hazaérkezésem után Dale Carnegie kommunikációs tréninget tartottunk egyik ügyfelünknél. Rögtönzés volt a feladat, és nekem beszédpéldát kellett adnom a résztvevőknek. Ők vetették fel, hogy miről szeretnének hallani. Repkedtek a különféle témák, míg vezető tréner kollégám megállapodott annál, amelyik legjobban tetszett neki. Ahogy kell, fel is vezette szépen a dolgot, valahogy így:
– Következő témánk: a japán kertek, s aki erről beszélni fog, kolleganőm, Tuscher Tünde.
Ajándéktéma volt. Japánból jöttem, mi sem volt egyszerűbb, mint egy szép kerek mondókával előállni a híres-nevezetes kertekről. Kitértem a moha-, kavics-, homok- és Zen-kő-kertek különféle fajtáira és szépségeire, s amikor befejeztem, vártam a szokásos tapsot. Ám a taps elmaradt. Taps helyett jött a beszólás:
– Ezt csak kitalálta, sosem volt Japánban! – Kollégám profi módon kezelte a helyzetet, és rögtön helyére tette az illetőt, mondván:
– Tévedsz ifjú barátom, a kolléganőm nyolchetes tanulmányút után éppen egy hete érkezett haza Japánból. Pont ezért kértem, hogy erről a témáról beszéljen.
A gyanúsítgatás egy csapásra megszűnt, de amikor meghallották, hogy nem egy vagy két hetet, hanem két hónapot töltöttem az országban, az irigységet szinte vágni lehetett a levegőben. Kellemetlen incidens volt.

Azt mondják, aki egy hétvégét tölt Indiában, az ír róla egy cikksorozatot, aki egy hónapot, az egy regényt, s aki egy évig vagy tovább él ott, az nem ír semmit. Szó szerint ez történt velem a Japánban tett látogatás után. Hazajöttem két hónap után, és semmit, még egy árva sort sem publikáltam arról, amit láttam és tapasztaltam. Azt hiszem, azért nem, mert valahol szégyelltem magam, hogy nem egészen korrekt módon jutottam hozzá ehhez a tanulmányúthoz és talán elvettem valaki mástól a lehetőséget. Azóta sok-sok év telt el, ennyi idő alatt az enyémnél komolyabb bűnök is elévülnek. Nemrégiben kaptam egy összefoglaló anyagot annak a programnak a történetéről, amelynek támogatásával bebarangoltam a Felkelő Nap országát. Több mint negyven éven keresztül hívtak meg külföldi újságírókat és utaztatták őket keresztül-kasul az országban. Ez alatt az idő alatt összesen kettő, azaz két magyar kapta meg ezt a lehetőséget. Az egyik én voltam, a csibész, hazug, aki tíz évvel megfiatalítottam magam és már nem is újságíróként dolgoztam, hanem tréner-tanácsadóként. A másik újságíró kolléga egy férfi volt. Soha életemben nem hallottam a nevét.